Ha visszagondolok az elmúlt egy hétre, péntektől- péntekig, azt kell, hogy mondjam 168 óra alatt egy egész életet megéltem. Egy hete ilyenkor hozták meg az új hűtőm. Ezt L. Attilának soha nem tudom majd meghálálni. Egy hete ilyenkor izgatottan néztem az órám, odaérek-e a Vidor első előadására. Kár volt izgulni odaértem…
Fantasztikus egy heten vagyok túl. Pedig számomra nehezen indult. Bevallom, csak az igazán jó darabok tudtak lekötni. Volt, amikor elbóbiskoltam, főleg a nagyszínpadon… Majdnem az összest láttam, kettő kivételével. De erről majd később...
Először a munkáról. Makival közösen felosztottuk a hetet. Nekem annyival jutott több, hogy az „élő” adások után még interjúznom kellett. Így a másnapi bejátszások is elkészültek.
Jesszus, micsoda riportalanyaim voltak. Kútvölgyi, Kern, Rajhona, Csomós Mari, Bodrogi, Esztergályos Cilike, Gáspár Sándor, Nagy Zoltán, Bán János, Gálvölgyi, Hernádi Judit, aztán a fiatalabb nemzedékből Pokorny Lia, Zrínyi Gál Vincze, Ulmann Móni, Csányi Sándor, Lass Bea és a gyönyörű Kovács Patrícia. Rendezők Valló Péter, Kiss Csaba. Kritikusok, Szakonyi Károly, Metz Katalin… Félre az arcoskodással, egyszerűen jó visszaemlékezni…
Szóval nagy menet volt. Délután rohanás a díszletraktárban felállított, rögtönzött stúdióba. A Veszedelmes Viszonyok díszletei között!!! Aztán büfé és várakozás, ahogy beestek a művészek, akkor támadás, mikrofonnal, kamerával. Néha az öltözőben, de többnyire a büfé, mint szociális helyiség sarkában. Aztán ezek után le a nézőtérre. Nagyszínpad este héttől, kamara este 10-től.
Ezért írtam szerdán, a Vidor kizsigerel. A Vidor mint K. csábít, és nem tudok neki ellenállni. Vonz és hiába érzem magam édes gyermekének, aki imádja és szereti, egyszerűen a szájába tesz és befal. Imádom és gyűlölöm. Odi et amo... Hogy irigylem azokat az embereket, akik jeggyel jönnek, akiknek egy- két lenyűgöző estét jelent. És mégis, hogy sajnálom őket, hogy nincsenek benne, hogy nem tudják, mi van színfalak mögött, hogy nem látnak a Vidor torkába, nyelőcsövébe, nem tudják, milyen a Vidor Langenhals szigetein nézni a pepszintenger dagályát…
Nem látják a színészek igazi arcát, amikor kávét kérnek, e-mailt írnak, rosszkedvűek vagy boldogok, Nnevetnek és sírnak. Amikor összeráncolják a homlokuk egy általuk hülyeségnek tűnő kérdés miatt…
Jó szívvel emlékszem az egy héttel ezelőtti, A Csúnyára, Pokorny Lia svédszőke parókájára. Az Élet, Mint Olyan-ra, amiben Kern és Kútvölgyi tárta elém, mi vár egy középszerű házaspárra 30 év után. Köszönöm nekik, hogy emlékeztettek, az élet véges és az elszámolásnál a döntéseink miatt fogjuk jól, vagy éppen rosszul érezni magunk. Szeretném majd jól érezni magam…
Aztán ott volt KoMa-ék Plazmája, ami bejött, egyszerűen átjött. Élveztem minden percét. De bevallom, még Szinetár népszínmű-paródiája a Tisztújítás is kedves a szívemnek, főleg Hirtling István alakítása miatt. Botos Évámat is megemlítem, de sajnos most nem tudok lenyűgözve nyilatkozni. Hozták a formájukat. Énekeltem nagyapám slágereit, a műdalokat, de nem volt katarzis, csak egyszerű jókedv.
A katarzist Csehov hozta A Szerelmes Hallal. Györgyi Anna, Bán János és a számomra immár a halhatatlanok közé sorolandó Mihályfi Balázs, valami olyat játszottak, amitől elájultam. Ez volt idén A Darab… Mint korábban a Bábelna, A Kulcs, A Portugál, A Mulatság, A Buborékok, A Vőlegény, A Prah, A Chioggai csetepaté, A Fösvény…
A Szerelmes Halat, Kiss Csaba rendezte, és ő is írta, 12 Csehov novella felhasználásával. A Centrál Színházban látható, aki teheti nézze meg.
Minden benne van; férfi és nő, szerelem, evés, erotika, aztán az elmúlás, csalódás, csalás…
Ó, Anton Pavlovics! Ezt látni kéne… Látni, ahogy Mihályfi elmondja;
- Az egyszerű vöröszájú kárászt, bele kell dobni a tejbe, hogy elvegyük az iszapszagát. Egy napig benne kell tartani és amikor már majdnem tejföl lesz a tejből, akkor kivenni és RIPSZ- ROPSZ megsütni!!!
Mihályfi ott áll Györgyi Anna háta mögött, fogja annak kinyújtott kezét. Anna kézfeje, mintha a hal lenne, a féri hátulról szorítja a nőt, a nő mintha csak egy hal lenne mozgatja a kezét. Közben érzi a férfi közelségét, testét, forró leheletét és át is adja magát a szenvedélynek. Lenyűgöző, fenomenális, libabőrös vagyok, ahogy ezt írom…
Ez a színház, hölgyeim és uraim! Ez a szenvedély, ez az életigenlés! Mihályfi, Kodácsi nagyapámat kelti életre… Köszönöm neki!
Őszinte leszek, az angol arisztokrácia életről szóló két darab egy Maugham és egy Wilde, nálam csődöt mondott, hiába vonult fel bennük a magyar színházi élet színe és java. Főként Sommerset okozott csalódást, de a Bunbury-től sem ájuldoztam… Unalmasak, hosszúak, csattanó nélküliek. Keveset mondanak, legalább is nekem.
Ma még egy Goldoni vár rám… Valami azt súgja, ez is ott lesz majd a legjobbak között, de csak nyugtával dicsérem a napot. Holnap gála. Tavaly K-val néztük… Hiányzik.
Canon, ha azt mondom, őt szeretném visszakapni? De félek, nem lehet? Ha mindig is az volt ennek a blognak a célja, hogy olvassa és érezze, amit érzek, gondolok? Hm, kérted legyek őszinte! Tessék megtettem. Igen ez volt a cél, de a szándék kevés… Canon az én oldalam le van tisztázva. Az én oldalam egy másik lap, egy tiszta lap. Tudom, ugyanaz a füzet, de egy másik lap…
De nem akarom, hogy soha senki ne írjon rá, csak mert várok! Nem akarok örökké várni!
Most megyek készülni… Ma Goldoni mond valamit majd a nagyszínpadról. Akinek füle van, meghallja…
ui: K... kutya szeretnék lenni...
