Te egy másik ország fővárosából, talán egészen másképp nézel a hazai történésekre, másként fogyasztod a híreket és a genius loci, valószínűleg egészen más színűre festi a körötted lüktető valóságot.  Te tudod a legjobban Bukarest nem Budapest. Te tudod a legjobban, aki megérted a románt is mennyire másképp gondolkodnak az újlatinok és ez a másképp, ennek ellenére mennyire hasonló a magyar ugar paradigmáihoz. Kívülről egy néha nem éppen barátságos szomszéd nép „szívvárosából” tekintesz haza és a távolság, a közeg érdekes szűrőként hathat a véleményedre. Nem akarok ebbe a nép-nemzet örvénybe belekerülni, azonban tegnap a Mcdonald’s-ban ülve, köröttem szlovák és ukrán ajkú emberek társaságában azt veszem észre, továbbra is türelmes nép vagyunk, aki tiszteli az idegent, a szomszéd anyanyelvét és még örülünk is annak, hogy ide hordják a máshol megkeresett pénzüket. Pedig lenne mondanivalóm neki. Lenne véleményem, az autonómiáról vagy éppen Orbán Viktor régi-új ötletéről, mely szerint a Kárpátaljai magyarságnak illene kettős-állampolgári jogviszonyt ajánlani. Az ország megroggyant gazdasági helyzete és színtelen, antikarizmatikus külügyi tevékenységünk miatt, most mégis minden kiáltásunk a nevetség tárgya. Ránk jelenleg nem kell figyelni és nem kell észrevenni egyetlen sóhajtásunkat sem. Nekem ez jelenti a herderi jóslatot. Nekem ez az igazi szakadék, amikor jellegtelenné válunk, amikor 10 millió figyelemre sem méltó, érthetetlen nyelvet beszélő humanoid közösségének kiáltanak ki bennünket. Az IMF hitelzsák és a leminősítések országává váltunk, ahol bizony a depresszió közhellyé formálódott. Gyula nemszeretemországban élek, annak is a keleti, lemeztektonikailag jól érzékelhető törésvonalán…    

 

Gyulám! Nem jó most itthon lenni és nem jó most az anyaországban magyarnak lenni. Egyáltalán nem tesz boldoggá az a vallomás, melyet eddig fennhangon hirdettem: magyar vagyok.

 

Hol van már a tavalyi hó? Amikor 1988-ban Stendal mellett a pionírtáborban, mi voltunk az NDK-ás lányok kedvencei. Mi voltunk a bátrak, a merészek és reformerek. Hol van már az 1995-ös brémai uniós ifjúsági találkozó, amikor a norvég, dán és svéd szőkeségek, valami egzotikus „harcosokat” láttak bennünk, magyar huszárpalántákban.

 

Hol vannak azok az édes főiskolás évek, amikor fityiszt mutattunk Bokros Lajosnak, amikor a kolilepedőre pingált jelszavakkal vártuk Horn Gyulát a bejáratnál! Hová lettek a lázadók, hová lett a mindig izgága vérünk? Gyula egyáltalán miféle szervilis, megalkuvó, félelemben élő értelmiségi-féreggé váltunk, akik az egzisztenciájukat féltve elnézik, hogyan használja a hátunkat a politikai elit (ez a rezisztens, agresszív gombaféle) Szkander- asztalnak.

 

Gyula! Nem elég kiabálni. Úgy érzem nem elég letenni a voksot a bipolárissá szűkült politikai viszonyok között. Nem elég elmenni szavazni, élni az állampolgári véleménynyilvánítás jogával. Nem elég rábízni valamelyik oldalra az ország szekerét.  Nagyobb állampolgári kontrollra van szükség, erőteljesebb részvételre, szigorúbb felügyeletre. A hatalmi ágak sokkal erőteljesebb szétválasztására. Nem főállású politikusokra, hanem magyarságukról, elkötelezettségükről folyamatosan, tanúbizonyságot adó államférfiakra és államnőkre.

 

Barátom! Lehet, hogy elkéstünk. Meglehet, hogy a Hungária – expressz egyenesen a szakadék, az államcsőd felé robog. Meglehet, hogy a milliós nagyságrendű adósok és munkanélküliek országa leszünk. Meglehet, hogy egy újabb csúf nemzethalál, (Tatárjárás, Mohács, Világos, Trianon, német megszállás, nyilas uralom, november negyedike) előtt állunk. Meglehet, hogy nem tudjuk megakadályozni az elkerülhetetlent. A szükségszerű és a véletlen dialektikája ismét kisértetisesen ragyog előttünk. A bukásunk megelhet szükségszerű, azonban a begyűrűző gazdasági világválság véletlen, amelyet mégis értelmezhetünk saját szempontunkból szükségszerűnek is. Egyszerű katalizátor, amely csupán felgyorsította az eseményeket és a banális bukást.

 

Gyula! Nem kérdezem én, ki a felelős. Már nem érdekel. Kiábrándultságom nagyobb attól, hogy hóhérként, bíraként tetszelegjek. De haragszom Gyurcsány Ferencre, a magát előszeretettel profinak tituláló baloldalra, haragszom az arcát, identitását elveszett SZDSZ-re, a gáncsnélküli lovagként tetszelgő, keselyűként az ország felett köröző Fideszre és nagyon haragszom Soros Györgyre, haragszom az empátia nélküli nyugati pénzemberekre. Haragszom a nemzetre, amely mindig a könnyebb ellenállás irányába mozdul, amely azt hiszi teljesítmény és lemondás nélkül van jövő, van esély a jólétre. Haragszom magamra, hogy nem kiáltottam elég hangosan. Haragszom, mert úgy látom néha növeltem a bajt, azzal hogy elhallgattam. Haragszom rád is barátom, mert nem vagy itt, nem tudjuk egy palack bor mellett megváltani közösen a világot és ez a rettenetes és nyomasztó feladat most nagy magányomban mégiscsak rám testálódik.-)

 

Gyula! Rég nem láttalak, néha apró üzeneteket kapok tőled, amelyeket megmosolygok, ez minden kapcsolatunk. Azonban hidd el, sokat gondolok rád, sokat arra a két fiatalemberre, aki néhány éve még ott álltak az élet kapujában és nevetve verték a mélyen és sötéten dübbenő ércet.

 

Remélem jól vagy és töprengéseid közepette, két feladat szünetében rólam is megemlékezel. Nekem itt az ugaron, ezen az elvadult földön, istentelen dudvák és labodák között kell lavíroznom, de remélem, lesz egy lány, akivel jégesőben is egymásra találunk és jégesőben is hajlandóak leszünk gyermeket vállalni… Ahogy a politikai elit az ország jövőképét, én a kapcsolataim rontottam el, szisztematikusan és rögeszmésen. Nehéz, nyomasztó egy éven vagyok túl, ám most minden teatralitás nélkül mondom, felkészültem a kihívásokra. Felkészültem arra, hogy végre felelősen álljak a munkámhoz, magánéletemhez és a boldogság kereséséhez.

 

Ha nem haragszol, időről időre itt ezen a nyilvános naplóban is beszámolok a saját szemüvegen keresztül Hunnia híreiről…

 

Jó egészséget kívánva… barátod ZPZs