Emlékszem gyönyörű tél volt. Havazott és meg is maradt. Téli szünet lévén, minden gyerek szánkózott és a zárt ablakon keresztül is hallottam, odakint mindenki hógolyózik, csúszkál és nevet.
Apa, aki szigorú volt (de soha nem zord), addig nem volt hajlnadó kiengedni a szobából, amíg nem írtam egy fogalmazást. Ez akkoriban felért egy katasztrófával. Szomorú dolog egy csíkos kisméretű füzet felett görnyedni és körmölni. Egyébként sem jutott semmi eszembe. Apa dobott be témákat, legtöbbször tájleírást, egyszerűbb történeteket…
Szenvedtem. Odakint csillogott a fény a szűz havon, nekem pedig tinta folyt a szememből. A füzetben lévő vékony csíkokra korcsolyázókat rajzoltam… Óh hogy utáltam még akkoriban írni… Mennyire vágytam ki a szabadba. Vágytam falni a havat, hallani a recsegést a talpam alatt, gömböket lehelni a jéghideg levegőbe…
Most pedig itt vagyok… Irkász- firkász, mitugrászként, arra gondolok, talán én sem tennék másképp, hiába van vajból a szívem… Ma már tudom megérte; gyakorlat teszi a mestert. És még mennyit kellene tanulni, gyakorolni. Hányszor kellene egy kisméretű csíkos füzet felett görnyedni. Soha nem leszek elégedett…
Most arra gondolok, sokszor, milliószor kell leírni ezt a szót; szerelem…
Szerelem;szerelemszerelemszerelemszerelemszerelemszerelemszerelemszerelemszerelemszerelem…
Igen, mint Pócsfalvi tanár úr napközijében… Öt sor… Mindegy miről. Öt sor… Öt sor a szerelemről…
Holnap kedd… Szerdán repülök…
Hogyha nékem sok pénzem lesz, felülök a repülőre… Amerre én járok, bámul a világ…
A remény halk szavú leány. Érzékeny virág. Szivárványritka pillanat… De él. Megtalálom, istenemre, megtalálom!
