Az író a legnagyobb gyilkos. Keresztre feszíti az összes gondolatot. Keretbe foglal, rendszerez, szintetizál, szabályokat kényszerít az agyra. Pedig az utálja a szabályokat, a ketreceket és a béklyókat. A képzelettel csacskán, cinkosan összekacsintó agy nem szereti a formális logikát, a megoldóképleteket és a könnyen levezethető egyismeretlenes egyenleteket. Az agy új utakat keres, könnyedén lép a járatlan ösvényre, még ha később meg is bánja könnyelműségét.
Most gyilkos szeretnék lenni. A szavak elismert, mesteri gyilkosa. Ki kéjjel, gyönyörből öl és ország világ előtt vállalja, aljas indítékait. A bennem életre kelő gyilkos legfőbb álma; egyszer és mindenkorra megalkotni a hibátlan, megkérdőjelezhetetlen textust, a végső választ az összes kérdésünkre. Élvezni, ahogy a torkomig elönt az ősi ösztön, miközben egyenként szegezem a szavakat a papírra és amikor elkészültem a lázas, őrültségig fokozódó munkával, lihegve hátradőlhetek, mert ettől kezdve nincs szükség újabb könyvekre, lexikonokra, mert ebben minden benne van. A végső könyv, az emberiség utolsó alkotása, mielőtt a tejútrendszerünk végképp összeütközik az Androméda köddel.
A Galaxis útikalauz után szükség lenne egy Galaxis regényenciklopédiára, amiben minden problémánkra van válasz, amiből elég csak a szükséges bekezdést elolvasni és a lelkünk máris gyógyultan távozhat.
Ez lenne a mágia, amire vágyom. Tudni, hogy hiába vagyok por és hamu egy szupernova ezermilliomod molekulája, de részt vettem a nagy könyv megírásában. Nem kívánok én szerző lenni, ugyan már! csak segédszerkesztő, csak szalagmunkás, a regényenciklopédia segédmunkása, kubikosa, puccerja. Csak egy- két fejezettel bízzanak meg. A szerelemmel, a barátsággal, az ital élvezetével, a világ összes és létező receptjének felkutatásával.
Sőt vállalnám a női lélek anatómiáját is… Aztán, most úgy látom, hogy inkább a hűséget is meg kellene írnom, a kitartást, a hitet és az őszinte szavak erejéről nem is beszélve. Az utolsó lehetőség a tanulásra mindig az írás. Mert ugye ilyenkor szabályokat kényszerítünk az agyra, a vágyakra….
Más...
Der Fuss ist eine weitgehend unerscholssene weibliche Problemzone… Írja Ildikó von Kürthy a Holdfénytarifában. Ízlelgetem a német szavakat és próbálom szépen „nőisen” anyám nyelvére átültetni. „A lábfej az egyik legfeltáratlanabb női problémazóna.”
Valóban így lenne? Ma reggel a hüvelykujjam nézegettem a félhomályban. Magam is meglepődtem, mert szépnek láttam. Kevés dolgot látok magamon szépnek, de ma reggel a félhomályban a hüvelykujjam egész pofásnak tűnt. Picinek ugyan, de szerethetőnek, vagánynak, életrevalónak. Akkor még persze még nem is gondolkodtam el, hogy ez a többivel szembefordítható, (így fogásra alkalmas) hüvelykujj a homo sapiens egyik legjelentősebb adottsága… Csak azt vettem észre, boldogságot okoz nézni és mozgatni a hüvelykujjam. Először is, mert nincs rajta szőr. Aztán a picit megnőtt körmöm apró, de annál szebb vajkaréjt vont a már- már rózsaszín szaru köré, ettől pedig megéheztem. Nem kell megijedni, nem kezdtem el rágni, nem az a típus vagyok. Egyszerűen örültem, hogy ez a hüvelykujj az adott pillanatban az enyém, hozzám tartozik, az én testem ékessége. Apró boldogság, de ettől lett kedvem írni, a testi magántulajdon kedves és remélem nagyon is emberi érzésétől…
Miközben játszottam a hüvelykujjammal, eszembe jutott Ildikó von Kürthy egy másik mondata is:
...az életnek nem volna többé semmi értelme, ha a férfiak és a nők megértenék egymást.
Csöndben nyugtázom tehát, az életnek még mindig van értelme. Ennek a „cigányéletnek”, ahogy Gabi barátom nevezi a 30 feletti kílódásunkat a párválasztás útvesztőiben. Én azzal vigasztalom, hogy minél mélyebbre ásunk, annál biztosabb, hogy egyszer ki kell majd magunkat lapátolni ebből a gödörből. Persze nem ártana, ha a szívünk választott hölgyei (szándékos a többesszám, az övé és az enyém) ebben a munkában segítenének nekünk. Csak az a baj, az érintett hölgyek úgy tűnik leírtak bennünket a vakok javára…
No nem baj. Talán, akkor megtanulom a Brei írást. Apró domború gömböcskéket rakok majd mindenhová, ahol megfordulok és ez lesz az én domborművem. Az utolsó őszinte alkotásom a szerelem témakörében. Innentől kezdve nekem minden fekvő rendőr, minden belvárosi savmentes gömb, minden gömbszerű betonakadály, de még a rosszul rakott és kidörzsölt téglák a falban is jelek, üzenetek.
Jelek és üzenetek, amelyeket értelmeznem kell. Istenem, azt érzem még soha nem volt ilyen közel a boldogság… Csak meg ne szökjön, csak meg ne csaljon az előérzetem…
Ui: Mondd valakinek az név valamit, hogy Viola Szandra? Most olvastam néhány versét. Mily meglepő az erotika témakörében mozgnak…
Szeretkezés:Vízként ömlünk egymásra,levegőként sűrűsödünk.A tettenérés pillanatábanműremek feltépett ölünk.Valóságig táruló szobor.Lélegzetből rakott felhőkarcoló.Vagy olvadó lábnyomú Isten,friss havát ránk lapátoló.
A versek mellett ez a mondata is terjesztésre érdemes: …csodabogárnak tartanak. De nem titkolom, hogy tele vagyok erotikával, szerintem mindennek ez a mozgatórugója, csak vannak, akik bevallják, mások pedig elfedik. A szerelembe vagyok szerelmes, és az erotikába, amely ott lapul az ember testében, kirobbanásra készen. Talán ezért is kezdtem el táncolni, mert ezzel minden érzésemet ki tudom fejezni, fülledten és izgatóan.
