Éjjelek éjjele. Sötét nyár, fekete galambok között remegő fekete sál. Láttam a boldogságot, a visszapillantó tükörből. A hátsó ülésen ült, pezsgőt ivott és villogott a szeme a sötétben. Most magam vagyok és közben eszembe jut, hogy tudom milyen a boldogság csókja. A boldogság kiváló pedagógus. tanít, nevel, szórakoztat. Nem csábít repülésre, de felemel a porból. A boldogság, baleset utáni fizikoterápia. És láttam pipacsokat az útszélén, bóbiskolva, halványan a júniusi éjszakában.

Hányszor néztem a csillagokra, mint aki ima után fel-felpislant, kérését iktatták-e az égiek. Egy hideg sör a barátom. Friesisch Herb Jever. Egy sör a társam. Száraz, égő számat ez gyógyítja és talán szétmarja a gyomromba nőtt gombócot, ezt magamnak gyártott ólmot.

Valaki azt mondta, látta a szerelmet. Koktélruhában, káprázatos dekoltázsban indult el a nyíregyházi éjszakába. Itt is, ott is feltűnt. Itt is ott is pletykáltak róla. De bevallom, Őt csak én láttam. Én voltam a "fuharosa". Én voltam bolondja, én voltam aki a szemével majd felfalta, aki úgy adta a kezébe a pezsgőt, ahogy csak gazdáját imádó szolgáló tudja.

Hideg a sör és forró a lélek. Nem hűt. Anyag oda nem jut el. Alkohol nincs, ami ledöntsön, valami álmot kerget az ösztön...

És most itt vagyok. Tessék. Szép, mint egy esernyő és egy varrógép találkozása a boncasztalon. Szép mint Dali Nagy Önfertőzője, szép, mint a Tágra Zárt Szemek összes ki nem mondott aberrációja. Szép mint az ördög három aranyhajszála...

Meséket írok. Elviselhetetlen bánatokról, halálos szerelmekről, tovatűnő tavaszokról. Minden lélegzet krónikása, minden dobbanás lelkes íródeákja, a világegyetem egyetlen szóvivője lettem. Hős vagyok, a mesém hőse, hangok és szavak legszebb festője, alakok őszinte szobrásza. Én vagyok a melódia, elvont dallam, mely perzseli, párolja a  lelket. Átszivárgok a létezés gyönge szőttesén, keresztfa atom vagyok, feltámadás-csíra, mely titkon vegetál, 10-100 milliárd évekig, hogy aztán versbe foglalja a kegyelmet, mely a szervetlen sivatagban, fájó, érző oázist teremt.

Fallikus szimbólum az óvodai jelem. Nők vágya a füzetborítóm és diplomámat a feltámadás öröméből írom...

Semmi sem történt. Semmi, csak köhintett az isten. Mondom semmi. Egy bolond fiú a sarokban leckét magol...     

Egy hét Németországban. Egy hét Internet, hazai politika és újságok nélkül. Írhatnám a tv-ét is, de az hiányzott. Hiányzott, mert valahogy az életem része. Az újságíró nem tud kibújni a bőréből. Manapság már úgy látom a kérdések fontosabbak a válasznál. Egyre jobban érdekelnek azok az emberek, akik jól kérdeznek, egyáltalán azok, akik mernek kérdezni és akiket valóban az érdeklődés, nem a kényszer, a meló, a remélt siker, a haszon és ki tudja micsoda mozgat.

Iserlohnban hat éve jártam először. Akkor „ifjú” titánként nagy dolgot éltem meg, mert uniós pályázati pénzen kocsikáztam a feliratos céges autóval, az unió kellős közepén, egy héttel a csatlakozás előtt. Boldogok voltunk és alig fértünk a bőrünkbe. Boldogan forgattunk brüsszeli, iserlohni, maastrichti utcákon. Beültünk a Cafe-Shopba és beleszagoltunk a könnyű drog illatú liberalizmus füstjébe.

A mienk volt Európa, ahogy Zeusz csábította el, flörtöltünk vele és villogott a szemünk a túltengő tesztoszterontól.

Most nyugodtabb voltam, harmonikusabb és kiegyensúlyozott a múlt héten, persze hiányzott az a mindent felemésztői ifjúi tűz, ami képes megtermékenyíteni az egész világot, de valahogy azt éreztem mégsem hiányzik annyira, mint eleinte hittem. Sétáltam Iserlohnban, nyitott szemmel, csadorok és árja németek között.

Magyar voltam, minden német mondatomban és láttam a válság egészen mást jelent kint, mint itt a Kárpátok alatt.

Sétáltam és közben arra gondoltam, büszke lehet minden magyar, aki nyugati életszínvonalat teremtett magának itt a nyomorúságok közepette. Büszkeségünk több, mint póz, a munka, a kreativitás ünnepe...

Egyszer majd megírom, hogyan kaptam egy apró szerepet egy filmben. Egyszer majd nagyon szépen leírom, milyen volt belülről a  beszélgetés Iancu Laurával. Talán egyszer még arról is merek majd írni; csupa szívességből játszanak a nyíregyházi színház munkatársai, mert a megígért, megszavazott pénz nagy része nem érkezett meg az intézménybe. Sőt fogok arról is vésni ide valamit, talán nálam is maradandóbb digitális jelet, hogy mi lakik, sőt, ki lakik mélyen a szívemben.

Most a  nedves, nyártalan éjszakában arra gondolok, nemsokára Némethonban leszek. A történelem megismétli önmagát. Kisfiúként is júniusban voltam először a németeknél, csak akkor még NSZK-nak csúfolták, az azóta is NSZK formátumú, immár valóban nagy Németországot. Egy hónap különbséggel éltem meg, mit jelent a fogyasztói társadalomban és mit Honceker keleti birodalmában létezni. Jártam az Unter den Linden-en és fütyörésztem a Kurfürstendammon... Micsoda évek. Check point Charlie... A fal és a 12 édes évem a Föld nevű bolygón... A rendszer itthon, recseg és ropog. Gorbacsov Moszkvában feszegeti a határokat. Nálunk pedig az istenadta nép, kiművelt emberfői lázadoztak. Ránk figyelt  a világ. Jó volt magyarnak lenni. Kis Polskival, szigorúan narancssárga polákkal, repeszteni a német leállósávban.

Iancu Laura azt mondja a csángók nem tudják, hogy csángók. Azt sem tudják, hogy Ő milyen művelt és milyen sikreket ér el, csak azt szeretnék, ha öt gyermek boldog édesanyja lenne, Mercedes-szel járna haza és aranykarkötő villogna szép csuklóján...  

Én vagyok az, aki nem jó,

Fellegajtót nyitogató.

Nyitogatom a felleget,

Sírok alatta eleget.

Ifiúságom telik el,

Azért a szívem hasad el.

(Az anyád ragyogós csillaga.)

Ifiúság gyöngykoszorú,

Ki elveszti de szomorú

De bolond volnék, ha búsulnék,

Ha a búnak helyet adnék

Én a búnak utat adok,

Magam pedig vígan járok...

Vajon mikor éltem? Mikor voltam jobban Z. Pintye Zsolt, 1990 és 2000 között, amikor gyerekből pasi lettem, vagy 2000 és 2010 között amikor gyermekből felnőtt lettem..? Segítsen valaki. A szüzesség a fontosabb, az érettségi vagy a diploma és a munkahelyi intrikák?

Ma minden ajtón bezörgetek, ma minden ablakon bekopogok. Láttátok-e hogy ki voltam és most ki vagyok? Láttok- e engem, vagy csak egy nyűszitő kutyát sajnáltok bennem. Látta már valaki a lelkem? Ér-e még ez guruló krajcárt, lyukas eurót ez a blog? Hol van a már a tavalyi hó? Régvolt csókok élettelen íze még a számban, mintha egy múzeumba lennék szerelmes. Foszladozó babák és csipkék. És mégsem tudok aludni, mert ha meglátogatnak éjjel az árnyak, akkor bizony nincs menekvés...

Kinyitottam az ablakom, én altatom a  fákat. Békakirályt és frakkos nemes fecske úrfit. Én vagyok 33. Én vagyok Krisztus gyarló hirdetője. Én vagyok, aki bízik, hisz és remél. De legfőképp szeret. Én fogom megváltani magam én adok reményt az istennek, én állok Lucifer élé. Én piszkítom és horzsolom a lelkem. Én állok helyetted is a könyörtelen esőben...  

ui: a Mazishisz üdvözli a kettős állampolgárságot. Én meg üdvözlöm a Mazsihisz-t! 

ui2: mi jogot terjesztünk ki, a szlovákok jogokat csorbítanak... ki az európaibb???

A világ rohamosan melegszik, a lufik kipukkannak, az élet mint a lyukas gumiból a levegő... Dinoszaurusz csontokat szed elő a gyermek a Bakony tövében... A viharszezon megérkezik, jeget dobál rám az isten és én fél szemmel nézek az égre, mit vétettem. Visszaszámolok a  foci VB-ig. Egyetlen nagy levegővétel az élet. ma fákat vágnak ki, holnap sóval vetik be a sírom.

Fecskék költöztek a teraszomra. Mekkora megtiszteltetés. Napokig csak építgették, bénáztak. Fogalmam sincs hol éjszakáztak. Aztán ma már hallottam, ahogy csiviteltek az új lakásban...

Mondom eliramlik az élet. Két esti gyors között néhány levegővétel, ez minden. Egy tiltakozás, juharfák miatt a Gólya ABC előtt.. De jó név nyugtázom: Gólya ABC. De se gólya, se fecske, Szemben a Morgó...  Az emberek dühösek, a dühöktől ismét esni kezd. Fekete vizek hallanak az égből, síró galambok búgnak, mint a szirénák és a kakukk a garázsba költözik.

Istenem miért nem dobott ki anyám a  fészekből, miért nem lettem nyári záporban fuldokló stiglic. Vagy, ha már élni kell, miért nem vagyok isten, akinek mindegy, aki született kegyosztó... Sehogy se fér a fejembe, a távozás előtt, megfonnyadok mint forró zsírban a hagyma és üveges tekintettel nézek szét: segítsetek! És a lányok, már nem nekem mondják: tégy boldoggá! A lányok már nem velem törnek házasságot, már nem az én telefonom csörgetik...  

A TV sem a régi. A fiatalok egyetlen vállrándítással intézik el, valaha voltak piramisok és fáraók...

A nyár. A nyár. A nyár... Nyald ki a seggem... Írta függőlegesen Kosztolányi. De jó kis élet van egy svájci bankban, letéve. Kamatozik, fial, nő és növekszik... De kinek? Nekem...

Mösziő... Hordja el magát azzal a cementes zsákkal! Itt ne építsen álmokat!

Szókratész védőbeszédében az Öreg arról prédikál, hogy a halál olyan mint  a mély, öntudatlan álom. Azért nem fél tőle (mármint a haláltól), mert megtapasztalta milyen rossz, ha az embert felébresztik ebből a mély, andalító állapotból. Sokat gondolkodtam ezen, mert nem értettem. Én pontosan az alvástól félek. Utálok lefeküdni és álomba merülni. A kimerülésig bírok fent lenni és élni. Nézni a világot, hallgatni az apró neszeket, zörejeket, fülelni a szívem dobbanásait. Élni, élni, élni! Uram megbocsáss, de néha sokkal jobban elmerülök a levegő színeváltozásaiban, semmint, állandóan az élet utáni életről álmodozzam.

Az ördög és én soha nem alszunk. Mindkettőnk hobbija az élet. Csak míg ő az örök tagadást hordja a szíve alatt, addig én az élettel élek szimbiózisban. Sziámi ikrek vagyunk, összegubancolódott szálak, gordiuszi csomó. Én és az élet. Hű szolgája, 33 éve hű Sanchoja ennek az őrült lovagnak.

És hogy szeretünk mind a ketten nosztalgiázni. Fájni, és keseregni fel nem ismert értékeken, elkártyázott szerelmeken és félresöpört jövőképeken. Hogy szeretünk mind a ketten tűzbe bámulni és úgy sírni a lángok érzéki táncán, mint ahogy csak Szép Ernő tudott a magyar irodalomtörténetben.

Talán csak Kodácsi nagyapám bortól piros orcáján hullottak olyan, őszinte megbánást és fájdalmat hordozó könnyek, mint amilyet én és az élet tudunk csöndes, éjfélen túli éjszakákon kigördíteni a könnycsatornánkból...

Mister Salinger, átkozva imádom ezt a mondatot:

Soha senkinek ne mesélj el semmit. Ha elmeséled, mindenki hiányozni kezd.

És hogy tud hiányozni TK. A mosolya, a kifinomultsága, a társasága...

Hogy tud hiányozni a 112/b. Tóth Pista, Galamb, Garfield... Hogy tudnak hiányozni azok a délutánok ott  a koliban. Töki, Petke, Sipi, Gyula...

Hogy tud hiányozni Szilva Noémi boci szeme, Piszár Tünde kacér tekintete, Filetóth Regi őzike járása. Hogy tud hiányozni a Szták tanár úr féle német óra. A Goethe idézetek, memoriterek végtelen sora...

Hol van ami elmúlt? Hová lett? És, ha minden hiába volt, minek őrzi meg az emlékezet?

Hol van apám barna haja? Hol van édesanyám csillagokat szégyenítő fiatalsága? Hol van nagymamám lázas igyekezte? Hol vannak a túlélhetetlen szerelmi csalódások? Hol vannak azok az átbőgött misék, éjszakák?

Csak a bolond Hold fénye csillan a garázsok fém tetején. Hidegen, fehéren...

Hol vannak az erős fogadalmak? Hol van Fekete Gabi biciklije? Szabó Jani rendszeresített, dombrádi Jaegermeistere?

Hol vagyok én? Számon kérnek tőlem munkát és magánvéleményt? Kérjék. De ne keverjék össze a hírt és a hírmagyarázatot! Az én magyarázatom, az én világképem tükrözi, az én magánérzeteim. Azoknak itt a helye a nyilvános naplómban, nem a Nyíregyházi Naplóban... Cetereum censeo...

Aztán csak annyi, most áprilisban volt 6 éve, hogy a feliratozott nyíregyházi televíziós autóval megjártuk Brüsszelt, Iserlohnt, Maastrichtot. Most hat éve álltam az Atomium előtt... Még Márföldi Pista volt a főnök és talán még az áradó Tisza vize sem volt annyire zavaros köröttem, mint akkoriban... Milyen fura, azzal a Ruby Gerivel voltunk, aki most jobbikos színekben, a T. Ház tagja... Na meg Linzenbold Attilával, aki megjárva a Kölcsey televíziót, nálunk talált helyet...

A világ dicsősége gyorsabban öregszik, mint mi magunk. Kegyetlen hűvös éjszakák rágják a húsunk, nyári, forró éjszakák forralják a vérünk és porból-porrá leszünk...

Hullik a fogunk, hajunk, hull az emlékezetünk. Hol van már az uniós csatlakozás öröme, hol van az a nyár? Az a szerelem, drágám?

Aztán a kesergés és önvád roppant folyamától távolodva, kis patak csilingelése üti meg a fülem...

Fuss Forrest, fuss, mert van még erőd és főleg azért mert kövér vagy..!

Holnap új életet kezdek...  

ui: azt hittem nincs szerencsétlenebb nép nálunk, a szlovák parlament keddi ülése után tudom, a legátkozottabb a tót... nagy az úristen kegyelme...

Ha letelik a 24 óra, Slota beül a páncélozott farmotoros Skodájába és megindul Budapest felé? (trotta, NOL)

Szeretném hinni, hogy valóban álmatlan éjszakákat okoz Ficó Robinak az a határon túli magyaroknak szánt kettős állampolgárság, amit a Fidesz már olyan régen hirdet. Szeretném hinni, hogy a címszereplő tót atyafiak, valóban telecsinálják a nadrágúkat és hideg verejték borítja testüket, amint rémálmukból magukhoz térnek. Szeretném hinni, hogy a félelmeik, hogy a remegésük nem a közelegő szlovákiai választásoknak, a hatalomhoz való ragaszkodásnak szólnak.

Ugye nincs magyar kártya? Ugye nem matekozik Robika és nem hiszi, hogy ezzel a pulykakakas felfuvalkodottsággal, sikerül Szlota Jani nacionalistáitól néhány százalékpontot elhalásznia?

  "Ha Fico 24 órán belül visszavonja a nyelvtörvényt, feloszlatja a nyelvrendőrséget,támogatja a magyar felsőoktatást Szlovákiában,nem tiltja a magyar helyiségnév táblákat és nyilvánosan bocsánatot kér Sólyom László kitiltásáért akkor meg lehet hallgatni mi is a baja a kettős állampolgársággal,ami nekik is van?" (macskajaj, NOL)

Popper Péter írja a Krisztus és Barabás című írásában egy két méteres szerzetes önvallomását jegyezte le. Ebben az olvasható, hogy a főhős próbált egy zsúfolt villamosra felkászálódni, de egy másik ember alig akart felengedni és miközben a szerzetes kapaszkodott még gyalázta is. A szentéletű csak hallgatta a gyalázkodót, aki olyannyira felhergelte magát, hogy még egy pofont is lekevert a csuhásnak. Az, ahogy Krisztus tanította, még a másik arcát is odatartotta, hogy tessék magát kiszolgálni. Az agresszív férfi erre egy másik csattanósat is lekevert az addig türelmes szerzetesnek. De ő is csak eddig bírta, elbődült és ezt kiáltotta:

- Eddig a Krisztus! És most jön dr. Szentember Szilárd! - és úgy megverte a gyalázkodót, hogy talán még most is szégyelli...

Azt hiszem, nemzetként sem tarthatjuk kettőnél többször oda az arcunkat, hogy mindenféle senkiházik meggyalázzanak bennünket. Hogy azért ítéljen el bennünket egy szarházai, amiért saját magát megdicséri! Nincs kettős mérce, nincs olyan, hogy a szlováknak lehet kettős állampolgársága, a magyarnak nem. Nem mehet tovább, hogy nekem kínosan kell ügyelnem a tót érzékenységére és a Lőcsei Thurzó ház előtt el kell tűrnöm Stúr szobrát, miközben az én érzékenységemmel, Trianonnal senki sem foglalkozik. Senkit nem hat meg, hogy egy igazságtalan, politikai döntés következtében határon kívül rekedtek a testvéreink? Tényleg semmit nem jelent, hogy a mai Szlovákiában minden 10. állampolgár magyarnak vallja magát???

Mélységesen felháborít és elkeserít a tót Robika és Janika gyermeteg viselkedése. Mélységesen elszomorít, hogy az általam egeik magasztalt Felvidéken ilyen emberek ülnek vezető pozícióban. Megdöbbent, hogy mindez az Európai unióban 2010. májusában történik...

nol.hu/specialis/rss_valogatas/fico_24_orat_adott_budapestnek

www.erdely.ma/autonomia.php

Ha nincs más akkor, Reményik Sándorral üzenem:

  Akarok lenni a halálharang,

Mely temet bár, halló fülekbe cseng

És lázít: visszavenni a mienk!

Akarok lenni a gyújtózsinór,

A kanóc vége, lángralobbant vér,

Mely titkon kúszik tíz – száz évig

Hamuban, éjben.

Míg a keservek lőporához ér.

És akkor…!  

Ültem a besötétített Krúdy teremben és miközben a díszes, csillogó plafont bámultam, eszembe jutott egy régen volt ZPZs. Eszembe jutott Szták tanár Úr bíztatása, az első verseim az ÉS-ben, amihez olyan meleg sorokat írt Ladik Katalin.  Tőle tanultam meg, mit jelent az: bombasztikus hang gesztus... És aztán szegény, megboldogult Szentpéteri tanár úr egy, lefitymáló jellemzése is ott kerengett az agyamban: mit akar ez az irkász- firkász mitugrász??? Embernek lenni tanár úr! Úgy, hogy azt Szták Sándor tanította.  (Már mindketten halottak...)

Ma már én üzenhetem, olyan embernek kell maradni, aki titkok tudója, aki kitalálja az ördögöt is, ha úgy látja veszélybe kerül a Teremtő birodalma. Embernek, aki érti a nyíregyházi Lear király, fétisiszta, perverz, aberrált világát, szofisztikált szimbólumrendszerét. (Hányszor ugrott be Hankiss tanár úr. Mondom, el kell olvasni az Emberi kaland című munkáját, hogy jobban értelmezni tudjuk a köröttünk rezgő, dobbanó, forrongó valóságot.)

Mert néha szembe kell menni az istennel is. Szembe kell menni, mert ha jó szándékból is, de el akarta hazudni; életünk korlátolt, életünk ellentétes a vágyainkkal. Életünk a lemondásról, frusztrációkról, a meg nem élt csodákról szól. Szembe kell mennünk, hogy a tudás gyermekei is legyünk. Szembe, mert a tudat, nem tűrheti a homályt, nem tűrheti a boldog tudatlanságot. Szembe kell mennünk, még akkor is, ha a tudás csutkája, a gigánkon akad. 

Miközben Telihaynak dicsérem a nyíregyházi Leart, eltipeg mellettünk Maximovits Anett, és egy pillanatra véget ér a morális mennyország. A lány koktélruhája, támadás az érzékek ellen: a bűntudatig hangsúlyozza, a szépségversenyeken már annyiszor dicsért, káprázatos testet.  Miközben végigmérem, a szemem a lábán reked meg, pontosabban topánján.  A fekete, tükörlakk, - mintha, csak a jelmeztervezőtől kapta volna - visszavet a Lear sötét világába. Nem tudok szabadulni a Párizsi mulatókat, fétispornókat idéző lakkcipellőtől és a  legalább 10 centis sarkától, amely megfeszíti a vádliját, és megemeli a fenekét, a talpa  pedig kihívóan vérvörös... De meglehet, hogy a Molnár Mariann combcsizmájával keverem, legalább is a talpát... Micsoda asszociáció: parfümbe mártott test, és a nő, kéjt ígérő, negédes sugárzása. Ahogy Shakespeare mester mondja a drámában, deréktól felfelé mennyország, onnan lefelé pedig pokol. Szerb Antal világítja meg az Utas és holdvilágban, miszerint letűnt korok civilizációi úgy vélték, a nők lábköze nem más mint a halál, s a férfi vágya nem több, mint halálvágy, hiszen onnan jöttünk és oda vágyunk vissza...

Szóval jön Anett és leül a barátnője mellé, aki legalább annyira kívánatos és attraktív. A másik szőke, szürke "cicanadrágban" fehér, de hasonlóan veszélyes magas sarkúban. Teste éppúgy a Test, ahogy Anetté...  Ülnek csacsognak, nem tudom miről, nem tudhatjuk merre járnak. Csak arra lennék kíváncsi,  ha most Telihay és mellém csöndesen odalépne Thomas Mann és az üdvözlés után megkérdezném az öregtől, hogy azok a  lányok és azok a fiúk, ott a távoli sarokban, Hans Hansen és Ingeborg Holm gyermekei, akkor bólogatna-e???     

Ha megkérdezném őket, hogy vajon nekik mit jelent, meg nem élni a vágyakat, hogy ők mit folytanak el magukban, mit nem kapnak meg, akkor Thomas Mann, mit mondana és ők mit felelnének? A külső, néha a korlátoltsággal cicázó, felszínes tökéletesség, elegendő-e a lelki békéhez. A test külsejéből született harmónia, elegendő-e  a boldog, kiegyensúlyozott élethez? A szellem, a test örömeire, a test pedig valóban szellem örömeire vágyik, és sohasem kaphatja meg???

Mester, Lear valóban molesztálta  lányait gyermekkorukban, hogy ilyen gyűlöletet érez irántuk??? Mester, ez már az őrület??? Kergetőzünk az élettel, szemem kocsányon, soha nem tudom jól érezni magam ott ahol vagyok... Soha. A megszerzett tulajdon, túlzottan magabiztossá tesz és kincseim értéktelenek a szemben. És legfőképp a hitemmel van baj. Nem hiszek az embereknek. Nem vagyok jó, nem vagyok az, aminek látnak. Remegek, félek. Álmomban bolondok kísértenek, csörgős sapkában, vezérük Szentes Lázár, vezérük Mefisztó... Soha egyetlen dicsérő szót, soha egyetlen kedves mondatot nem hittem el a középiskola óta. Most pedig megnézhetem magam...

Mondom, a nyíregyházi Lear egy csoda, Passió és véres őrület, ami magával ránt  a mélybe... Lackó mércét állít, Fazi mintát ad, Gáspár brillíroz. A lányok fergetegesek. Olt "rongyos" Tamás nagyranő, Vaszkó Bencével együtt éneklem Jim Morrison sorát: this the end, my only friend!!!

Ki tanít jobban: szellem vagy test, élet vagy halál???

A polgármester aláírta, irányító hatóságnak elküldte, a 2,4 milliárdos Agóra program szerződését. A projektben szerepel, a Bán Ferenc féle, betonlábon forgó, műhíd, időközben helyi védelmet kapott, (VMK) felújítása és egy új, multifunkciós, szabadidős rendezvénycentrum felépítése a Buszacsa mellett. A pályázat, állítólag páratlan és kihagyhatatlan, mivel az isten tudja, hogy Nyíregyháza még egyszer a III. Köztársaság történetében mikor kap ennyi támogatást, kulturális intézmények felújítására és építésre.

A feltételek is viszonylag szolidak: a projekt befejeztével még legalább 12 évig kell működtetni a "házakat". Részletes üzleti tervet pedig, csupán öt évről kellett készíteni.

A történet eddig szép. Az első bökkenő, hogy 700 (sic!) millió forint önerő szükséges az álomhoz. A második pedig, hogy csak körvonalazva szerepel a város elképzelésiben, hogy mi a Jóisten csudája fog ezekben az épületben történni, 5 és 12 évig. A tervben az vagyon leírva, hogy éves szinten 60 millió forintból lehet a "házakat" üzemeltetni és ezt rentábilisan lehet kigazdálkodni... Mivel még soha nem vezettem sem műv. házat, sem multifunkciós csodát, fogalmam sincs, hogy ez a  kijelentés kellőképpen megalapozott-e, azt sem tudom, hogy ha mindenkivel egyeztettek, akkor a nagykorú művházigazgató B. József miért tőlem kérdezte, hogy mi van egyáltalán a pályázatban.

Egy biztos a TV nincs benne. Talán még helyileg sem. Nincs ráutaló magatartás, ígéret a pályázatban, hogy akár 1 évre is, de itt fog helyet kapni, a megújult, technikailag is kicsinosított városi televízió. Bevallom, tele víziókkal arról álmodtam, hogy ebbe az irdatlan pénzmennyisége sikerül belegyömöszölni néhány stúdiókamera, stúdió-felszerelés vásárlását. De ennek, híre-hamva sincsen a világra szóló projektben. Sőt azt sem tudjuk, hogy a rekonstrukció idején mi lesz a tv-vel? Hová költözik, már ha költözik, és mi lesz vele az átmeneti időszakban.

Amikor ezeket a kérdéseket fogalmaztam, azt mondták nekem, higgyem el, a közbeszerzési eljárás elhúzódása minden aggályomat el fogja oszlatni. Aztán már az újonnan felálló önkormányzattal lehet alkudozni a TV sorsáról.

Ami biztos, ha működtetni szeretnék a műhelyt, akkor fel kell készülni a digitális átállásra és komolyan kellene venni ezt tömegkommunikációs centrumot, amihez a tv mellett, újság és weblap is tartozik.

Szóval, ha engem kérdeznek, én képes vagyok egy gyors költségvetést készíteni, hogy lehet jól, viszonylag rentábilisan működtetni a munkahelyem. De rajtam kívül is van még néhány szakember, aki képes számolni, persze ha egyáltalán számolnak velünk...

Tudom Nyíregyházán és törvényen kívül is van élet... Na de milyen???      

Sem a genetikai állományom, sem az intellektusom, de még a világképem sem tökéletes. Sáros és simlis vagyok, hisztis és önző. Csak és kizárólag a Jóisten kegyelmének köszönhetem, ahová eljutottam. Talán van, aki azt mondja, kakit ettem gyermekkoromban, mások biztosan szánalommal vegyes vicsorgással gondolnak rám. Mások kacarásznak azon, csak hiszem, hogy bárhová is eljutottam...

Na de ki szereti a tökéletest? Nem unalmas-e, egy tökéletes ember? Nem felháborító, irritáló, megvetendő? Nem pusztítandó, mindaz amiben nincs hiba és nem szúrja a szemünk, az orrunk és rombolja az önbecsülésünk?  

Szentes Lázár lekezelően, kinevetett a beszélgetésünk végén. Én finoman, úriemberként annyit mondtam neki, beszélhetünk volna sporttechnikai kérdésekről, taktikáról és statisztikákról, de az átlag embert csak az érdekli képes-e járni Lázár és csapata?

Én most úgy ülök itt, mintha vereséget szenvedtem volna. Úgy ülök itt, mint önmagam csöndes árnya... Soha nem tudtam focizni, bár hosszú tízpercekig eldekázgattam és rugdostam az acélkapunkat, ami mélyen dörmögve jajdult fel fájdalmában.

A magyar fociról pedig nem tudok semmit gondolni. Eszembe jut, hogy ősszel szurkoltam a Debrecennek, majd fanyalogva konstatáltam a legjobb magyar csapat csupán ennyire képes...

Persze azért ülök ilyen csendesen, mert azt is tudom a felfokozott izgalomban, kihagytam néhány ziccert, és lőttem néhány kapufát is. Azt nem tudom, hogy gólom volt-e. Csak azt tudom, ha győztem is phürroszi volt és lelkileg fájdalmas...

Bono most az énekli so cruel... Bono most nekem énekli. Nekem a csöppet összetört kisfiúnak, a pálya szélén kódorgó kisfiúnak...

Nincsen apám, se anyám... Legfeljebb a hitem, hogy csak a végén szabad nevetni... Alázatos lélek tükre...

Nehéz nap, sápadt éjszakája dobja rám, kátrányszagú pokrócát...