Az egész világ belefér egy óravázlatba. Bele kell, hogy férjen. Bele bizony. A nagy szerelemi agónia közepette, a „nekemsenkisemhegedül” legalján, a „vanemégremény” szélén, a „senkisemelégjóhozzáképest” örökös ismétlése mellett bizony jól benne vagyok a lecsó közepében. Taníts tinó, ökör lesz belőled… Szóval nagy érzés, állni egy osztály előtt és mondani, okítani, egész népemet, nem is középiskolás fokon. Néha elkalandozni, néha show műsort csinálni.
- Maga nem Friderikusz! – csattant rajtam Csorba tanárnő szava, még a múlt század végén… Maga nem lehet showman, maga Tanár!
Féltem is. Féltem, hogy sok(k) lesz, ha beleélem magam. Ha őszintén beszélek, életről, irodalom és nyelvészetről. Jajj, de benne kell lenni, benne a közepében. Motiválás, nem lehet leteljesezni a csonka metaforát… Apróság, de ez a feladatom, a felelősségem. A rám bízott ifjak sorsa.
45 perc a világ, hétfő óta. 45 hosszú, rövid, átkozott, áldott, méregfogú, mézízű, áfonya, szurok, menny és pokol, nokedli és töltött hús… 45 perc, amikor azt érzed… Élnék én kritikával. Néha elbizonytalanodom. Azt hiszem feleltetni könnyebb. Azt hiszem az apró betűsre hajtani sokkal vidámabb, mint az egészet vázolni, hibák nélkül, tisztán, értelmesen…
Apró szorongás ez. Mert mi változik, ha jó, ha rossz az óra.
Egriné tanárnő azt mondja, még nincs baj, míg ilyen „kistanárok” kerülnek ki egyetemről, főiskoláról. Álmom volt. Igen álmom. Mondani beszélni… Néha elkalandozni… Csokonai Vitéz Mihály fogja a kezem… A legátus pénzéből majd bort, sört, pálinkát veszünk és megnézzük Martinovicsék kivégzését. Ökölbe szorítjuk a kezünk és érezzük, magyarok vagyunk…
Föl-földobott kő… Jó lenne valami tiszta sort ideírni. No várj csak, te telhetetlen.
Íme: ez egy tiszta sor… Tisztasor?
Egy chillout album most az életem. Még Szobitól kaptam. Csak nem volt elég jó a minősége. Most letöltöttem… Ez segít. Ez olyan mint, amikor megnyugvást hintenek rád.
Ébren álmodom… Hívott. Hétvégén. Tudom, csak le akart barmolni. Tudom. Semmi az egész. Vártam, hogy történjen valami. Nem fog. Értem. Delete… Kivágott mint egy daganatot. Kilökött. Kitaszított…
Hétvégén Szlovákiában jártunk. A Vihorlát tövében. Egy tengerszemnél megpihent a szívem… Kitisztult a lélek. Sírni lett volna jó, csak sokan voltak. Nem értették volna a szipogó fiút…
Nagykövesd romvára, barátként fogadott… Nincs határ, nincs határőr. Néztem a lassan ébredő vidéket. Néztem a Tiszát és nyújtogattam a nyakam Ibrány felé is… Semmi. Hallgatag lett az élet. Fogalmam sincs mi lesz, mi történik majd velünk.
Jut eszembe azt mondta, nem vittem semmire. Mások jobban csinálják… Másoknak több a pénzük, tehetősebbek. (és ettől biztosan boldogabbak is). Azt mondta töröljem ki a hátsó felem a diplomákkal, a cikkekkel és versekkel. Mit számít… Rossz volt, bátran bevallom. Rosszul esett. Tudja mit kell mondani, tudja mi fáj…
Pedig nincs igaza… Holnap új nap lesz… Holnap, győzni fogok… Remélem…
