Március negyedikén, fennállásának 25 éves évfordulóját ünnepelte volna a Nyíregyházi Televízió, ha lett volna valaki, aki a negyed százados történelemről hajlandó hivatalosan, ünnepélyes keretek között megemlékezni. Az ünneplés, a születésnap világgá kürtölése így elmaradt. Miló Mihály, vezető operatőr, a „cég” emlékezete, azért megtette a kötelességét és a szerkesztőségben és a gyártásban egy emberként értesített minden hozzátartozót, legalább a szívüket öltöztessék díszbe, ha másra most nincs lehetőség.
A 25 éves Nyíregyházi Televízió a város egyik csodája: a település emlékezete. Még akkor sem túlzás ez a kijelentés, ha az archívuma nehezen kezelhető, és csonka is. A negyed százados műhely ugyanis még így, megtépázva, rokisan is őrzi a közösség képes emlékeit. Akad itt bőven anyag a 80-as évek szabolcsi megyeszékhelyéről, május elsejékről és november hetedikékről. Található hihetetlen felvétel a „Csillagvárosról”, a Stadionról és Csabai Lászlóné, tanácselnökről, ahogy egy fiáker ülésén kocsikázik végig a Zrínyi Ilona utcán. Féltve őrzi a rendszerváltás nagy, helyi pillanatit, Mádi Zoltán, fideszes polgármester, svihák mosolyát, az elhunyt Zilahi József nyilatkozatait, azóta megráncosodott, megőszült emberek fiatal, tettre kész, izgatott lángarcát.
Hány és hány újságíró szerzett itt tapasztalatot! Hány ma elismert, megbecsült tollforgató, elektronikus zsurnaliszta fogott itt először mikrofont, hányan tanulták itt meg, hogyan kell bekapcsolni egy kamerát. A Magyar Rádió helyi stúdiójának munkatársai szinte kivétel nélkül, még Friderikusz Sándor is, de ez volt a munkahelye Gajdos Lászlónak, akit most az Állatpark igazgatójaként ismernek az emberek. Innen indult számos kereskedelmi rádiós, konkurens tv alkalmazott, hogy mint Péter, Jézus urunkat, egyetlen éjszaka alatt háromszor tagadja meg és „szakmai féltékenységből” harmincháromszor rúgjon belé. A Nyíregyházi TV, az igazi VTV békésen tűri ezt. Békesen tűri, hogy kevesen tartják Alma Maternek. Friderikusz legutóbb úgy nyilatkozott fölényesen a megtollasodott, befutott sztár modorában róla; itt aztán semmi sem változott. Békésen tűri, hogy ki van szolgáltatva a fenntartóknak, és mint mindenütt ebben az országban nem tud független, politikailag kiegyensúlyozottságra törekvő médiummá válni.
Közben azt is be kell vallani, a 85-ben megálmodott és elsők között létrejött, helyi képes médium fénye erősen megkopott. Az egykor úttörő, büszkén mutogatható vállalkozás, ma már csak drágának tűnő játékszer a politika kezében és ráadásul az is előfordul, hogy kényelmetlen nyűg, hiszen Wittgenstein óta tudjuk, amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kellene, egy jó tv, pedig erre képtelen. A másik probléma, hogy a felgyorsult világ, a technika ugrásszerű fejlődése olyan konkurenciát támasztott a helyi tévéknek, amivel szinte lehetetlen megbirkózni. Míg 85-ben a királyi tévén kívül mást alig, talán csak a szlovák és ukrán adókat lehetett nyíregyházán fogni, addig ma fényűző a kínálat és helyi tévéből is akad legalább kettő a megyeszékhelyen. A nézők ma már egyáltalán nem esnek hasra attól, ha Haskó Józsi kimegy a Jósavarosi panelrengetegbe és megkérdezi, tessék mondani, milyen a közérzetük? Az emberek talán nem is kívánkoznak a „dobozba”, mert a valóság showk, a Mónikák és Joshik olyan világot mutatnak be a tévében, ami senkinek sem lehet példa értékű, egyszerűen nem kívánatossá teszi a kamerát a hétköznapi emberek életében. Emellett a helyi televíziók képtelenek havonta több millió forintot áldozni arra, hogy felkerüljenek egy műholdra, így a médiaboxos, tányéros háztartások kínálatából egyszerűen kimaradnak.
A kérdés, akkor hogyan tovább? Mi a feladata a helyi televíziónak? Kell-e a városnak egy 25 éve működő, még ma is lelkes alkalmazottakkal rendelkező műhely? Tudom kevés ha, egy 33 éves szerkesztő- riporter jelenti ki: kell. Az sem elég, ha a már emlegetett Miló Mihály (HSC), a Magyar Operatőrök Szövetségének büszke tagja és két tanítványa, akik szintén felvételt nyertek a legjobbakat tömörítő szervezetbe, Feigel Lóránt és Késmárki Zoltán, jelenti ki: kell. Nem elég, ha a Magyar Sajtó Napja alkalmából Bencs emlékéremmel kitüntetett felelős szerkesztő, Pelyvás Adrienne és a vágó-operatőr Bélteczki Szilárd mondja: kell. Nem elég, mert a nyíregyháziak beleegyezése, a város igenlése, aktív közreműködése, elfogadó kritikája is kell hozzá. Kell, hogy megértessék, sokkal könnyebb, egyszerűen bezárni valamit, mint megtartani. Sokkal könnyebb szétverni egy működő televíziót, mint létrehozni, kínok és keservek között egy újat.
Kell egy új koncepció, egy felújított épület, egy teljes technikai megújulás. Kell, hogy a műhely szerves része legyen a kommunikáció és egyéb média szakos hallgatók oktatásának. Egy jó televíziónak nem elég, ha képes rádióként üzemel, magazinműsorokat, helyi dokumentumfilmeket kell készítenie, amelyek a helyi közösség érdekeit szolgálják. Más, ilyet úgysem fog. A kereskedelmi televíziók számára úgysem léteznek helyi beruházások, szalagavatók és horribile dictu, közgyűlések. sem! Egy valamirevaló helyi televíziónak Interneten elérhető, letölthető archívummal kell rendelkeznie, amely kutatásra, tanításra is felhasználható.
Egy jó helyi műhelynek be kell dolgoznia a királyi tévének, el kell juttatni a vidék hangját az ország más részeibe. Olyan kompatibilis technikával és megfelelő kvalitással bíró dolgozókkal kell rendelkeznie, amely képes minőségi anyagot szállítani a nagy televízióknak. El kell érni, hogy mint a kisebbségeknek, a helyi televízióknak is legyen műsorideje a közszolgálati televízióban.
A finanszírozás kérdésben pedig ki kell végre jelenteni, nem megoldás a helyi televíziók privatizációja, eladása. Nyíregyházán már három magán-televízió is próbálkozott, egyiknek sem sikerült életben maradni. A piac szétszabdalta őket és a működéshez szükséges pénz, a fennmaradás érdekében, nem átallották nyíltan, válogatás nélkül pártérdekeket szolgálni. Az sem járható út, ezt már a Szpari is bizonyította, hogy a költségcsökkentés miatt eladják, majd minden évben támogatást biztosítanak számára. Nem megoldás, mert ettől nem lesz olcsóbb, de szakmailag biztosan sokat veszít az értékéből.
Csak az hal meg, akit elfelednek. Édesapám ezt a feliratot vésette nagyapám sírjára. Megfordítom, halott az, akinek nincsenek emlékei, akinek nincs médiatára, akinek nincs képe arról, hogyan éltünk és haltunk itt a 20. század végén és a 21. század elején, mi nyíregyháziak.
Ugye milyen jó lenne látni, hallani, hogyan éltek ük- és szépapáink? Mit főztek dédanyáink? Mi foglalkoztatta őket? Milyen jó lenne egy mesélő filmhíradó Petrikovics csizmadiáról, Hatzel Márton kokárdájáról vagy Bencs Kálmán álmairól? A következő 25 év még biztat bennünket, őrizzük meg magunkat az utókornak….
