A fiatalságot könnyű szeretni. A szépet, a sportost, az arányost, a harmonikust, a csodást. Az egészséget könnyű szeretni. A szépséget könnyű szeretni. Egy édes babát könnyű szeretni. Egy kölyökkutyát könnyű szeretni. A jólétet könnyű szeretni. A gazdagságot, sikert, a csillogást, a szép ruhákat, a drága utazásokat, a behűtött bort, a méregdrága ruhákat, egy irányítható embert pláne…

És milyen nehéz egy konokot, egy önfejűt, egy korosodót, egy ragyást, egy kövéret, egy szegényt, egy szerencsétlent, egy beteget, egy hisztist, egy bolondot, egy makrancost, egy depresszióst, egy magába zuhanót, egy magába fordulót, egy szánalmast, egy butát, egy ostobát, egy együgyűt, egy csúnyát, egy szakadtat, egy semmit, senkit, egy niemandot, hazugot, árulót, csalót, köpönyegforgatót, éhenkórászt, haszonlesőt…

Egy hideg követ, egy mocskos éjszakát, egy soha, de soha szűnni nem akaró fájdalmat, egy halált…

És állok a mocsárban, a mocsokban, állok az élet „B” oldalán, szakadt hátizsákkal, lyukas szívvel. Állok a szürke tenger partján, ami csak mocskot, szemetet és hínárt köp. Megjártam Jónás cetjét, álltam a város szélén, amikor Szodomát és Gomorát pusztította az isten. Én írtam az utolsó hírt; vége van.

Sószórómból Lót feleségéből hullanak a finomra darált darabok. És láttam, amikor Káin agyonütötte Káint. Jóbbal sokat ittunk együtt, miközben cafatokban hullott róla a bőr…

És még most is az Isten dicsérem, még most is hittel hiszek, még most is nagy betűvel írom; Ember. Még most is remélek, még most is szeretek. Végtelenül és nagyon…