Április 5-e van. A Te napod. Isten éltessen!
Diary of Cardinalis
Cardinalis szerint...
Levelek a levitézlett Hunniából
(F. Gyulának címezve)
Gyulám!
Tu eşti văpaie fără grai
de dincolo de matca mumii
Te egy másik ország fővárosából, talán egészen másképp nézel a hazai történésekre, másként fogyasztod a híreket és a genius loci, valószínűleg egészen más színűre festi a körötted lüktető valóságot. Te tudod a legjobban Bukarest nem Budapest. Te tudod a legjobban, aki megérted a románt is mennyire másképp gondolkodnak az újlatinok és ez a másképp, ennek ellenére mennyire hasonló a magyar ugar paradigmáihoz. Kívülről egy néha nem éppen barátságos szomszéd nép „szívvárosából” tekintesz haza és a távolság, a közeg érdekes szűrőként hathat a véleményedre. Nem akarok ebbe a nép-nemzet örvénybe belekerülni, azonban tegnap a Mcdonald’s-ban ülve, köröttem szlovák és ukrán ajkú emberek társaságában azt veszem észre, továbbra is türelmes nép vagyunk, aki tiszteli az idegent, a szomszéd anyanyelvét és még örülünk is annak, hogy ide hordják a máshol megkeresett pénzüket. Pedig lenne mondanivalóm neki. Lenne véleményem, az autonómiáról vagy éppen Orbán Viktor régi-új ötletéről, mely szerint a Kárpátaljai magyarságnak illene kettős-állampolgári jogviszonyt ajánlani. Az ország megroggyant gazdasági helyzete és színtelen, antikarizmatikus külügyi tevékenységünk miatt, most mégis minden kiáltásunk a nevetség tárgya. Ránk jelenleg nem kell figyelni és nem kell észrevenni egyetlen sóhajtásunkat sem. Nekem ez jelenti a herderi jóslatot. Nekem ez az igazi szakadék, amikor jellegtelenné válunk, amikor 10 millió figyelemre sem méltó, érthetetlen nyelvet beszélő humanoid közösségének kiáltanak ki bennünket. Az IMF hitelzsák és a leminősítések országává váltunk, ahol bizony a depresszió közhellyé formálódott. Gyula nemszeretemországban élek, annak is a keleti, lemeztektonikailag jól érzékelhető törésvonalán…
Gyulám! Nem jó most itthon lenni és nem jó most az anyaországban magyarnak lenni. Egyáltalán nem tesz boldoggá az a vallomás, melyet eddig fennhangon hirdettem: magyar vagyok.
Hol van már a tavalyi hó? Amikor 1988-ban Stendal mellett a pionírtáborban, mi voltunk az NDK-ás lányok kedvencei. Mi voltunk a bátrak, a merészek és reformerek. Hol van már az 1995-ös brémai uniós ifjúsági találkozó, amikor a norvég, dán és svéd szőkeségek, valami egzotikus „harcosokat” láttak bennünk, magyar huszárpalántákban.
Hol vannak azok az édes főiskolás évek, amikor fityiszt mutattunk Bokros Lajosnak, amikor a kolilepedőre pingált jelszavakkal vártuk Horn Gyulát a bejáratnál! Hová lettek a lázadók, hová lett a mindig izgága vérünk? Gyula egyáltalán miféle szervilis, megalkuvó, félelemben élő értelmiségi-féreggé váltunk, akik az egzisztenciájukat féltve elnézik, hogyan használja a hátunkat a politikai elit (ez a rezisztens, agresszív gombaféle) Szkander- asztalnak.
Gyula! Nem elég kiabálni. Úgy érzem nem elég letenni a voksot a bipolárissá szűkült politikai viszonyok között. Nem elég elmenni szavazni, élni az állampolgári véleménynyilvánítás jogával. Nem elég rábízni valamelyik oldalra az ország szekerét. Nagyobb állampolgári kontrollra van szükség, erőteljesebb részvételre, szigorúbb felügyeletre. A hatalmi ágak sokkal erőteljesebb szétválasztására. Nem főállású politikusokra, hanem magyarságukról, elkötelezettségükről folyamatosan, tanúbizonyságot adó államférfiakra és államnőkre.
Barátom! Lehet, hogy elkéstünk. Meglehet, hogy a Hungária – expressz egyenesen a szakadék, az államcsőd felé robog. Meglehet, hogy a milliós nagyságrendű adósok és munkanélküliek országa leszünk. Meglehet, hogy egy újabb csúf nemzethalál, (Tatárjárás, Mohács, Világos, Trianon, német megszállás, nyilas uralom, november negyedike) előtt állunk. Meglehet, hogy nem tudjuk megakadályozni az elkerülhetetlent. A szükségszerű és a véletlen dialektikája ismét kisértetisesen ragyog előttünk. A bukásunk megelhet szükségszerű, azonban a begyűrűző gazdasági világválság véletlen, amelyet mégis értelmezhetünk saját szempontunkból szükségszerűnek is. Egyszerű katalizátor, amely csupán felgyorsította az eseményeket és a banális bukást.
Gyula! Nem kérdezem én, ki a felelős. Már nem érdekel. Kiábrándultságom nagyobb attól, hogy hóhérként, bíraként tetszelegjek. De haragszom Gyurcsány Ferencre, a magát előszeretettel profinak tituláló baloldalra, haragszom az arcát, identitását elveszett SZDSZ-re, a gáncsnélküli lovagként tetszelgő, keselyűként az ország felett köröző Fideszre és nagyon haragszom Soros Györgyre, haragszom az empátia nélküli nyugati pénzemberekre. Haragszom a nemzetre, amely mindig a könnyebb ellenállás irányába mozdul, amely azt hiszi teljesítmény és lemondás nélkül van jövő, van esély a jólétre. Haragszom magamra, hogy nem kiáltottam elég hangosan. Haragszom, mert úgy látom néha növeltem a bajt, azzal hogy elhallgattam. Haragszom rád is barátom, mert nem vagy itt, nem tudjuk egy palack bor mellett megváltani közösen a világot és ez a rettenetes és nyomasztó feladat most nagy magányomban mégiscsak rám testálódik.-)
Gyula! Rég nem láttalak, néha apró üzeneteket kapok tőled, amelyeket megmosolygok, ez minden kapcsolatunk. Azonban hidd el, sokat gondolok rád, sokat arra a két fiatalemberre, aki néhány éve még ott álltak az élet kapujában és nevetve verték a mélyen és sötéten dübbenő ércet.
Remélem jól vagy és töprengéseid közepette, két feladat szünetében rólam is megemlékezel. Nekem itt az ugaron, ezen az elvadult földön, istentelen dudvák és labodák között kell lavíroznom, de remélem, lesz egy lány, akivel jégesőben is egymásra találunk és jégesőben is hajlandóak leszünk gyermeket vállalni… Ahogy a politikai elit az ország jövőképét, én a kapcsolataim rontottam el, szisztematikusan és rögeszmésen. Nehéz, nyomasztó egy éven vagyok túl, ám most minden teatralitás nélkül mondom, felkészültem a kihívásokra. Felkészültem arra, hogy végre felelősen álljak a munkámhoz, magánéletemhez és a boldogság kereséséhez.
Ha nem haragszol, időről időre itt ezen a nyilvános naplóban is beszámolok a saját szemüvegen keresztül Hunnia híreiről…
Jó egészséget kívánva… barátod ZPZs
Új barázda MGTSZ
A szükségszerű és a véletlen dialektikája, ismét azt bizonyítja nincsenek véletlenek és az életünk minden történése szükségszerű. Az elmúlt hetek ezerszer tolták az orrom alá, borítékolhatóak életünk történései. Eszed, nem eszed, nincs más… Mintha minden a génekbe írt programon múlna. Szerelmek, csalódások, magány és társas misztikum mind-mind attól függ, hogy mit írt belénk a nagy programozó. Az agnosztikusoknak mondom, korlátaitokat is beletáplálták a sejtjeitekbe…
Vajon az igazság valóban, mindent megelőzött? Megelhet. Az igazság talán még magát isten keletkezését is befolyásolta. Az örökkévaló létezésének szükségszerűsége, és az igazság létezése összefügg… S ha van igazság, az nekem bizonyíték egy természetfeletti hatalom létezésére is…
Mondtam már, hogy a jó idővel visszatért a boldogságom? Egyszerűen kirügyezett, majd, apró virágok pattantak elő a megduzzadt élni akarásból. A tavasz úgy járt át, akár az infúzió, és finomon megnyaldosta a keserűség sós levében senyvedő sejtjeim. El vagyok savasodva. Csupa korrózió, csupa barna folt a lelkem. A tavasz pedig úgy tűnik a legtökéletesebb csiszolóvászon.
Kinyitottam az összes ablakom. Ki én, hadd járja át a frissesség az otthonom. Kaput nyitok a megváltónak. Kaput nyitok a feltámadásnak, kaput a Nagyhétnek. Az örömnek, a nevetésnek és a boldogságnak.
Felkészülök rá. Egy nagy mosolyt rajzolok, ráncosodó fizimiskámra és belevigyorgok a farkas képébe.
Mint egy nagy marha kívánom a zöldet, kívánom, hogy beletörjön a ruhámba, hogy halljam a madarak, békák szelíd kórusát.
Köszönöm Áginak, hogy segít újra nevetni. Köszönöm a telefonhívásokat, a bizalmat, köszönöm a mosolyokat. Köszönöm, hogy gondoltok rám. Van, aki egy ültő helyében olvasta végig a blogom. Azt mondja. Van olyan, aki azóta nem is beszél velem. Mások órákig hallgatták az apró betűs kiegészítéseim. Volt olyan is, aki azt mondta, semmi meglepőt nem olvasott…
Közben arra gondolok, szeretnék úgy ismerni valakit, ahogy ők engem. Persze nem mindenki olyan vásári bolond, hogy felhasítja a koponyáját, (egyesek szerint csak a show kedvéért, a mártírkodás és a figyelem fókusza kedvéért).
ECCE HOMO. Íme ZPZs…
Portfólió, gnoszticizmus, ördögűzés, love supreme, tervek, empátia, Gabigate, Húsvét. Ezek járnak a fejemben… Néha csak pókfonál, néha a létem és a gondolataim kapcsolják össze őket. Szép nagy koordinátarendszerben élem, hitvány életem…
Ha a halál árnyéka völgyében járok is,nem félek semmi bajtól,mert te velem vagy…
ui: Mi változott? A hozzáállás vagy én? Szorít az idő? A reménytelenség racionalizációra kényszerített. K. nyert volna? Mostan színes tintával álmodom... Talán valaki rávágná; semmi. Talán a neurotikus depresszió helyett, jobb, okosabb hormonok termelődnek ebben a 32 éves testben…
Mi változott? Vajon az örökkévalóságra kárhoztatott lélek, tényleg képtelen változni. Csak a bolond szív tanul meg feledni, kilökni magából a miazmát és úgy dobbanni, mintha nem lenne múltja?
Ki szeret most? Így hangzik a kérdés. Ki bújik most, ki érint meg most? Nincs tegnap, nincs holnap. Mézga folyik a fából… Legyek, muslincák, hangyák zsúfolódnak körötte…
Ki vagyok én? Így hangzik a kérdés… És biztató a válaszom… Legalább is mosolyfakasztó..
Telihold
Annyi minden jut az eszembe. Idén először ismét elvarázsolt a felázott föld szaga. Dughagyma vagyok. Egy bolond dughagyma… Nézem a tavat az ablakból. A halak nagyokat bugyborékolnak. Buli van a mélyben, tavaszparti. Mosolygok, a néma halakon. Enyém a világ! Élek. Dobban a szív, erő a karban, a fejben nagy terv, megváltó gondolat. Nagy ívből teszek az idióta politikusainkra. Először magamat mentem ki az örvényből. Először a saját fuldoklómnak adok elsősegélyt, aztán jönnek a rég nem látott barátaim. Fisli Gyuszi, Papp Gyuri, Sipi, Petke. Levelet írok a legkedvesebb unokatestvéremnek Dortmundba. Janinak megmondom, hogy most már találjon magának állást, mert lakodalomba akarok menni. Gabinak megrázom a vállát, Somlyainak főzök valamit, Miterlinek meg kolbászt kell szelni... Bent a cégnél pedig mosolyogni fogok… Őszintén. Az ősz, a tél, a reménytelenség, a depresszív pokol mindent tönkretett, amit a tavalyi nagy nyár adott. De itt a hajszobrász, itt a tavasz. És tudom, megjön a megváltás. Velem lesznek az égiek, de megígérem, sokat fogok velük perelni, ha kell. Vicceket fogok olvasni, és könnyen fogok lépdelni az utcán, akár egy kandúr. Puhán, a lábujjaim teszem le először, nem mint a menetelő katonák, a sarkam… Napocskát rajzolok a házfalakra és a szürke betonra felírom: csak a szerelem… Aztán lassan, kimerészkedek újra a rivaldafénybe. Nem, nem bújok el. Más vagyok, megváltoztam, de nem tudták elvenni az egyetlen reményem. Mert a legkisebb hidrogénatom körül is itt kering egy parányi elektron, akár a csalfa Hold, ami csak és kizárólag az övé… Hiszem, hogy lesz még Telihold…
Kutyakomédia Magyarországon
Csak közhelyek jutnak az eszembe és valami mélyből morajló, kitörni készülő indulat fortyog a lelkemben. Revolúció, forradalom kell! Személyiségek, nagyformátumú alakok, lánglelkű váteszek, ébredjetek!
Messiás kell, vagy legalább egy őszinte evangélista, örömhírhozó és végül korbácsnyelvű próféta, aki ha kell, erővel kényszeríti ezt a semmirekellő, nyöszörgő, megtépázott antinyájat a jövő karámjába. Szigorú óvó néniért, nyakas, régivágású tanárért imádkozom. Állítsa sarokba a rossz fiúkat…
Megidézem Kossuthot, Bibót, Nagy Imrét, de Dózsával és Koppánnyal is szövetséget kötök, ha kell! Talán az első világháború után volt ilyen az ország, talán a második után… Nem túlzok, nem vagyok színpadias. Nem az épületek állnak romban, hanem az emberek; hitetlen, kiábrándult, remény nélküli arcok, lélek nélküli testek.
Lehajtott fejű, szédelgő csorda lett a nemzet. A húsdarálóra várunk? A kolbásztöltésre? Arra, hogy a MI sódarunkat aggassák a füstölőbe? Arra várunk, hogy a karvalyok a szerencsétlenségünkből harácsoljanak olyan vagyont, amit el sem képesek költeni???
Elég volt! Elég volt! Folyik a vér a Pesti utcán! Akasszuk fel a királyokat! Legyünk szigorúak, hogy majdan újra gyöngédek lehessünk. Békét akarok, készüljetek velem a háborúra…
Ui: változás, szent a Te neved…
Felelet a mondolatra (tévelygés és ars poetica)
Az előbb csörgött a telefonom, egy izgatott hang azt kérdezte, nem vállalnám-e a miniszterelnökséget. Már meg sem mertem kérdezni, hogyan jutottak el hozzám, mi alapján választottak ki. Éreztem nagy a baj. A hívó félnek csak annyit mondtam, kérem nyugodjon meg. Egy nap gondolkodási idő azonban nekem is járna… Azt mondta, ha nem találnak olyat, aki egyből rávágja az igent, akkor péntek este visszahívnak…
Infantilizmus, felelőtlenség, úri svihákság, ami a magyar politikai életben folyik. Remélem 20 év múlva jót röhögünk majd az egészen. Ha orvos lennék, azt mondanám; kollapszus. Persze azt is tudom, a baj csőstül jött. A belső válságot tetézte a külső válság. A nemzet fája nemcsak belülről, kívülről is rothadni kezdett. Olyan aranykor, mit a 90-es évek végén, 2000-es évek elején megéltünk, amikor olcsó hitelekből lehetett finanszírozni a politikusok felelőtlenségét, és etetni az istenadta nép mindig éhes száját, már álmunkban sem jön el...
20 év múlva… Olvasom a beszámolókat, mire lehet számolni 20 év múlva a Föld nevű bolygón. Éhínség, fogyatkozó nyersanyagbázis, édesvízhiány, legújabb kori népvándorlás, erőszakos cselekmények elszaporodása, soha nem látott mértékben szennyezett környezet, egyre emelkedő tengervízszint, és a globális felmelegedés következményeként, kiszámíthatatlanná váló, időről-időre természeti katasztrófákat okozó időjárás. 20 év múlva, akár félsivataggá is válhat Magyarország. A mezőgazdaságilag művelhető területek egyre magasabbra és északabbra kerülnek.
Ez a realitás, ez a jövőkép. Ha a forgatókönyv megvalósul, 20 év múlva a klasszikus értékeknek nyoma sem lesz. A pénz, az ostobaság, az agresszió, a talmi végképp győzni fog és egy a hátamra sem kívánt jövendő jő el. Felkészületlenek vagyunk, ostobák és hiába tolják az orrunk elé ezt a nagyon is realista utópiát, mit sem törődünk vele.
Ducunt volentem fata, nolentem trahunt.
Ha igaz a latin mondás, mely szerint a végzet a beleegyezőt viszi magával, a vonakodót elhurcolja, akkor nem tehetünk mást, hajtsuk le a fejünk, és csöndben vegyük tudomásul az elkerülhetetlent. Így volt ez az én életemben is. Hiába küzdöttem, lehettem okos, kitartó, állhatatos, mondhattam én bármit, kérlelhettem a kérlelhetetlent, az isten úgy tűnik nem respektálta az igyekzetemet. Most pedig megehetem, amit főztem. Soha nem voltam ennyire magányos, és soha nem éreztem magam ennyire egyedül. Soha. Soha nem voltam, ennyire kiszolgáltatott, soha nem éreztem ennyire céltalannak és butának (szeretem ezt a szót-)) az életem.
Ilyen értelemben igaza van K.-nak a többiek többre vitték. A többiek tudják, merre mennek, találtak társat maguknak, találtak értelmes célokat és pénzt is hozzá.
Én pedig itt szédelgek az úton, céltalanul Godot-ra várva, egyszerre vagyok Vladimir és Estragon, Pozzo és Lucky. Alfa és Omega. Én vagyok a fej felett lebegő Damoklész kard és az alatta ácsorgó szerencsétlen. Persze kívülről ez egészen másnak látszik. Sokan csak azt látják, hogy beköltözve a Bujtosi- tó melletti elefántcsonttoronyba, élvezem az életet és csak magamat siratom.
Vulpes pilum mutat, non mores.
A róka csak szőrét változtatja meg, a természetét nem…
Tiltakozom. Az ember igenis megváltozhat. Az ember igenis még a pokolból is láthatja a helyes ösvényt. Tudom, az érzékek édes ingoványa néha mélybe ránt. Tudom, a tiltott gyümölcs negédessége, néha megbolondítja a kóbor lelket. Ám az utóbbi időben erősebbnek érzem magam.
Ha hiányról beszélek, akkor leginkább az intimitást hiányolom. Egy olyan közeget, ahol a két lélek egybefolyik. Közös, kék színű tó lesz belőlük. Igen, az intimitást hiányolom. Csacska beszélgetéseket, simogatást, apró, de lánglelkű csókokat. Turbékolást, egy kívülálló, távoli univerzumot, messze az üres fecsegésektől, fenyegetésektől, zajtól, kosztól, portól. Egy olyan szférát, amelyből kizárhatjuk ezt a rugósbicskás világot. Két embert látok a lelki szemeim előtt, akik ha egymás arcába néznek, akkor megnyugszanak, ha pedig egymásnak vetik a hátuk, akkor képesek megvédelmezni azt a páros univerzumot, amit maguk alkottak.
Most kezdem érteni Bulgakov mesterét. Most fogom fel azt a világot, amire a mester és a szereleme vágyott.
Töprengtem. Bűnön és bűnhődésen. Döbbent, néma csend vett körül, amikor rájöttem az élet és a történelem úgy hozta, még tiszta vagyok. Nem kényszerültem gyilkolásra, árulásra, nem romboltam, apró (talán meg is bocsátható) csalások és felelőtlenségek mellett, egyelőre meg tudtam maradni humanistának és pacifistának. Az értékrendszerem pedig nem anyagi alapú. Szeretek jól élni, de kinevetem a pénz hatalmát. Egyelőre én csinálom a pénzt, nem ő engem. Egyelőre van hitem, bár megkopott, egyelőre van reményem, még ha az elmúlt hónapokban infúzióra is szorult. Egyelőre élek.
Írok, tanítok. Nemcsak középiskolás fokon… Van sok érdekes, tanulságos és olvasásra érdemes könyvem, vannak kötelező filmjeim, verses cd lemezim és hangos könyveim. Eredetiben tudom Goethét és Shakespeare-t idézni. Mosolyogtatott már meg Suetonius és gondolkodtatott már el Heidegger. Sírtam már színházban, szorult ökölbe a kezem moziban… Szerettem és szerettek. Adtam már úgy, hogy nem kértek rá, és segítettem szó nélkül is. Naponta olvasom a Bibliát és gyűlölöm a Mein Kampf-ot. Holtig tanuló típus vagyok. Megnyugtat az okos, választékosan beszélő, kiválóan érvelő, őszinte emberek társasága. Szeretem a magyar bort, és pálinkát, a belga sört és csokoládét, a lelkemnek édes társaságot. Ha tehetem utazok, főzök. Szívesen beszélek, de lassan megtanultam, hallgatni is. Elbűvölnek a remegő csillagok, az univerzum hideg szépsége, imádok megázni a nyári esőben és mélyen magamba szívni a felázott föld szagát. Meghatódom a szivárványtól, a gyerekek tisztaságától, és mosolyától… És vannak barátaim. Magyar vagyok, görög-katolikus, Ady, Radnóti, Arany, Illyés, Bibó, Máriai, Ottlik, Kodály, Németh, Bólyai, Eötvös, Rubik örököse…
Zilahy Pintye Zsolt vagyok. Homo sapiens. Vágyaktól, álmoktól, egy lefejezett szerelemtől terhes. Tessék megkövezni, utálni vagy szeretni, csak egytől mentsetek meg, a közönytől, az eleven haláltól…
ui: és minden reménytelenségen, megpróbáltatáson, csalódáson és magányon túl, vagyok az isten kéznyomának hordozója, mosolygós, formálható darabja ennek a diónyi Nagyvilágnak... (a Tied)
Hibák és vázlatok…
Az egész világ belefér egy óravázlatba. Bele kell, hogy férjen. Bele bizony. A nagy szerelemi agónia közepette, a „nekemsenkisemhegedül” legalján, a „vanemégremény” szélén, a „senkisemelégjóhozzáképest” örökös ismétlése mellett bizony jól benne vagyok a lecsó közepében. Taníts tinó, ökör lesz belőled… Szóval nagy érzés, állni egy osztály előtt és mondani, okítani, egész népemet, nem is középiskolás fokon. Néha elkalandozni, néha show műsort csinálni.
- Maga nem Friderikusz! – csattant rajtam Csorba tanárnő szava, még a múlt század végén… Maga nem lehet showman, maga Tanár!
Féltem is. Féltem, hogy sok(k) lesz, ha beleélem magam. Ha őszintén beszélek, életről, irodalom és nyelvészetről. Jajj, de benne kell lenni, benne a közepében. Motiválás, nem lehet leteljesezni a csonka metaforát… Apróság, de ez a feladatom, a felelősségem. A rám bízott ifjak sorsa.
45 perc a világ, hétfő óta. 45 hosszú, rövid, átkozott, áldott, méregfogú, mézízű, áfonya, szurok, menny és pokol, nokedli és töltött hús… 45 perc, amikor azt érzed… Élnék én kritikával. Néha elbizonytalanodom. Azt hiszem feleltetni könnyebb. Azt hiszem az apró betűsre hajtani sokkal vidámabb, mint az egészet vázolni, hibák nélkül, tisztán, értelmesen…
Apró szorongás ez. Mert mi változik, ha jó, ha rossz az óra.
Egriné tanárnő azt mondja, még nincs baj, míg ilyen „kistanárok” kerülnek ki egyetemről, főiskoláról. Álmom volt. Igen álmom. Mondani beszélni… Néha elkalandozni… Csokonai Vitéz Mihály fogja a kezem… A legátus pénzéből majd bort, sört, pálinkát veszünk és megnézzük Martinovicsék kivégzését. Ökölbe szorítjuk a kezünk és érezzük, magyarok vagyunk…
Föl-földobott kő… Jó lenne valami tiszta sort ideírni. No várj csak, te telhetetlen.
Íme: ez egy tiszta sor… Tisztasor?
Egy chillout album most az életem. Még Szobitól kaptam. Csak nem volt elég jó a minősége. Most letöltöttem… Ez segít. Ez olyan mint, amikor megnyugvást hintenek rád.
Ébren álmodom… Hívott. Hétvégén. Tudom, csak le akart barmolni. Tudom. Semmi az egész. Vártam, hogy történjen valami. Nem fog. Értem. Delete… Kivágott mint egy daganatot. Kilökött. Kitaszított…
Hétvégén Szlovákiában jártunk. A Vihorlát tövében. Egy tengerszemnél megpihent a szívem… Kitisztult a lélek. Sírni lett volna jó, csak sokan voltak. Nem értették volna a szipogó fiút…
Nagykövesd romvára, barátként fogadott… Nincs határ, nincs határőr. Néztem a lassan ébredő vidéket. Néztem a Tiszát és nyújtogattam a nyakam Ibrány felé is… Semmi. Hallgatag lett az élet. Fogalmam sincs mi lesz, mi történik majd velünk.
Jut eszembe azt mondta, nem vittem semmire. Mások jobban csinálják… Másoknak több a pénzük, tehetősebbek. (és ettől biztosan boldogabbak is). Azt mondta töröljem ki a hátsó felem a diplomákkal, a cikkekkel és versekkel. Mit számít… Rossz volt, bátran bevallom. Rosszul esett. Tudja mit kell mondani, tudja mi fáj…
Pedig nincs igaza… Holnap új nap lesz… Holnap, győzni fogok… Remélem…
Életkedv...
Jó a kedvem, ha még gyorsan kering a nedvem...
Live At The Sunset Lounge - De Santos
Tessék meghallgatni... Tessék repülni, képzeletben nyaralni... Nekem ez a zene Korfu...
Runcájsz szerelmes verset ír
"Mezítelenül, akár a tested, oly egyszeru vagy, parányi síma, földi áttetszo és kerekded, hold-vonalú a tested...(Pablo Neruda)
Tegnap úgy táncoltak a lányok
Akár a lángok a száraz fa fölött
Te én akkor úgy éreztem menten
Meghalok,
Ha nem neked mutatom meg
Azt a hajnalt, azt a hulló csillagot
Nem lesz jó Runcájsz
Nem lesz elég jó…
Arról beszélj, hogy apró tátikát láttál
És benne ici- pici pár ölelte egymást
És, hogy a párocska egyik tagja te voltál
A lánynak meg nem láttad az arcát…
Mert az arcod Manka , az arcod megolvad
Mint a viasz, s szétfolyik
A gyertya amit az ablakod alá
Lopva odatettem…
Nem Runcájsz
Nem lehetsz ennyire őszinte
Arról beszélj, hogy úgy szereted az a lányt
Mint nagyapa a kocsonyát
Hogy úgy remeg néha a szíved
Mintegy ázott kismadár
Runcájsz, hát nem is vagy te költő
A bolond szavakat úgy dobálod
Mint más a szenet
Hát hová tetted a szemed?
Sértődötten távozott
Még látom, ahogy egy csorba asztalos ceruzával
A papírra vési:
Szeretlek, mégha a szíved sem érti….
Szeretlek, mégha a szíved sem érti….
Runcájsz tangót hallgat...
Runcájsz tangót hallgat
Mi tennél kedves, ha tudnád ez az utolsó este
Ha tudnád nincs tovább
Nincs szerelem, nincs halál
Mit tennél az utolsó este
Nem tudom Runcájsz…
Talán egy helyre gyűjtenék mindenkit
Akit szeretek, és aki engem szeret
Egy nagy tűz mellett tangó szólna
Még egyszer megízlelnénk milyen a combok csókja
Mi tennél kedves, ha szerelmed mégsem jönne el
Ha várnád és virágszirommal borítanád tested
Mert izzó bőröd még a gondolatra is beleremeg
Mit tennél kedves, ha szerelmed mégsem jönne le
Nem tudom Runcájsz
De minek a szó
Akit vártam már úgysem jön el
Lágyan szól a tangó, mint csendült aznap este
Ne gondolj a bajjal, úgy szoríts, ahogy ő ígérte…