Hogy micsoda ebédlője van a Koronának! Egy hatalmas festményen, (pannón?) ott mulatozik a megye híres embereinek szép csokra, még Móricz Zsiga, meg Krúdy Gyula bátyám is. Koncertezett itt Kodály, Bartók és biztos vagyok benne, hogy olykor-olykor Gyula úr is megszállt benne, ha éppen hazalátogatott.
És az emeleti díszterem! Atyaég! Most, hogy felújították! Mese! Tündérmese! Fehér meg arany, némi bézs. Nyolc és fél méteres belmagasság, barokkos cirádák, díszítettség, szobrok, arcok…
A földszinten pub, Bika Jánosról keresztelve, a pincében meg akárkiben ott lehetett az X-faktor, a kilencvenes években, meg a századforduló első éveiben. No innen indulunk. A Koronát Alpár Ignác tervezte és 1985 óta a „city” egyik ékessége… Mondom innen kellene indulni. Jó magasról!
De ne kalandozzunk el, barátaim! Maradjunk annyiban, hogy a legendás újságíró Szoboszlai Tibin (a Jóisten nyugosztalja), (Szobi) minden délben itt ebédelt. Ez a szokása még rádiósként ragadt rá és Szobi az az ember volt, aki nem csupán a mániáihoz, elveihez, hanem a szokásaihoz is ragaszkodott. Ő szépen, előre kifizette az ebéd árát és bármi is került terítékre, mint a jó gyerek, megette. Ha jó volt, mondta, ha nem hallgatott róla. Der Mensch ist ein Gewohnheitstier, tanultuk meg Papp Lacitól a Bessenyei György Tanárképző Főiskola német szakán. Szóval, hogy az ember olyan, mint egy jószág, éppúgy a szokásai rabja… És valóban, legalább kétféle ember létezik; aki a világért sem változtat, meg, aki örökkön örökké mást akar.
Na szóval, jó két éve azt mondta Tibi, aki végigebédelt a Koronában legalább három évtizedet, hogy jobb lett a konyha, jobb ízűek az ételek és alig van úgy, hogy egy-egy fogás nem jön be neki éppen, de belátta az sem azért, mert nem jól lett volna elkészítve, hanem mert ő nem szereti. Időről-időre aztán, ha valami ínycsiklandozót találtunk a heti menüben, akkor én is betévedtem…
A hétfőkkel óvatosan!
Ahogy most hétfőn is. A hétfő veszélyes nap, azt hiszem mindenhol. A hétvége után még kevesen akarnak menüzni, mert ugye jobb helyen maradt a hétvégéről bőven, ilyenkor a túlélésre játszanak a vendéglátósok, vagy ha vasárnapról maradt egy kis pörkölt, akkor el lehet játszani egy jóféle érlelt gulyásleves, vagy hortobágyi palacsinta gondolatával… Szóval maradjunk annyiban, hétfőn csak a bátrak villantanak, csak a kezdők nagyzolnak és mondják Korda György hangján, ez „óllin”!
Így volt ezen a hétfőn is a Koronában. A terasz csalogatott, tudtuk, két nap még a manierista nyár, hétágra sütött a Nap, tombolt a vénasszonyok nyara, mentünk hát élni, és hiába nem villantott nagyot a táblán a krétakori felirat, leültünk.
Magyaros krumplileves, tarhonyás rizs.
Bánja a bokám, csak jó legyen! Csak jó! Meg őszintén! Jut eszedbe otthon tarhonyás rizst fabrikálni? Ugyan, az bizony az általános iskolai „resztaurantok” örökös kiváltsága. Persze felidéztem magamban, hogy Szobi Gyusziék főztek itt a Kossuth téren, ukmukfukk, jótékonyságból olyan pásztortarhonyát, hogy elbőgted magad a gyönyörtől, de hát mondom ez csak egy manic Monday, a menük szolid, dísztelen, durván hétköznapi világában. Valahol a vadkeleten. Történetesen Nyíregyházán.
Szóval megjött a leves. Számomra értelmezhetetlenül; pirított kenyérkockával a tetején. Valahol félúton a főzelék és a leves között, fanyarul savankásan. Szóval kicsit az ecettel gazdagított krumplifőzelék felé félúton, csak több vízzel. Ízre meg babérral házasítva a trumixolt főtt krumpli. Nem rossz. Nem rossz. Ilyet még nem ettünk, de nem az igazi.
A szóda pont jól jön, öblít vár, jöhet az a tarhonya. És érkezik is, egy kis csemege ubival. Kell is, szükség van rá, mint a süllyedő Titanic esetében némileg több mentőcsónakra… A tarhonyás hús pont, mint a suliban, amikor Marika néniéknek jobb napja volt. A hús sovány, a tarhonya kellőképp puha, zsírunk az akad. Kell is az, már mindenki csak olajban gondolkodik, mint Jockey a Dallasban. Fűszeres, só, bors elegendő benne, csak éppen száraz. Nyelheted, mint kutya a kedvenc száraz tápot, de attól még száraz, mint a Kalahári.
A kávéjuk jó, a tulajékat ismerjük, kedvesek, remek emberek, a kiszolgálással semmi baj. (Ők is itt ebédeltek, egyébként...) Nehezen is kritizálok. Mert az íze sem volt rossz, de ez akkor is csak elmegy. A szódával. Sok szódával. Hétfőn, a csudálatos indián nyárban. De bármilyen legyen is ez a hétfő, tudjuk, hogy ide még visszajövünk, mert tudnak ők, ha éppen nincs hétfő, meg ha akarnak. Hát kérjük szépen; akarjanak!
