Állandó élettársam, fogadott anyám, Bocskai (baranya, suhajdaangéla) Magda, ma azt találta mondani, írjam le ide a blogra is, hogyan lettem etióp zörgő csontú kisfiúból, a kulináris élvezetek romantikus lelkületű, sóvárgó ínyű rabja. Meséljem el azt a napot, a big deal, a nagy zabálás napját, ami Pesthez, egészen pontosan a Budai hegyek, hűs, lágyan ölelő árnyaihoz kötődik. Adjak számot, hogyan csapott meg egyik szent pillanatról, a másikra az Úttörővasút mozdonyfüstje és hogyan tűntettem el darabszám a virsliket, én a tüszős mandulagyulladásoktól teleszurkált seggű, nyírbátori, kákabélű legényke, aki egészen addig a pillanatig egy félbe vágott, megcsócsált rudacskával sem birkóztam meg és őszinte utálatot mutattam, ha a rágó- és emésztőszerveimet munkára kényszerítették. Apám legnagyobb döbbenetére és pénztárcája legnagyobb bánatára, épp a legdrágább helyen jöttem rá, villámcsapászerűen, szeretek enni. Ez a kulináris katarzis olyan 7 éves forma koromban szakadt rám, éppen hegyek-völgyek között, ahol zakatolt a vonat, ahol a 80-as évek élelmes maszekja, nyugati áron mérte a harmadosztályú szójakészítményt, amely természetesen nyomokban húst is tartalmazhatott. Csak azt már akkor is kispórolták, mondjuk ki bátran hiszen az átkosról van szó, kilopták belőle.
Óh ifjúi, szent megjózanodás - óh, gyermeki mohóság, falánkság, Gargantua és Pantagruel, átkozott gyermeke, Antiápdétnorbika, zsírpárnákra és elhízásra szakosított.
Talán nem meglepő, hogy mindezek után a katarzisról fogok szónokolni. Arisztotelész még a Poetikájában fogalmazza meg, a tragédiáról írva; a részvét és a félelem felkeltése által éri el, az ilyenfajta szenvedélyektől való megszabadulást… Lukács György sietve teszi hozzá, a nagy öreg később a katarzist már a zenére, sőt a művészetek egészére kiterjesztette.
A modern felfogás szerint katarzisról, akkor beszélünk, ha az ember olyan élményeket él át, amelyek életvitelének lényeges megváltoztatására késztetik.
Ilyés írja, az Ingyen lakomában, hogy a Toldi elolvasása után, addig soha nem tapasztalt érzés lett úrrá rajta. Szinte megrészegedett az élménytől.
Amikor befejeztem, az a félreérthetetlen véleményem volt: más vagyok. Mintha valaki ellenállhatatlan érvek sorozatával meggyőzött volna valamiről… Cáfolhatatlan szavahihetőség azt tudatta velem, hogy érdemes jónak, egyenesnek, bátornak önfeláldozónak lenni.
Micsoda párhuzam kérem, a virslitől a Toldiig. Az evés önfeledt, proletár-virsli-ízű művészetétől eljutni Arany Jánosig… A katarzis eszközeiben nem válogat, vagy legalábbis a textus szintjén én egymás mellé helyezem az étel iránt érzett elemi vágyat és a szépség, a jóság, a tisztaság iránt belénk vésett isteni szoftvert. És a megismeréséhez vezető döbbenetes utat, a katarzist.
Néha virsliként zuhan rád, esetleg csülkös-pacal képében, majdnem röfögő vaddisznópörköltként, esetleg áfonyás csodaszarvas formájában, de az is meglehet, hogy egyszerűen csak csettintesz a nyelveddel, ahogy Marquez Száz év magánya után tettem: pedig akkor már a magam, provinciálisain bumfordi módján, „irodalmi gurmé” voltam. Akkor már tudtam, milyen Julien Sorel lenni, tudtam, hogy a lelkemben egyszerre vagyok az igazságérzetéért bálványosított Prewitt közlegény és az ágyékában fogant vágyait nyíltan, hétköznapi módon felvállaló Warden őrmester, a jó öreg Jones bácsi világában. Tudtam, hogy a csendes Don világa, egyszerre jelenti a csendes Tiszát, Visztulát, Dunát és Oltot. Tudtam, hogy a végzetem nekem is Akszinya lenne, és talán már akkor sejtettem, hogy mint Grigorij én is a magányba fulladok…
Istenem, a főiskola kertjében hányszor ordítottam: ha létem végleg lemerül, kunfajta nagy szemű legény volt, izzó kikerics koszorúban… Óh, én naponta éltem meg a katarzist. És ettől kurvultam el. Ettől lett nagy az arcom, ettől gondoltam, hogy én más vagyok. Jajj, ha tudom, hogy ez a talmi, egyszerű katarzis semmi ahhoz képes, ami még jönni fog.
Azt kérdezték tőlem a minap, mit tudott K. Mitől volt más, mint a többiek.
K. mint kimondhatatlan. K. mint kedves. K. mint keserv. K. mint képzelet. K. mint kérek… Kérem… K, mint katarzis…
K. tanította meg, mi a szerelmi KATArzis.
Amikor rájöttem szeretem, az a félreérthetetlen véleményem volt: más vagyok. – igen, az a cáfolhatatlan, megdönthetetlen, és bizonyíthatóan tiszta érzés jutott el a mazsolányi tudatomig: más vagyok. Ott van bennem a magonc, a csíra, a szedercsíra: más vagyok…
És most már szeretek más lenni. No persze a heteroszexualitás keretei között… Szeretek ragaszkodni az elveimhez. Szeretek hős lenni… Szeretek az lenni, akivé váltam, a magam rettenthetetlen, de elkámpicsorodásra is képes bujtosi-bujdosó hőse. A szabolcsi délibábok szerelmese. Az Ibrány- Nyíregyháza aszfaltcsík örökös díszpolgára. A Rozmaring utca, örök bolondja…
Mert jártam keltem én,
hét föld hét vizén,
ám ily pompás utcát,
álmomban sem láttam én…
Bár itt élhetném végig életem,
hol a kockás macskakő megkoppan a léptemen,
mégis drágakő, óh mert arra jársz,
az az út, az a kert, az ház…
Ugye, hogy tud fájni? Ugye? Jajj, de nagyon… Az a pici, kicsi szív! Szánalmas… de olyan szép, olyan őszinte… Olyan katartikus…
