Az előbb csörgött a telefonom, egy izgatott hang azt kérdezte, nem vállalnám-e a miniszterelnökséget. Már meg sem mertem kérdezni, hogyan jutottak el hozzám, mi alapján választottak ki. Éreztem nagy a baj. A hívó félnek csak annyit mondtam, kérem nyugodjon meg. Egy nap gondolkodási idő azonban nekem is járna… Azt mondta, ha nem találnak olyat, aki egyből rávágja az igent, akkor péntek este visszahívnak…
Infantilizmus, felelőtlenség, úri svihákság, ami a magyar politikai életben folyik. Remélem 20 év múlva jót röhögünk majd az egészen. Ha orvos lennék, azt mondanám; kollapszus. Persze azt is tudom, a baj csőstül jött. A belső válságot tetézte a külső válság. A nemzet fája nemcsak belülről, kívülről is rothadni kezdett. Olyan aranykor, mit a 90-es évek végén, 2000-es évek elején megéltünk, amikor olcsó hitelekből lehetett finanszírozni a politikusok felelőtlenségét, és etetni az istenadta nép mindig éhes száját, már álmunkban sem jön el...
20 év múlva… Olvasom a beszámolókat, mire lehet számolni 20 év múlva a Föld nevű bolygón. Éhínség, fogyatkozó nyersanyagbázis, édesvízhiány, legújabb kori népvándorlás, erőszakos cselekmények elszaporodása, soha nem látott mértékben szennyezett környezet, egyre emelkedő tengervízszint, és a globális felmelegedés következményeként, kiszámíthatatlanná váló, időről-időre természeti katasztrófákat okozó időjárás. 20 év múlva, akár félsivataggá is válhat Magyarország. A mezőgazdaságilag művelhető területek egyre magasabbra és északabbra kerülnek.
Ez a realitás, ez a jövőkép. Ha a forgatókönyv megvalósul, 20 év múlva a klasszikus értékeknek nyoma sem lesz. A pénz, az ostobaság, az agresszió, a talmi végképp győzni fog és egy a hátamra sem kívánt jövendő jő el. Felkészületlenek vagyunk, ostobák és hiába tolják az orrunk elé ezt a nagyon is realista utópiát, mit sem törődünk vele.
Ducunt volentem fata, nolentem trahunt.
Ha igaz a latin mondás, mely szerint a végzet a beleegyezőt viszi magával, a vonakodót elhurcolja, akkor nem tehetünk mást, hajtsuk le a fejünk, és csöndben vegyük tudomásul az elkerülhetetlent. Így volt ez az én életemben is. Hiába küzdöttem, lehettem okos, kitartó, állhatatos, mondhattam én bármit, kérlelhettem a kérlelhetetlent, az isten úgy tűnik nem respektálta az igyekzetemet. Most pedig megehetem, amit főztem. Soha nem voltam ennyire magányos, és soha nem éreztem magam ennyire egyedül. Soha. Soha nem voltam, ennyire kiszolgáltatott, soha nem éreztem ennyire céltalannak és butának (szeretem ezt a szót-)) az életem.
Ilyen értelemben igaza van K.-nak a többiek többre vitték. A többiek tudják, merre mennek, találtak társat maguknak, találtak értelmes célokat és pénzt is hozzá.
Én pedig itt szédelgek az úton, céltalanul Godot-ra várva, egyszerre vagyok Vladimir és Estragon, Pozzo és Lucky. Alfa és Omega. Én vagyok a fej felett lebegő Damoklész kard és az alatta ácsorgó szerencsétlen. Persze kívülről ez egészen másnak látszik. Sokan csak azt látják, hogy beköltözve a Bujtosi- tó melletti elefántcsonttoronyba, élvezem az életet és csak magamat siratom.
Vulpes pilum mutat, non mores.
A róka csak szőrét változtatja meg, a természetét nem…
Tiltakozom. Az ember igenis megváltozhat. Az ember igenis még a pokolból is láthatja a helyes ösvényt. Tudom, az érzékek édes ingoványa néha mélybe ránt. Tudom, a tiltott gyümölcs negédessége, néha megbolondítja a kóbor lelket. Ám az utóbbi időben erősebbnek érzem magam.
Ha hiányról beszélek, akkor leginkább az intimitást hiányolom. Egy olyan közeget, ahol a két lélek egybefolyik. Közös, kék színű tó lesz belőlük. Igen, az intimitást hiányolom. Csacska beszélgetéseket, simogatást, apró, de lánglelkű csókokat. Turbékolást, egy kívülálló, távoli univerzumot, messze az üres fecsegésektől, fenyegetésektől, zajtól, kosztól, portól. Egy olyan szférát, amelyből kizárhatjuk ezt a rugósbicskás világot. Két embert látok a lelki szemeim előtt, akik ha egymás arcába néznek, akkor megnyugszanak, ha pedig egymásnak vetik a hátuk, akkor képesek megvédelmezni azt a páros univerzumot, amit maguk alkottak.
Most kezdem érteni Bulgakov mesterét. Most fogom fel azt a világot, amire a mester és a szereleme vágyott.
Töprengtem. Bűnön és bűnhődésen. Döbbent, néma csend vett körül, amikor rájöttem az élet és a történelem úgy hozta, még tiszta vagyok. Nem kényszerültem gyilkolásra, árulásra, nem romboltam, apró (talán meg is bocsátható) csalások és felelőtlenségek mellett, egyelőre meg tudtam maradni humanistának és pacifistának. Az értékrendszerem pedig nem anyagi alapú. Szeretek jól élni, de kinevetem a pénz hatalmát. Egyelőre én csinálom a pénzt, nem ő engem. Egyelőre van hitem, bár megkopott, egyelőre van reményem, még ha az elmúlt hónapokban infúzióra is szorult. Egyelőre élek.
Írok, tanítok. Nemcsak középiskolás fokon… Van sok érdekes, tanulságos és olvasásra érdemes könyvem, vannak kötelező filmjeim, verses cd lemezim és hangos könyveim. Eredetiben tudom Goethét és Shakespeare-t idézni. Mosolyogtatott már meg Suetonius és gondolkodtatott már el Heidegger. Sírtam már színházban, szorult ökölbe a kezem moziban… Szerettem és szerettek. Adtam már úgy, hogy nem kértek rá, és segítettem szó nélkül is. Naponta olvasom a Bibliát és gyűlölöm a Mein Kampf-ot. Holtig tanuló típus vagyok. Megnyugtat az okos, választékosan beszélő, kiválóan érvelő, őszinte emberek társasága. Szeretem a magyar bort, és pálinkát, a belga sört és csokoládét, a lelkemnek édes társaságot. Ha tehetem utazok, főzök. Szívesen beszélek, de lassan megtanultam, hallgatni is. Elbűvölnek a remegő csillagok, az univerzum hideg szépsége, imádok megázni a nyári esőben és mélyen magamba szívni a felázott föld szagát. Meghatódom a szivárványtól, a gyerekek tisztaságától, és mosolyától… És vannak barátaim. Magyar vagyok, görög-katolikus, Ady, Radnóti, Arany, Illyés, Bibó, Máriai, Ottlik, Kodály, Németh, Bólyai, Eötvös, Rubik örököse…
Zilahy Pintye Zsolt vagyok. Homo sapiens. Vágyaktól, álmoktól, egy lefejezett szerelemtől terhes. Tessék megkövezni, utálni vagy szeretni, csak egytől mentsetek meg, a közönytől, az eleven haláltól…
ui: és minden reménytelenségen, megpróbáltatáson, csalódáson és magányon túl, vagyok az isten kéznyomának hordozója, mosolygós, formálható darabja ennek a diónyi Nagyvilágnak... (a Tied)