Tízéves lehettem. Otthon játszottam. A kisszobában, ami egy elvarázsolt párhuzamos univerzumban kialakított birodalom lehetett, tele LEGO-val, kisautókkal, modellvasúttal és építőkockákkal. Édesanya aztán benézett hozzám. Ez volt a szuperereje, képes volt belenézni ebbe a párhuzamos univerzumba. Vasalni kezdett. Apám szigorú, sötétkék köpenyét. Nálam a vonat körbe járt. A villanylokomotív. És én akkor a nagy gyermeki boldogságomban, hirtelen, megmagyarázhatatlanul pityeregni kezdtem.

- Zsoltikám! Hát te meg miért sírsz? – pityogta anyukám, akinek miattam a szeméből nagy kövér könnycseppek folytak. Felálltam a rengeteg színes, zakatoló és izgalmas játékok közül. Mint egy kiskirály, aki egy pillanatra arra készül, hogy átlépje birodalma határait. Egy kis időre otthagyja a katonákat, a rendületlenül körbe-körbe járó gőzmozdonyt, a Legóból fabrikált űrhajót, a rettenthetetlen mozgathatós katonákat, meg a miniatűr Pontiac Firebirdet… Odaléptem anyukámhoz és átöleltem a derekát. Szörnyen zokogtam.

- Anya! Én nem akarok felnőtt lenni! Én nem akarok soha felnőtt lenni – és ekkor már ketten zokogtunk. Édesanyám és hozzábújva egyetlen, kicsi fia.

- Jajj fiam… - suttogta anyukám – hát nem olyan rossz az…- és már akkor kiskirályként is tudtam, hogy nem mond igazat… Csak vigasztal. Csak füllent, csak lódít…

Visszaléptem a birodalmamba, összekucorodtam a modellvasút közepébe és ott, ahogy körbe-körbe járt a kisvonat még lehettem az univerzum kellős közepe… És akkor még semmit sem tudtam a szerelemről. A félreértésekről, a szívről, az álmokról, még semmit árulásról, irigységről, csalódásról. Védett édesanyám, meg a folyton zakatoló mozdonyom. Mindentől is.