Még megtaláltam azt a levelet, amit 365 napja küldtem szét a barátaimnak. Újévi szereposztás volt a címe és kimondva, kimondatlanul tele volt reménnyel, bizakodással és optimizmussal.
Kedves barátaim, ismerőseim!Ahogy az Újév első hosszú estéje rám zuhant, arra gondoltam, írok valami köszöntő félét. Eleinte csak barokkos körmondatok jutottak eszembe, így aztán lebeszéltem magam a pátoszról. Az élet, még ha ünnep is veszi körül, őszinte, tiszta és egyszerű marad. Nem akar fennhéjázni, nem akar a felszínes fecsegés rabja lenni. Az élet olyan mint a téli cinke, amit ma láttam ágról- ágra szállni, miközben természet adta alapossággal vizslatta, hogy hagytak-e magot az ablakom előtt álló fákon, a zörgőre fagyott termések között, a mindig éhes, szemtelen verebek és a szintén csapatostul járó, színpompás, mégis félénk stiglicek. Arra gondoltam, hogy túl az ilyenkor szokásos ünnepi fáradtságon, amibe nem csekély üresség, a halállal játszó kielégültség vegyül, szóval túl az ürességen már készülnek a ránk váró, örömök és bánatok, ebben az életnek csúfolt, örült, világi színházban. Hogy miből lesz több, azonban az titok…. Képzeljétek el, ezt a nagy színházat, ahol nem lehet tudni, hogy a függöny mögött mi készül, milyen darab, ki játsszák, kik szerepelnek benne, és egyáltalán mit fognak játszani, jut-e nekünk szerep, vagy csak bamba nézők leszünk? Talán megadatik, hogy dramaturgnak kérnek fel minket, sőt rendezőnek, vagy talán oly megtiszteltetés ér bennünket, hogy a mindig újak, az utódok tanárai lehetünk. Egyelőre csönd van, a nézőtéren és a színpadon is csönd. Egy kellékes jött csupán, nesztelen, aki a függönyre egy számot akasztott; 2008. Apró fénypászma világítja meg. Ha most körbenéztek, a sötétben láthatjátok, hogy telt ház van, ismerősök és ismeretlenek. Mindenki kezében boríték, arra is csak egy számot írtak; 2008. Ha egy kis fényhez jutunk, bontsuk fel. Meg fogtok lepődni, a lap üres… Azonban, egy apró ceruzát még rejt a boríték, mert bizony ezt a darabot együtt kell megírnunk, s együtt kell eljátszanunk… A közös siker és játék reményében kívánok, izgalmas, feledhetetlen és csodákban gazdag Új Esztendőt…
Aztán mindezek ellenére 2008 a csönd, a kínok és a lelki önostorozás éve lett. 2008-ban felnőttem, megtanultam, hogy mindennek ára van és aki téved, aki vét a szabályok ellen, csúnyán meglakol. 2008-ban minden illúziómtól megfosztottak. A szerelem beintett, a magány lett a társam, saját édesapámmal nyaraltam, szerinte szégyenszemre. Én meg csöndben fűzöm hozzá, életre szóló élmény lett, ahogy repülök és apám szavára kinyílik még a pilótafülke ajtaja is, ahogy két pompás motorral parádézunk Korfun és minden strandon megállunk úszni egyet. Aztán, ahogy a szárnyas hajóval repülünk Albánia felé… Csupa feledhetetlen, kitörölhetetlen emlék. Büszke vagyok rád Apa és jó lenne, ha egyszer valaki engem is apának szólítana és büszke lenne rám…
Szidlak 2008 és még mindig félek tőled. Ez az év, amikor egy misét végigbőgtem, amikor Vágáshutáról lefelé gurulva, könnyekkel áztattam a Zsoltárok könyvét. Gyönge vagyok, fogalmam sincs, hogy leszek így erős apa. Erős hím, aki elnyeri a szívem hölgyének tetszését. Vagy inkább csak bolond, ahogy utat engedek minden csacska érzésnek, minden ostoba könnycseppnek, ahogy még mindig hiszek a szívben, a szerelemben. 2008 K. éve volt. Ő nyert és én csúnyán elbuktam. Nem is olyan régen még K-át kértem karácsonyra és most már tudom, esélyem sincs. Most azt is érzem, hogy hiába ütött az óra, hiába írunk 2009-et, egyelőre semmi nem változott, ez még bizony a tavalyi hó itt a lelkemben.
Pedig igyekszem fordítania rossz irányba futó szekeremen, igyekszem a jót keresni és bizony számtalan nagy pillanat jut eszembe. Amikor Sidariban túlharsogtam a viharos tenger ordítását és az égiektől égy óriásvillám formájában ígértet kaptam a boldogságra, vagy amikor a Teutoburgi erdő szélén vad pogány istenek táncát lestem meg az a sűrű lombok között, miközben ezer és ezer szentjánosbogár fényeskedett nekik és a poharaikat Münchausen báró töltötte csordultig.
Láttam a halált és kívántam is. Láttam a halál ezer arcát és volt, amelyik kedves volt a szívemnek. Volt, amelyiknek kezét nem akartam eltaszítani magamtól… Láttam és tudom, a halál néha könnyelműségre csábít, könnyebb, gyorsabb úttal ámít.
Ilyenkor jut eszembe Popper Péter története az öngyilkossági kísérletet elkövető fiatalemberről, akinek nem sikerül elpusztítania magát, de a nagy igyekezetében azért sikerül amputáltatnia a lábát. A fiatalember a történetek után családot alapít és már esze ágában sincs meghalni. Popper úgy foglalja össze, milyen bolond az ember, egészségesen két lábbal nem kell neki az élet, aztán tolókocsiban, mások szemében nyomorékan annál inkább.
A 2009-es esztendőt egyébként a fül-orr-gégészet sürgősségi rendelőjében kezdtem. Középfül(tő)gyulladás, istentelen fájdalommal. Mintha egy parafa dugót próbálna valaki átpréselni a dobhártyámon. Az elmúlt napok lelki háborúja megviselt. A várakozás, a csöndben ápolgatott remény, és a kitartásért, hitért cserébe kapott nagy semmi felőrölt. Az immunrendszerem minden eresztékében recseg, ropog a nyakam becsípődött és az eszemmel is csak legfeljebb fát lehetne vágni. Mindezek mellett egyetlen, édes nagymamám egészsége is vacakol.
Most a fülbe dugott izéktől, valamint a hallójáratban keletkezett trutyitól süketen, mint Herr Beethoven, próbálok „alkotni”. Meister entshculdigung, tja Sie und ich, armer Tor, gar nicht eine Kategorie!
A véremben nagy adag antibiotikum, klavulánsav kereng, az orrjáratokban tramazolin-hidroklorid-monohidrát, a torkomban pedig glycospet mar a tegnapi, ünnepi bio-cseresznyepálinka helyett. Miközben a befagyott tavat nézem és arról álmodom, hogy a visszakapott szerelemtől boldogan egy sikeres tripla leszúrt rittbergerrel adom a világ tudtára; Ő, a makrancos, engem választott, engem szeret…
Mindegy, egy hadirokkant emeli most bűnös tekintetét feléd uram. Egy hadirokkant kulcsolja imára kezét. Egy hadirokkant, aki végighallgatta Solyóm nem túl derűs újévi üzenetét, aki tudja, 2008 nagy év volt, de borzasztó és ettől még rosszabb is jöhet.
A világmegváltás helyett így már csak egy kérésem marad. Ha Bulgakov Mesterének sikerült, hogy a pokol és a mennyország között dúló állandó háborúból egyszerűen kiírja magát, hát add meg nekem is a lehetőségem, hogy Vele lássam meg, az időn, háborún és fájdalmon kívüli világot…
Előre is köszönöm… BÚÉK…
