Ültem a besötétített Krúdy teremben és miközben a díszes, csillogó plafont bámultam, eszembe jutott egy régen volt ZPZs. Eszembe jutott Szták tanár Úr bíztatása, az első verseim az ÉS-ben, amihez olyan meleg sorokat írt Ladik Katalin.  Tőle tanultam meg, mit jelent az: bombasztikus hang gesztus... És aztán szegény, megboldogult Szentpéteri tanár úr egy, lefitymáló jellemzése is ott kerengett az agyamban: mit akar ez az irkász- firkász mitugrász??? Embernek lenni tanár úr! Úgy, hogy azt Szták Sándor tanította.  (Már mindketten halottak...)

Ma már én üzenhetem, olyan embernek kell maradni, aki titkok tudója, aki kitalálja az ördögöt is, ha úgy látja veszélybe kerül a Teremtő birodalma. Embernek, aki érti a nyíregyházi Lear király, fétisiszta, perverz, aberrált világát, szofisztikált szimbólumrendszerét. (Hányszor ugrott be Hankiss tanár úr. Mondom, el kell olvasni az Emberi kaland című munkáját, hogy jobban értelmezni tudjuk a köröttünk rezgő, dobbanó, forrongó valóságot.)

Mert néha szembe kell menni az istennel is. Szembe kell menni, mert ha jó szándékból is, de el akarta hazudni; életünk korlátolt, életünk ellentétes a vágyainkkal. Életünk a lemondásról, frusztrációkról, a meg nem élt csodákról szól. Szembe kell mennünk, hogy a tudás gyermekei is legyünk. Szembe, mert a tudat, nem tűrheti a homályt, nem tűrheti a boldog tudatlanságot. Szembe kell mennünk, még akkor is, ha a tudás csutkája, a gigánkon akad. 

Miközben Telihaynak dicsérem a nyíregyházi Leart, eltipeg mellettünk Maximovits Anett, és egy pillanatra véget ér a morális mennyország. A lány koktélruhája, támadás az érzékek ellen: a bűntudatig hangsúlyozza, a szépségversenyeken már annyiszor dicsért, káprázatos testet.  Miközben végigmérem, a szemem a lábán reked meg, pontosabban topánján.  A fekete, tükörlakk, - mintha, csak a jelmeztervezőtől kapta volna - visszavet a Lear sötét világába. Nem tudok szabadulni a Párizsi mulatókat, fétispornókat idéző lakkcipellőtől és a  legalább 10 centis sarkától, amely megfeszíti a vádliját, és megemeli a fenekét, a talpa  pedig kihívóan vérvörös... De meglehet, hogy a Molnár Mariann combcsizmájával keverem, legalább is a talpát... Micsoda asszociáció: parfümbe mártott test, és a nő, kéjt ígérő, negédes sugárzása. Ahogy Shakespeare mester mondja a drámában, deréktól felfelé mennyország, onnan lefelé pedig pokol. Szerb Antal világítja meg az Utas és holdvilágban, miszerint letűnt korok civilizációi úgy vélték, a nők lábköze nem más mint a halál, s a férfi vágya nem több, mint halálvágy, hiszen onnan jöttünk és oda vágyunk vissza...

Szóval jön Anett és leül a barátnője mellé, aki legalább annyira kívánatos és attraktív. A másik szőke, szürke "cicanadrágban" fehér, de hasonlóan veszélyes magas sarkúban. Teste éppúgy a Test, ahogy Anetté...  Ülnek csacsognak, nem tudom miről, nem tudhatjuk merre járnak. Csak arra lennék kíváncsi,  ha most Telihay és mellém csöndesen odalépne Thomas Mann és az üdvözlés után megkérdezném az öregtől, hogy azok a  lányok és azok a fiúk, ott a távoli sarokban, Hans Hansen és Ingeborg Holm gyermekei, akkor bólogatna-e???     

Ha megkérdezném őket, hogy vajon nekik mit jelent, meg nem élni a vágyakat, hogy ők mit folytanak el magukban, mit nem kapnak meg, akkor Thomas Mann, mit mondana és ők mit felelnének? A külső, néha a korlátoltsággal cicázó, felszínes tökéletesség, elegendő-e a lelki békéhez. A test külsejéből született harmónia, elegendő-e  a boldog, kiegyensúlyozott élethez? A szellem, a test örömeire, a test pedig valóban szellem örömeire vágyik, és sohasem kaphatja meg???

Mester, Lear valóban molesztálta  lányait gyermekkorukban, hogy ilyen gyűlöletet érez irántuk??? Mester, ez már az őrület??? Kergetőzünk az élettel, szemem kocsányon, soha nem tudom jól érezni magam ott ahol vagyok... Soha. A megszerzett tulajdon, túlzottan magabiztossá tesz és kincseim értéktelenek a szemben. És legfőképp a hitemmel van baj. Nem hiszek az embereknek. Nem vagyok jó, nem vagyok az, aminek látnak. Remegek, félek. Álmomban bolondok kísértenek, csörgős sapkában, vezérük Szentes Lázár, vezérük Mefisztó... Soha egyetlen dicsérő szót, soha egyetlen kedves mondatot nem hittem el a középiskola óta. Most pedig megnézhetem magam...

Mondom, a nyíregyházi Lear egy csoda, Passió és véres őrület, ami magával ránt  a mélybe... Lackó mércét állít, Fazi mintát ad, Gáspár brillíroz. A lányok fergetegesek. Olt "rongyos" Tamás nagyranő, Vaszkó Bencével együtt éneklem Jim Morrison sorát: this the end, my only friend!!!

Ki tanít jobban: szellem vagy test, élet vagy halál???