Egy hét Németországban. Egy hét Internet, hazai politika és újságok nélkül. Írhatnám a tv-ét is, de az hiányzott. Hiányzott, mert valahogy az életem része. Az újságíró nem tud kibújni a bőréből. Manapság már úgy látom a kérdések fontosabbak a válasznál. Egyre jobban érdekelnek azok az emberek, akik jól kérdeznek, egyáltalán azok, akik mernek kérdezni és akiket valóban az érdeklődés, nem a kényszer, a meló, a remélt siker, a haszon és ki tudja micsoda mozgat.

Iserlohnban hat éve jártam először. Akkor „ifjú” titánként nagy dolgot éltem meg, mert uniós pályázati pénzen kocsikáztam a feliratos céges autóval, az unió kellős közepén, egy héttel a csatlakozás előtt. Boldogok voltunk és alig fértünk a bőrünkbe. Boldogan forgattunk brüsszeli, iserlohni, maastrichti utcákon. Beültünk a Cafe-Shopba és beleszagoltunk a könnyű drog illatú liberalizmus füstjébe.

A mienk volt Európa, ahogy Zeusz csábította el, flörtöltünk vele és villogott a szemünk a túltengő tesztoszterontól.

Most nyugodtabb voltam, harmonikusabb és kiegyensúlyozott a múlt héten, persze hiányzott az a mindent felemésztői ifjúi tűz, ami képes megtermékenyíteni az egész világot, de valahogy azt éreztem mégsem hiányzik annyira, mint eleinte hittem. Sétáltam Iserlohnban, nyitott szemmel, csadorok és árja németek között.

Magyar voltam, minden német mondatomban és láttam a válság egészen mást jelent kint, mint itt a Kárpátok alatt.

Sétáltam és közben arra gondoltam, büszke lehet minden magyar, aki nyugati életszínvonalat teremtett magának itt a nyomorúságok közepette. Büszkeségünk több, mint póz, a munka, a kreativitás ünnepe...