Annyi minden jut az eszembe. Idén először ismét elvarázsolt a felázott föld szaga. Dughagyma vagyok. Egy bolond dughagyma… Nézem a tavat az ablakból. A halak nagyokat bugyborékolnak. Buli van a mélyben, tavaszparti. Mosolygok, a néma halakon. Enyém a világ! Élek. Dobban a szív, erő a karban, a fejben nagy terv, megváltó gondolat. Nagy ívből teszek az idióta politikusainkra. Először magamat mentem ki az örvényből. Először a saját fuldoklómnak adok elsősegélyt, aztán jönnek a rég nem látott barátaim. Fisli Gyuszi, Papp Gyuri, Sipi, Petke. Levelet írok a legkedvesebb unokatestvéremnek Dortmundba. Janinak megmondom, hogy most már találjon magának állást, mert lakodalomba akarok menni. Gabinak megrázom a vállát, Somlyainak főzök valamit, Miterlinek meg kolbászt kell szelni... Bent a cégnél pedig mosolyogni fogok… Őszintén. Az ősz, a tél, a reménytelenség, a depresszív pokol mindent tönkretett, amit a tavalyi nagy nyár adott. De itt a hajszobrász, itt a tavasz. És tudom, megjön a megváltás. Velem lesznek az égiek, de megígérem, sokat fogok velük perelni, ha kell. Vicceket fogok olvasni, és könnyen fogok lépdelni az utcán, akár egy kandúr. Puhán, a lábujjaim teszem le először, nem mint a menetelő katonák, a sarkam… Napocskát rajzolok a házfalakra és a szürke betonra felírom: csak a szerelem… Aztán lassan, kimerészkedek újra a rivaldafénybe. Nem, nem bújok el. Más vagyok, megváltoztam, de nem tudták elvenni az egyetlen reményem. Mert a legkisebb hidrogénatom körül is itt kering egy parányi elektron, akár a csalfa Hold, ami csak és kizárólag az övé… Hiszem, hogy lesz még Telihold…