Magyar Talléros Rendezvénycentrum, Nyírtass

http://www.tallerosrendezvenyhaz.hu

Soha nem felejtem el az első találkozást. A Nyírség észak-keleti határán virágzó akácok, haragoszöld fák és cserjék között autóztam és fordultam be a Talléros kapuján. A Pávakertbe voltam hivatalos, így több száz métert kellett még kocsikáznom a rendezvénycentrumhoz tartozó fiatal akácerdőn és almáskerten keresztül. Aki még nem járt itt a megérkezéskor sóhajt egy nagyot: ez igen. A gondosan telepített cserjék és bokrok között egy sárga vadászház, hófehér, Made in Germany felirattal rendelkező, hűthető, fűthető több száz személy befogadására alkalmas „csodasátor”, magas fényű csempékkel, nagyvonalú helykínálattal, na meg egy romantikus tavacska, mellette terasszal, félelmetes mennyiségű virággal. Még a mosdó is előkelő, azt hiszem a Gucci színvilágát, előkelő fekete, impozáns arany és fehér színekbe öltöztetve.

Király(i) helyszín egy esküvőhöz. A Talléros értékét az is fokozza, hogy fantasztikusak a kollégák, a pincérek, szakácsok, séfek, kiváló minőségű az étel és olyan gördülékenyen biztosítják a lakodalomhoz szükséges körítést, hogy az már nyugat-európai színvonalú.

A Pávakert ceremóniahelyszíne, a Pagoda is eszméletlen, és ma már az is az esküvők természetes része, hogy elektromos motorcsónakkal, vízen hozza a „tengerészkapitány” igent mondani a menyasszonyt.     

A Pávakert a nagyobb 100 fő feletti esküvők álomhelyszíne, míg a kisebb létszámú lagzikhoz a Japán-kertet ajánlják, amely szintén egy igazi csoda. Ez a verzió jobban kíméli a pénztárcát, de nem csökkenti az élményt. Csak ajánlani lehet.

A Talléros egyetlen hátránya, hogy csak néhány főnek tudnak szállást biztosítani, a násznépet a lagzi után vagy Kisvárdán, vagy Nyíregyházán kell elszállásolni.   

Le TIL (Biri)

http://letilkuria.hu

A Le TIL hamar fogalom lett. Ez a bohém, excentrikus kúria, ez a megdöbbentő, helyenként polgárpukkasztó ízléssel berendezett kastély könnyen lopja be magát az ifjú párok szívébe. A kúria gyöngykavicsán autózva az az érzése az embernek, hogy Franciaországba került és valami hiú és dúsgazdag márki lagzijába hivatalos.

Minden alaposan megtervezve, kitalálva, a falakon lógó képektől kezdve a gondosan kiválasztott bútorokig, minden azt üzeni, itt egész este jól fogod érezni magad.

Még a toilette is olyan, mintha egy amerikai belső építészeti magazin cikke alapján valósult volna meg. A kert, a terasz, a ceremóniák helyszíne is álomszerű. Tökéletesen feledtetik, hogy a Dél-Nyírség egy 1400 főt számló kis községében (Biri) áll a Le TIL.

A kúria nagy erénye a konyhája. Eleinte Nyíregyházáról hozatták a násznép ellátmányát, azonban ez nem bizonyult gazdaságosnak. Ma már saját konyhájuk szolgálja ki a vendégeket és nem is akárhogy. A Le TIL komoly erénye lett, hogy egyszerre tudnak ínycsiklandozó hagyományos menüt, vagy ha szükséges modern, a magyar, vidéki lagzikban még szokatlan ízvilágot varázsolni. Érdemes megjegyezni, hogy az édes ízeket a nyíregyházi Drageé, kézműves cukrászdával együttműködve készítik el. A Le Til erényei közé tartozik, hogy viszonylag sok megfáradt vendégeket képes elszállásolni, persze messze nem annyit, amennyire igazából szükség lehet, így őket Nyíregyházára kell utaztatni.

Fenyves Szálloda és Konferencia-központ, Baktalórántháza

http://www.businesshotelfenyves.hu/index.php/hu/

Szabolcsország legszebb erdejének (bakatlórántházi erdő) közepén igazi csodát hozott létre a Krivács család. A teherfuvarozók legendás babgulyásozójából, négy csillagos szállodát és brandet építettek. A Fenyves ma már megkerülhetetlen, ha gasztronómiáról beszélünk, hiszen a tulajdonos, Krivács András, még Magyar Nemzeti Gasztronómiai Szövetség elnöki tisztségét is betölti.

Ehhez mérten a konyhájuk forradalmi módon újult meg. Követve az új trendeket igyekeznek bizonyítani, hogy a vidék véletlenül sem jelent provinciálist, ha minőségről, ízekről ételekről van szó.   A szálloda rész is kiváló, ráadásul folyamatosan megújul. Az idei nyárra, ha jól tudom, rá sem lehet majd ismerni, olyan modern és vendégbarát lesz. A „gardenben” gyönyörű medence, filagória található, ami alkalmas szertartások levezetésére is. Az épület „bálterme” pedig jól hűthető, gazdag helykínálatot biztosít a vacsorához és a tánchoz. Nagyon vonzó opció a Fenyvesben, hogy wellness-részlege is a vendégek rendelkezésére áll és a násznép többsége itt tud éjszakázni az önfeledt mulatozás után.

Popper meséli, hogy Mérei Ferenccel, minden idők egyik legnagyobb magyar pszichológusával készített interjút Szilágyi János. Az újságíró azt a kérdést tette fel, hogy mitől lesz egy élet hiteles. Mérei elmosolyodott és azt mondta, hogy erre nagyon egyszerű a válasz, az életben nem kell mindig jól járni… Az az igazán hiteles élet, amelyben az ember rájön, nem lehet minden helyzetben győztes. Sem a munkában, sem a hivatásban, sem a szerelemben semmiben nem kell mindig jól járni és győzedelmesen viselkedni. Ha ezt képes valaki elfogadni, akkor az az ember hitelessé válik. Popper szerint az életnek vannak olyan aspektusai, amit csak akkor látunk meg, ha a földre kerülünk… Onnan ugyanis minden egész más színezetet, értelmet, megvilágítást kap… Ez addig érthető, míg az embernek az élete hol kerék, hol talp. A baj akkor kezdődik, ha sosem nyert még és mindig a talp maradt neki…

A szépség esendőségét a tél mutatja meg a legjobban. A behavazott táj, a csöndesen pilinkéző hópihék, a szűzies, önmagától is megilletődött világ mögött a fény, az éltető (nap)energia hiánya a legfájóbb. A magukra dobált ruhák alatt didergő emberek, a mélykómába merült fák, az élelem után koslató, mindig éhes, éber állatok együtt számlálják a napokat. Együtt követelik a mindent elborító tavaszt, a céda nyarat, a soha le nem nyugvó Nap ígéretét.

Van-e szépsége a várakozásnak, lehet-e megnyugvást találni a bizonytalanságban, a kiszámíthatatlanságban? A csodákat és csalódásokat is magában hordozó jövő adhat-e annyi reményt, hogy újból és újból nekifeszüljünk az életnek, hogy magunkhoz öleljük ezt a hideg szépséget, a rátarti telet? A nád hajlik, de meg nem törik. Zörög, táncol a szélben de kínjában is rejteket ad a kismadárnak... Nádnővérek, nádfivérek veletek vagyok...

Először is sehogy. Ne mondjunk nemet a végzetre. Ne higgyünk a véletlenekben. Ne gondoljuk azt, hogy minden megmagyarázható számokkal, törtekkel, meg képletekkel. Ne gondoljuk azt, hogy a viharban, az égzengésben, a sűrűn földbe csapódó villámok ellen értelme lenne kiállni a tisztás közepére, felemelni a kezünk és azt ordítani; legyőztelek…

A végzet a beleegyezőt elviszi, a tiltakozót elhurcolja. A végzet erősebb, mert isteni törvény, a mindenség mögött dolgozó szigorú összefüggésrendszer.

Ez a vég. Egyedül ülni egy autóban, ami a temető felé gurul. Fura, de nem láttam senkit, aki erre jött volna. A világ táncolni készül. Az összes tűzijátékot előkészítették, az összes pezsgő behűtve, az összes kaviár feltálalva. A kedvenc zenéd szól az utcákon, az emberek szép ruhákban, kissé spiccesen indultak el, téged ünnepleni. Hallom, ahogy kurjongatnak és isznak még egyet az egészségedre. Tökéletes férfiak, katonás sorban menetelnek feléd. A parancsnok jóképű, a többit masszának látom. Szépséged híre hozta őket ebbe az elátkozott városba. A katonazenekar a kedvenc nótád húzza. Királynőnek tartanak…

A kocsiban lila bársony. Kérek egy pohár Szahara-száraz pezsgőt. Lehúzom az ablakot. Akácvirág és faszénen grillezett hús illatát hozz felém a szél, pedig ez december, de valahogy így teljes a vég, ha mindennek ellentmond, ha groteszk és abszurd.

Teátrális minden jelenet. Mintha egy excentrikus, de túl hiú rendező álmodta volna meg. Kétes mosoly a kocsiban. Nem merek tükörbe nézni, nem akarom látni ezt a meghasonlott embert. Különben is, először látnám gyilkosnak az arcom. Gyilkosnak, aki leszámol az álmaival, vízbe fojtja a reményt és most valami bolond szabadságtól elragadtatva a világgal is szembe megy.

Pedig ez lesz az esték estéje, a boldogok kacagva emelkednek a levegőbe, még az ostobák is legyűrik a gravitáció kispolgári béklyóit. És mindenki csókolózik, mindenki szerelmes lesz, mindenki ölelkezni fog…  

Vak vagyok. Nem látok semmit. Csak a zene teszi. Játszik a képzeletemmel. Üres szobák. Lepedővel borított festmények, bútorok világa ez. Itt sütik ki az emberek agyát, itt kaparják el a meg sem születtet gyermekeket. Itt mártják fekete szurokba a ragyogó jövőt. Ez a rideg, kicsempézett, saválló fémmel borított, urbánus Taigetosz.

A kocsi gurul. Nincs sofőr. Vagy az is én vagyok. Egy fasor, lomboktól fosztott fák. Havazik, de nincs hideg, hogy megmaradjon. Ruha nélkül jöttem jövendőt jósolni, most a szélben pőrén állok. Már nincs panasz bennem, nincs remény, csak maró sav a torkomban.

Felemelem a kezem és magamra rántom a legszürkébb eget. A mágneses pólus, bolond bogárként, rándulva megindul. Véremben remegni kezdenek a balga vasak…

A Bundestagban 1000 forint egy menü, a sógorok parlamentjében a Dr. Karl-Renner-Ringen 1500 forint. Brüsszelben, Strasbourgban pedig olyan „kedvezményes”, hogy az már korábban is kiverte a biztosítékot. Budapest ebben a kérdésben már korábban (is) felzárkózott. Az Országház kantinjában eddig is érdemes volt ebédelni, ahogy most a Várban is…

A kérdés csak az, hogy jóízű-e tud lenni az a falat, ami mögött csupán az áll, hogy az igazán zsíros állami megrendeléseknél kiemelt legyen egy-egy vendéglátó… Nem akarom elhinni, hogy a majdnem ingyenebéd diétára fogott ára ilyen jól esik, hogy ilyen olcsó lenne a bársonyszékben érlelődő hús, hogy senki nem lázad fel; engem bizony ne alázzanak meg, hisz van nekem rendes „állami” fizetésem…

Sajnálom Gundeléket. Sajnálom, hogy most az izzó szemű tömeg leveszi róluk még a keresztvizet is. De tessék belátni, a vérbő kapitalizmusban, ahol a túlórára is egyre nagyobb az igény, ott nincs és nem lehet „majdnem” ingyen az ebéd…

A-moll

Az usankás belelőtt a fazékba. Két tyúk főtt benne. A nagy fazékba, amit  csak vasárnap, meg ünnepnapokon vettek elő.  Izzadó zöldségek, egy nyak, farhát, meg kaparók úsztak a tetején. A fazék egyik oldalán be, a másikon kiszaladt a golyó. A forró lé bugyogva ömlött belőle.

- Покажи свои руки, покажи свои руки! – ordított a kiskatona és a dobtáras géppuska tusával arcon vágta a házigazdát. Elöntötte a vér a száját.

- Ne báncsák, az isten szerelmére ne báncsák mán’!!! – ereszkedett térdre az asszony és imára kulcsolta a kezét. A katona visszakézből fel akarta pofozni, de az őrmestere megfogta a csuklóját.

- Azt kérdezik, rokonuk-e az a katona disznóól mögött? – fordította a tolmács a tisztet.  – Говорить! – ordította  fröcsögve a kiskatona erélyt adva a tolmács szavainak.

A férfi lenyelte a szájába összefutott vért, kézfejével megtörölte a száját és így felelt:

- A németek hagyták itt. Félholt volt, mán amikor a portára került. Haslövést kapott. Nem vitték tovább.

- A ты почему? – kerekedett el a tiszt szeme? Arra volt kíváncsi, hogy miért pont náluk hagyták.

- Mert én vagyok a kisbíró, oszt a jegyző azt mondta hagyják nálam. A feleségem ért a sebekhez… - válaszolta oroszul a férfi…

A tiszt le sem vette a kesztyűjét. Felpofozta. Majd megragadta a grabancát és megráncigálta:

- Выходи! – suhogta és kipenderítette a férfit az ajtón. Az ól mögé lökdösték. A magyar katonát az istállóból a trágyadomb mellé lökték. Haldoklott...

- Колени! – letérdeltették. A tarkójánál össze kellett kulcsolnia a kezét. Szembe állt vele három orosz. Ketten dobtárassal, a harmadik egy mesterlövész puskával.

- Стреляйте! - szólt a tiszt és eldördültek a fegyverek. Mind a hárman a katonába lőttek. Az egyet rándult és kilehelte a lelkét.

– Legközelebb téged is lelövetlek! – kiáltotta tiszt és belerúgott a hátába. A férfi arccal a szarba vágódott…

 kisterc...

- Apádat csaknem lelőtték az oroszok – mondta az asszony a szénboglyában bujdosó 14 éves, szép arcú, pirospozsgás lánynak. - Még az arcszeszt is megitták. Az egyik gépzsírt kent a kenyérre oszt falta. Seperni lehetett e tetveket utánuk… -kesergett. A lány elvette az almákat meg a pogácsákat – csóválta a fejét.

- Mit mond apám, meddig kell még itt lennem? – kérdezte az anyját.

- Azt csak a Jósisten tuggya, jányom… - felelte és az égre nézett. 

Az asszony évtizedek múlva is csak arra a vasárnapra tudott gondolni. Ha szűrte a húslevest, ha valaki egy kaparót vett a szájába, mindig eszébe jutott az a délelőtt, amikor megjöttek… A férfi pedig évekig köpött, amikor az utcája sarkán meglátta a tanács új tábláját: Felszabadulás útja.

Fríg#6

- Eriggy’ mán ki a konyhából – kiáltotta az asszony a férjének, még taszított is egyet rajta. – Még nem főtt meg a hús, hiába kujtorogsz. A kezed meg nem bírod megmosni! Hozod befele a koszt. Hát hogy nézel ki? Mán' megint a kéményt pucoltad? Ennek oszt beszélhetek! – zsongta az asszony, mintha csak lemezről játszotta volna. Régi lemezről… A férfi kinézett a konyha ablakán. A hátsó szomszéd egy dombon lakott. A kertje közepén egy régi, göcsörtös, megvénült almafa. A levelek egy részét már ledobta. Beleharapott az ősz. A többihez még ragaszkodott pedig a zöldjük szürkébe fakult. Ekkor feltűnt a szomszéd a dombon. Egy kétágú festőlétrát hozott a vállán. Odatámasztott a fához és mászni kezdett. Valami kötélféle volt a kezében. Egy vastag ághoz kötözte, majd a nyakába vette és felakasztotta magát… A  férfi kirohant a házból, végig a kerten, úgy repült  át a kerítésen, mint kiskatona korában és a fáig szaladt. A férfi még rugdalózott, a bokájánál átfogta és megemelte.

- Vágjátok le! Vágjátok le! – ordított, amire kiszaladt a szomszédasszony is. Egy konyhakést hozott, felmászott a létrán és levágta az urát…

Soha senki nem köszönte meg a szomszédnak. Talán szégyellték... Mire hazament, a felesége megterített.

- Te meg mán hon’ kódorogtál! Rég kész a leves! – szúrta oda neki. A férfi nem szólt semmit, csak elmosolyodott, kezet mosott, kanalazni kezdett és megdicsérte a húslevest. Csak a keze remegett...

Nocturne

Utálta, hogy a pasija mindenbe beleszól. Mindig ilyen minden lébe két kanál típusról álmodott, de rendszerint a plafonra mászott, amikor kibújt belőle az a kioktató, pedellus felsőbbrendűség.  Mindenhez értett, mindent tudott és mindenbe bele is pofázott.

„Ne ide tegye, ne így fogja, ne azzal keverje, ne úgy tartsa…” – a lány egy darabig tűrte. Nem tette szóvá, mennyire utálja ezeket a leckéket. Ha reggel megsértette, és a pasi elment dolgozni, elővett egy nagy papírt és teleírta a különös és elvárt szabályokkal. Két oldalt vésett tele velük. – „Ez az én lakásom…” – utánozta a lány és nyelvet öltött rá. Rótta a sorokat. Mennyi vizet forraljon reggelente a vízforralóban, mert ha fél liternél több az már pazarlás. Ne morzsázzon az ágyba, ne dobálja a díszpárnákat a földre, az ágytakarót hajtsa össze, ha felkelt azonnal ágyazzon meg, legyen barátságban a porszívóval, ha hajat szárít, szedje ki a szálakat a mosdóból, ne hagyja össze vissza Túró Rudi papírokat…. és a többi, és a többi…”

Elment a kedve a konyhától. „Le vagy te szarva…” – gondolta. "Főzzön neked anyád, vagy főzzél te magadnak, bunkó…”

Ám egy napon egy szép tyúkot hozott otthonról. Azonnal nekiállt. Kiolvasztotta. Feldarabolta. Ekkor látta csak, hogy nem egy vén tyúk, hanem egy szép sárga bőrű, házi jércéről van szó. Egy nagyobb edénybe pakolta, vizet eresztett rá, a zöldséget, fűszereket sem felejtette el és feltette főni. Lassan, gyöngyözve. Azt is utálta, hogy a pasi mindig Szindbád filmet idézte és közben az anyja, meg az előző szeretője húsleveseiről áradozott. „Na majd most megmutatom neked, te nagypofájú… Elájulsz, ha hazajössz!"

A szívét főzte bele. Van az a pillanat, amikor egy fiatal nőnek is sikerül. Az összes érzését, gondolatát, na és persze a sértettségeit is belefőzni az ételbe. Ahogy a forró víz megtette a hatását, benne az érzések párolták a szerveket. Néha nagyokat sóhajtott, mint egy rosszul lezárt kukta... Attól ugyan tartott, hogy a rumlis konyha majd nem tetszik a „tulajdonosnak”, de most valahogy eltörpültek az aggodalmak. Levest kívánt, olyan levest, ami nemcsak finom, hanem a saját keze, meg a szíve munkája és amitől a pasi is elájul. Ahogy teltek az órák egyre izgatottabb lett. Egyre gyakrabban kóstolta. Már ha egy apró, picurka habfolt jelent meg rajta, azonnal leszedte.

„Grízgaluskával!” – gondolta végül és előkészült. A levesbe nem lehetett belekötni.

Amikor nyílt az ajtó, köszönés helyett csak ennyit mondott: - Tudom, hogy utálod, de főztem. Húslevest. Kérsz? – és úgy dobogott a szíve, mint az államvizsgáján. A pasi úgy ette, hogy öröm volt ránézni. Háromszor is szedett. Borsot és szerecsendiót készített mellé. Felkészült…

A lány aznap este teljes jogkörrel átvette a hatalmat a konyha felett. A húslevessel megnyerte a háborút…

i was born…

Ma születni tanultam. Egy kórházban egész nap néztem, hogyan születnek meg a földlakók. 32 anyát láttam vajúdni. 32 alkalommal éreztem át a születés minden kínját, fájdalmát. Néhányszor lélegzetvisszafojtva vártam, hogy felsírjon az újszülött. Minden pillanatot megkönnyeztem. Születni iszonyú nehéz. Még császárral is. Vadonatúj szerveket használni, vadonatúj érzékeket élesíteni. Ilyenkor a legpuhább ruhácska, a legsimogatóbb takaró is érdes, rideg, idegenül hideg. Az anyatej úgy mar, mint kamaszoknál az első pálinka és az első érintés is bizarr módon hátborzongató… Fura azonban, hogy a legnagyobb sírások és „fogcsikorgatások” közepette is el-elmosolyodnak a kicsik. Ők nem is tudják, de nevetni tanulnak. Szájuk sarkát bontja a nevetés. Tessék megfigyelni, a bébik mosolyogni tanulnak… Nincs mese, kijelenthetjük: a nevetés együtt születik az ártatlansággal…

Sturm und Drang

Vannak évek, amikor bármit csinálsz, hamisan szólnak a hangszereid. Hangolhatod őket, csavargathatod, tisztíthatod, állíthatod, fülelhetsz és törölgetheted, a végeredmény hamis lesz. Aki a nótát fújja persze hallja, tudja, hogy ez a disszonancia megengedhetetlen. Ilyenkor önmagát átkozza, hogy a könnyen vett szolfézsórák most bosszút állnak. A legenda azt mondja, hogy perzsa szőnyegek készítői, ha elvétik a mintát, meg sem próbálják kijavítani, mert pontosan tudják, hogy csak Allah tökéletes… Ezekben az években szó nélkül kell hagyni a hamis hangokat. Látszik az, ha a zenész majd belehal a hamis hangokba. Hagyni kell hadd fújja és imádkozni. Imádkozni, hogy a hangszerekben élő fémek, fadarabok újra megérezzék, rájuk is vonatkozik az anyag kettős természete és visszanyerjék a rendben örökölt rezgéshullámaikat… Most felmegyek a hegyre és viszem a trombitám. Ne haragudj, ha minden hang mellé megy majd. Te úgy hallj engem, mintha tökéletesen játszanék. Tedd a helyükre a hangokat. Különben is, ha szemben állsz velem és mosolyogsz, akkor a viharnál is hangosabban fújom a dalt. Talán egyszer sikerül hiba nélkül. Talán egyszer te fogsz a legjobban meglepődni, amikor minden hang a helyére kerül…

véletlenek pedig…

Ült a vonaton. A vizsgára a kinyomatott, kidolgozott tételek mellett, két apró könyvet vitt magával. A kék, apró Bibliát, amit a nagyanyjától kapott, meg Poppertől a Belső utak könyvét. A jól végzett munka után, a visszafelé úton elnyomta a buzgóság. Van ez az utazós alvás. Nem mély, de valami módosított tudatállapot. Az agy játszani kezd és látomásszerű képeket gyárt. Azt álmodta, hogy Poppernek tesz fel kérdéseket. Olyan izgatott volt, hogy csak butaságok jutottak eszébe. Hisz-e például a véletlenekben? A „kisöreg” megigazította a szemüvegét és ahogy ott állt előtte megmosolyogta, hogy ebben a formában, a vastag, fekete keretes okuláréval mennyire hasonlít Danny DeVitohoz.

- Ugyan már, ne butáskodjon fiatalember – zárta rövidre a kérdést – véletlenek nincsenek. Semmilyen véletlen sincs. Én csak mosolygok azokon az embereken, akik a kellő tudás hiányában a véletlenre fogják az életük történéseit. Mondja, mit tudhatunk mi a tervről...?

Arra ébredt, hogy csörög a telefonja. A főszerkesztő hívta. Holnap a könyvtár vendége lesz Popper Péter, volna-e kedve interjút készíteni vele. – Már hogy a viharba ne! – rikkantotta…

Másnap a könyvtárban elmesélte Poppernek, hogy már álmában is interjút készített vele és ha már ilyen szépen megvalósult, mit gondol a véletlenekről.

- Ugyan már, ne butáskodjon fiatalember – mondta kissé méltatlankodva – véletlenek nincsenek. Semmilyen véletlen sincs. Én csak mosolygok azokon az embereken, akik a kellő tudás hiányában a véletlenre fogják az életük történéseit. Mondja, mit tudhatunk mi a tervről...? – zárta le a kérdést Popper…

Douglas Adams a Galaxis Útikalauz Stopposoknak című művében a szuperintelligens, pándimenzionális lények, akiknek egérformája csak a mi dimenzióinkba való betüremkedés, készítenek egy szuperszámítógépet. A masinát azért alkotják meg, hogy az választ adjon az Élet,  a Mindenség meg Minden kérdésére. Szóval valószínűleg azt szeretnék megtudni, hogy mi az egésznek az értelme, az életnek, a világmindenségnek, meg mindennek. A gép csekély hét és fél millió évet kér a válasz kiszámításához. Aztán a nagy pillanatban azt találja mondani, hogy 42…

Persze ott állnak a jónépek elképedve, hogy ez egy szuper válasz, de mi akar ez lenni. A gép erre azt feleli, hogy ez meghaladja a képességeit, építsenek egy még nagyobb, még okosabb szerkezetet nála, ami majd újabb hét és fél millió év múlva megmondja, hogy mire a válasz 42…

Ki vagyok én? Miért élek? Számít-e, van-e jelentősége annak, hogy egy szép hétfő reggelen nem megyek be dolgozni? De fokozhatnánk az izgalmat. Van-e Isten? Van-e élet a halál után? Érdemes-e gyereket vállalni, elköteleződni, várni, remélni, hinni, szeretni? Csupa nagy és fogós kérdés…

Karácsony van, akik igazán szeretik egymást, akiket a szeretet bűvköre most egybetart, azok mosolyogva vágják rá, már hogyne lenne! Nézz csak meg egy gyerek szemét, aki ajándékot bont ki, nézz meg egy fiatal hölgy szemét, aki sírva mond igent, mert a szereleme a jó illatú karácsonyfa mellett nyújtja át elköteleződése jelképét a gyűrűt és kéri meg a kezét… Nézz meg egy apa szemét, amikor látja végtelen örömet okozott gyermekének. Nézz meg egy anya, nagymama szemét, amikor azt látja a család jóízűen falatoz a főztjéből Szenteste…

A világ legértékesebb „valutája” a szeretet. Az egészséges lelkű ember szeretni akar és szeretve lenni. Az egészséges lelkű, szívű ember hűségre, bizalomra, társra, megbecsülésre, intimitásra vágyik. Legyen egy hely, ahol erényeivel, hibáival együtt fogadják el. És lennie kell egy ilyen helynek, minden lélek számára... Ezért a helyért azonban meg kell dolgozni, ki kell érdemelni, mert nem adják ingyen.

Ma, karácsony első napján érdemes a szívünkbe nézni, mit tettem a szeretteimért? Jó ember vagyok? Jól vezetem az életem?

Akik egyedül vannak, azoknak most nehéz mások boldogságában őszinte szívvel osztozni. Meglehet saját hibájukból maradtak egyedül, de az is, hogy az élet hozta így.

Aki saját hibájából került ki a szeretet bűvköréből, annak nincs más hátra, mint magába szállni. 24-én éjjel a görögkatolikus székesegyházban a püspök egy hosszú régi litániával indította a liturgiát. Ebben az imádságban azért könyörög a bűnbe merült ember, hogy az isten vegye észre, megbánta bűneit és nehéz helyzetében már csak az égi hatalomtól vár segítséget.

Bár nagyon megható ez az imádság, én mégis azt gondolom, hogy jobb a „világgal” is kommunikálni. Ami tüske, fájdalom, harag bennünk ragadt, azt kibeszélni, megbeszélni, feldolgozni illene. Csak mások szemében láthatjuk magunkat, csak mások segedelmével moshatjuk ki összepiszkolódott lelkünket.

Csak másban moshatod meg arcodat... - írja József Attila. 

Hiába érezzük egy imádság, egy vállalt magányba burkolódzott napon, hogy hiba és bűn nélküliek vagyunk, ez valójában kevés lesz.

Merjünk bocsánatot kérni, merjünk rendebe hozni elrontott dolgokat, merjünk szembe nézni a hibáinkkal. Még akkor is, ha tudjuk, sejtjük elutasítás lesz az osztályrészünk. Akkor is, ha kidobnak bennünket az ajtón. Édesapám szerint ilyenkor ott az ablak, a kémény, csak elszántnak kell lennünk. A megbántottak, a sértődöttek, a haragot táplálók pedig legyenek kegyesek, legyenek nagyvonalúak. Érzi azt az ember, mikor kell, lehet megbocsátani. Mikor kell kezet nyújtani, mosolyogni és elhinni az igyekezetet. Ettől nem lesz semmi elfeledve, nem lesz meg nem történté nyilvánítva. Ettől nem lesz csak úgy hirtelen elboronálva… De a jóság, a szeretet gyakorlása megadja a választ; senki sem tökéletes. Hibázhat, félreérthet, duzzoghat, gyerekeskedhet, csinálhat hülyeséget, de tessék elhinni, nincs olyan, hogy a kutyából nem lesz szalonna… Én azt mondom, hogy bármi, még jóságos királyfi, vagy királylány is…

Azon mélázom, hogy utoljára akkor voltam roppant bölcs és mindent tudó, amikor a hónom alatt egy rakat könyvvel a szóbeli érettségire vezető ajtón beléptem. Utoljára akkor hittem, mindent tudok a világról, aztán hány évben buktam meg. Hányszor jártam ugyanazt az "osztályt"....

Nekem 2018 azt tanította meg, hogy éretlen, kölyökgólya vagyok, aki ugyanúgy képes rácsodálkozni a világra, a szerelemre, a párkapcsolatok buktatóira, mint számos évvel korábban….

A karácsony csendjében, most a 42-es szám misztériumán gondolkodom. Ha én lennék a masina a kérdésre csak Pált idézném:

„...szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom. Lehet prófétálótehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat; hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Szétoszthatom bár mindenemet a nélkülözők között, odaadhatom a testemet is égő áldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem. A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.