A sors mindig váratlan fordulatokkal büntet bennünket. A beletörődés és a belenyugvás után érezhetjük úgy, már egészségesek vagyunk. Vége az álmatlan éjszakáknak, vége a büntetésnek. Készek vagyunk új élmények befogadására. Aztán elég egy szó, egy mondat és összeomlik minden. Ott állsz, ismét pucéran a színpadon és rajtad nevet a közönség. Neked dönteni kell. Dühöngve elrohansz vagy felvállalod a kirótt szerepet. Micsoda döntés! Köpködés és tapsok közepette játszani, a nyílt színen... Fogalmad sincs dráma vagy tragédia... Sírsz, nevetsz, nyüszítesz vagy szangvinikusan ácsorogsz egyre megy... Döntened kell...
A döntésképtelenség végső soron létünk bizonytalanságának el nem fogadásából fakad. Minden cselekedetünkkel az egyéb alternatívák rovására tesszük le a voksunkat valami mellett. A döntés minden esetben lemondással, ha úgy tetszik, egy kis halállal jár. Annak felismerése, hogy nem vagyunk képesek minden kívánt alternatíva megélésére, nem kis keserűséget jelent. Félő, hogy az önmagunk különlegességébe vetett hit alapjai rendülnek meg egy-egy kritikus helyzetben meghozott döntés által. Lemondani a rosszabbnak ítélt alternatívákról annak ellenére, hogy a jelenlegi helyzetben nem tudom megítélni jövőbeni alakulásukat?! Igen, ez a megoldás. (kulcsi blogja)
ui: csak attól óvja meg az isten az embert, hogy érdekből tapsoljanak neki vagy szégyenszemre dróton rángassák, akár egy marionettfigurát... mindkettő szánalmas lenne... vagy már ez is mindegy?
