Két napra elvitted a hangom. Kék-fehér villamos futott el mellettem, a Nagytemplomot fényképeztem és később a kocsiban már némán kuporogtam, mint a sírok a Kassai út mellett. Ne hidd azt, hogy megijedtem. Talán csak néhány percig tartott a félsz. Aztán a nyugalom ült mellém. Még a templom előtt találkoztam vele. Micsoda élmény volt! Az üres White Star mellett kavarogtam, mint egy őszről maradt levél. Bámultam a templomot és akkor ott abban a februári ürességben, mintha valaki mellém lépett volna. Megörültem, mert azt hittem itt vagy valahol és fénylő tested hullámtermészete gyújt bennem rőzse dalokat. Füstöseket, furcsákat, búsakat és bíborat. A szerelem úgy nyújtja a nyakat mint a várakozás a napot és voltam radarállomás, mikor hallom meg angyallábad lépteit. Mikor látlak délceg huszár oldalán nevetve, mikor fordítod el fejed, hogy tudjam, szerelmed napja örökre megfogyatkozott…

Ám nem te jöttél. Nevezd, aminek akarod. Rázd a fejed, hogy hazudok. De akkor ott, mint forróvíz-távvezeték lyukadt ki a lelkem, hogy a nyíláson át egy ismerős arc mosolyogjon rám. Egy arc, mely nem átallott hozzám hajolni, egy arc, mely biztatott. Ha pap lennél tudnád, hogy az irgalom arca volt, de így inkább azt mondom a remény kegyelme kopogtatott.

Kabócahangon szólt hozzám. Édes zümmögés zsongott a fülemben és jól értettem mit mondott. Minden szóban ott a hazugság, minden szóban ott a félreértés. Hát szavak nélkül tied minden szabadság. Szavak nélkül már csak a hazudni képtelen szemem marad, a csókom, a karomban maradt ölelések, a szívemben ragadt szerelem….

Két napra elvitted a hangom. Itt ülök a gép előtt, mint rokkant szerelmes, mint elátkozott szerető, mint összegyűrt álom. Itt ülök a gép előtt és életem romjaiból új várat rakosgatok. Ints, ha már azt is unod, hogy ócska dalokat dúdolgatok…      

Ui: Nem haragszom rád már Debrecen-Jerikó. Nem haragszom, hogy falaid mögé nem jutok.  Nem haragszom, hogy előttem zárod be a kapukat, raksz lakatot szívekre. Nem haragszom, hogy kincsed így félted… De ne feledd, holnap viszem magammal a frigyládát, s ha kell nem hétszer, hanem 77-szer járom körül falaidat és fújom kürtöm addig, míg falaid végképp, örökre leomlanak…

Pártállástól függetlenül kimondhatjuk, hogy a Tiffán, meg az L. Simon féle borokkal baj nincsen. Kisvárdán most azt teszteltem, hogy a Seszták Miklóshoz köthető kávézó és kézműves pörkölő vajon milyen meglepetéseket rejteget. Lerántom a leplet, a CoffeeTeaArea kimondottan ajánlott és tessék elhinni, ebből a kostóló-történetből most kizárom a  politikát…

A kisvárdai Somogyi Rezső utcában szemet gyönyörködtető, mézeskalács házikó csalogat. Egy öreg, álmos gesztenyefa áll az udvaron. Mellette gondosan válogatott díszcserjék dézsában, melyek most éppen kávés és teás csészéket teremnek.  Ha valakinek még most sem esne le, hogy bizony egy kisvárosi kávézó kínálja itt magát szemérmesen, annak a felirat segít: CoffeeTeaArea. Ez pedig gyengébb angoltudással is azt sejteti, odabent forró italokat mérnek.  

A csinos kerítés, a mértéktartóan „antikolt” udvar, egy francia kistelepülés kávézóját juttatja az eszembe. Az ajtón belépve pedig erősödik az érzés. A vintage egyből átölel. Van itt minden; puha fotel, barátságos kiskályha, felhasgatott fa, ami így a plafonig rakva dekornak sem utolsó, sokat látott politúros, csöves rádió, még mindig trendi thonet szék, kényelmes fotel, ínycsiklandozó finomságokkal megrakott, hűtött vitrin és persze pörkölt, brazil kávébab illat.

Órákig kellene ücsörögni, hogy a dúsan megrakott kávézó összes dekorációnak használt relikviáját felsoroljam. Talán női szemmel könnyebb lenne, de pasiként jobban izgatott a kapucsínó, meg hogy milyen süteménnyel dobjam fel az élményt. Merthogy élmény volt belépni és leülni ebben az otthonos, szerethető kuckóban.

Reszelt szilvás házsütire esett a választásom (pedig lenne képviselő fánk is -)) és a kapucsínót a már említett brazil supreme kávéból kértem. És jól tettem. A kávé púposan, tejhabján gyönyörű mintázattal érkezett, a süti pedig felidézte bennem azokat a boldog békeéveket, amikor nagymamám még az apagyi ház konyhájában lepett meg valami édes finomsággal.

Csütörtök délután majdnem telt ház, fiatalok és középkorúak adják egymásnak a kilincset. Az ismerősöknek ahogy láttam nagy puszi, nagy ölelés jár, az erre tévedőknek kedvesség és széles mosoly. Néhány perce a közismert Poncsák cukrászda előtt sétáltam el és meg kellett állapítanom, ők sem fognak tönkre menni. A kora tavaszt idéző, azért még melegnek nem mondható 6 fok ellenére is sokan ücsörögtek egy kávé mellett a teraszukon.

A CoffeeTeaArea más. Intimebb, jobban kitalált, legalább is erről mesél a dizájn, a belsőépítészet és az fajta decens igényesség, amivel sikerült az arculatot megteremteni. Az is kiderült, hogy a kávézóhoz egy saját kézműves pörkölőüzem (Warda Coffee Roasters) is tartozik, ami talán jó néhány baristát is lenyűgözne. Tény, hogy jelenleg a kézműves kávék korszakát éljük, az országban egyre több helyen, egyre többen kísérleteznek azzal, hogy speciális helyről beszerzett kávébabokat pörköljenek és készítsenek belőle energiabombát. Így van ez Kisvárdán is, ahol viccesen élcelődve jegyezhetjük meg, miniszteri felügyelet alatt folyik a pörkölés. 

10-15 perc. Egyelőre röpke randevú volt ez a kisvárdai CoffeTeaAreával (a névválasztás számomra nem szerencsés, de ugye ízlések és pofonok), de valószínüleg nem az utolsó. Aki erre jár, ne hagyja ki! Nem fogja megbánni.  

Ui: A kisvárdai hozzáértők szerint ebben a történetben is világos, hogy minden sikeres férfi mögött egy okos, ügyes nő áll. A kávézó pedig talán attól olyan jó, hogy igazából a miniszter felesége irányítja, akit még egy kiváló csapat segít a munkájában.

Van-e értékesebb dolog a fiatalságnál? Képes vagyok-e megérteni, hogy ha én mindent megkapok, akkor azért valakinek szenvednie kell ezen a bolygón? Súlyos, fontos kérdéseket feszeget Andri Snær Magnason a Kék bolygó című művében.

Izlandon ezért irodalmi díjat kapott és már vagy 30 országban megjelent. Mi a titka? Talán az, hogy a világ egyik leghűvösebb szigetéről, a legforróbb szeretet árad belőle. Magnason úgy pendíti meg az empátia, a végtelen szeretet húrjait, hogy attól bizony megnő a gombóc a torkunkban. Az izlandi szerző ehhez nem találja fel a spanyolviaszt. Az ártatlanság elvesztése, a kiűzetés a paradicsomból a tematikája, azonban mindezt úgy teszi, hogy egy kisiskolás is képes legyen megérteni, felfogni és legfőképp azonosulni vele.   

A sztori

Tessék elképzelni egy bolygót, ahol csak gyerekek élnek. A csöppségek nem öregszenek és a legnagyobb problémájuk csupán az, hogy a gumimacikat vagy a palacsintákat termő fákról lakmározzanak két, izgalmas játék között. A kék bolygó, kék egére egy űrhajóval érkeznek meg a viharfelhők. A járműből Vicces Vili lép ki és izgalmakkal kísérti meg a naiv, mit sem sejtő bennszülötteket. Vili először képessé teszi a gyerekeket repülni és hogy ne kelljen aludniuk, kiszögezi a napot az égre, na meg csodaspray-t ajándékoz nekik. Persze nem ingyen. Minden egyes „varázslatért” egy kis adag fiatalságot kér a gyerekektől. Azok mit sem sejtve, boldogan ajánlják fel a fiatalságukat a jobbnál jobb mókák kedvéért. Vili sötét titkairól még sok minden kiderül és hogy mi a történet vége az péntektől (02.08-tól) tekinthető meg a Móricz Zsigmond Színház Művész stúdiójában.

Az élmény

A történet megható, nemcsak az ártatlanság torokszorító elvesztése miatt, hanem attól is, ahogy az ifjú nézők reagálnak a történtekre. A sajtóbemutatón a nyíregyházi Kazinczy Ferenc Általános Iskola elsősei vettek részt, akik nem egy alkalommal a könnyekig hatották meg a darab rendezőjét, Bal Józsefet. Fantasztikus élmény hallani, hogy a gyerekek milyen hamar rájönnek, Vili nem jó szándékkal "veszi meg" a főhősök fiatalságát. Fantasztikus hallani, hogyan próbálják megakadályozni, amikor a színészek balga módon szolgáltatják ki neki a világ legdrágább kincsét. De az még inkább meglepő, hogy amikor a színészek már öregnek maszkírozva jelennek meg a színpadon és Vili még mindig a bennük lévő életerőt szeretné kiszipkázni, akkor az egyik kisfiú ezt kiáltja: én szívesen adok helyettük, mert én még fullon vagyok… A Kék bolygó tanít, nevel, szórakoztat. Úgy beszél komoly filozófiai kérdésekről, hogy azt egy 7-8 éves gyerek is tökéletesen megérti. A felnőttek pedig csak bólogatnak közben, mert ők  már megélték, valóban nincs értékesebb a fiatalságnál…

Az üzenet

A Kék bolygóból áradnak a kereszténység legfőbb üzenetei; szeretetről, önfeláldozásról, empátiáról. A darab az értelem mellett ugyanis az érzelmekre hat a leginkább. Az apró nézők lelkesedése végig kíséri az előadást, hol mulatságos, hol megható bekiabálások jelzik, a szívük együtt dobban a készítőkkel. És ez a biztatás, a fiatalság elemi ereje ráragad a színészekre is. A bolygó bennszülöttjeit alakító Fridrik Noémi, Kuthy Patrícia, Forró-Török Tünde és Koroknai Sándor láthatóan lubickol a gyerekek szeretetében és egy pillanatig sem érezzük, hogy felnőttek lennének. Vili alakját pedig egy nagyméretű baba formázza meg, amit Kónya Merlin Renáta és Kosik Anita mozgat. Vili ráadásul Anita hangján szólal meg. Ez az „egyedül nem megy” formáció (tessenek emlékezni a Ripacsokból a Kern-Garas jelenetre) nemcsak zseniális ötlet, hanem igazi színpadi bravúr is.

A Kék bolygó kötelező darab; a gyerekeknek kihagyhatatlan, a felnőtteknek pedig szigorúan ajánlott. Egy biztos, pirula helyett is működik, helyre teszi az ember bepiszkolódott szívét és lelkét…    

Előszó

Nagyon kölyök lehettem, amikor a hófehér frakkba öltöztetett Clayderman, fenemód nagy átéléssel kezdte játszani az ismeretlenségbe burkolózott Adeline nevű hölgynek, a csontig rágott balladáját, és valahogy úgy emlékszem, akkoriban énekelte, szívet facsaróan a mediterrán amoroso, az idősebbik Iglesias, a Carusot is. Micsoda romantika ! - csapták össze a kezüket a hölgyek és kölyökként elhúztuk a szánkat a gügye felnőtteken… Mit tudtunk mi még akkor, mit érezhet egy férfi, ha szerelmes és mit érezhet egy kifinomult nő, ha egy olyan pasival találkozik, aki nem fél kimutatni az érzelmeit.

Nincs titok; a nők szeretetnyelve a virág, a nők szeretetnyelve a törődés, az idő, az intimitás, és a kényeztetés. A nők egészen finom (olykor persze lélegzetelállítóan vadul is) élik meg a nőiességüket, egészen másképp viszonyulnak a lovagiasság kérdéséhez. A férfi medvét akar ölni a nőnek, elhozni a hétfejű sárkány összes fejét, a férfi hatalommal, trónnal akarja bizonyítani, ő a leginkább méltó a kiszemelt hölgy kegyeire…

A nő meg a hétköznapok hősét szeretné megkapni, aki a szürke hétfőket, meg unalmas szerdákat és a férfináthát is képes legyőzni. Az okos férfi hamar felismeri, mi kell a nőnek. Hamar rájön, nem kellene kihagyni még ezt a sziruppal panírozott Valentin-napot sem a bizonyításra… Egy csokor virág, egy kis ékszer (még ha olcsóbb is), na meg egy kellemes vacsora nagyot szólhat, már ha sikerül a kedves kedvenc virágát beszerezni, gyűrűs ujjának méretét megtudni és valami valóban „bújós” helyre elvinni vacsorázni.

Ez a rövid lista egy "lower" budget forgatókönyvet ajánl. Nem ikonoknak, nem azoknak akinek az anyukájuk megmondta és még csak nem is hedonistáknak készült. Inkább fiataloknak, akiket egymás társasága jobban izgat, mint az, hogy puccos helyen vacsorázzanak...   

424 (Nyíregyháza)

Klasszikus hely. Ilyenkor télen valóban apró és bújós, mert odakint, a hozzá tartozó, kellemes terasz túl hűvös lenne. A kilátás fantasztikus. Vacsora előtt és után is lehetőség adott egy kiadós, andalgó, kéz a kézben sétára. A 424 fogalom. Ez a mozdony a magyar ipar remekműve volt. A nyíregyházi 424 pedig azért fogalom, mert valaha ez volt a nyíregyházi villamos végállomása. A helyiek pedig visszasírják a régi szép időket... A faház most már műemlék épület és ami a legfontosabb a benne működő konyha is rendben van. A 424 sokaknak a sóstói nyarat jelenti, de biztosan állítom, hogy pilinkéző hóesésben, hűvös szelek esetén is meg van a maga dzsentri eleganciája és romantikája. Magát ugyan ír kocsmának hirdeti, azonban ne tessék komolyan venni, ez egy inkább magyaros konyha egy kis nemzetközi felhanggal…

https://www.424etterem.hu

Hunor (Vásárosnamény)

 A Hunor nem egy igazi búvóhely, mégis felkerült a titkos kedvencek listájára. A régi malom területén Kiss B. Zoltán és családja remek ízléssel, pénzt és energiát nem sajnálva alakított ki egy maga nemében páratlan éttermet. A tulajdonos vérbeli vadász, így az emeleten egyfajta Afrikai vadásznaplót íródott a lelőtt és aztán kitömött állatokból. De nem is akárhogy! Az egyik jelenet valóban könyvbe illő; éppen megtámadják az oroszlánok a szegény zebrát, miközben egy elefánt riadókürtöt fúj az ormányával…

A Hunor belsőépítészete éppúgy említésre méltó, mint a konyhája. Pénztárcabarát, okosan magyaros konyhát visznek, amiben egy szerelmetes hölgynek és egy hús nélkül élni sem tudó pasinak is biztosan akad valami mennyei fogravaló.    

 http://hunorhotel.hu

Kemence csárda (Oros)

Jókai, Petőfi, de még Krúdy is ide járna. Homokfutóval, konflissal, hintóval esetleg nehéz időkben gyalog is, de ide járna. Éppenséggel nem azért, mert megtalálható benne a klasszikus csárda hangulat. Sőt. Van itt anakronizmus, meg hodály, két, szándékosan lakodalmakra szakosodott nagyterem miatt. Van itt lépcső, meg némi kuszaság, van itt egy jellegtelen hátsó parkoló, amiben még egy külső ceremóniáknál kapóra jövő „alkalmatosság” is található, de a konyha és az adagok legendásak. Ha házi ízekre, meg a gyermekkor zamatjaira kíváncsi az éhes vándor, akkor ide kell jönni. Itt kell elbújni, itt muszáj ételt rendelni. Hasonló minőségű halászléért, Jókai babért, na meg marhapörköltért órákat kell autózgatni, itt meg helyben kapható. A felszolgáló lányok kedvesek, előzékenyek, a konyha pedig nagyon ráérez a vendégek igényeire. Ha az enyém lenne a csárda, erősíteném az autentikus, a népies(ch) jellegét, talán péntek, szombat esténként még cigányzenészt is hívnék, de legalább egy bárzongoristát, és letisztáznám az étlapot. Ám akkor hetekre be kellene zárni, amit a Kemence a népszerűsége okán nem engedhet meg magának. Marad az íz, ami egy Valentin-napon is elvarázsolja a párokat.

http://www.kemencecsarda.hu

• Ha közel hajolsz a mikrofonhoz, jobban hallják majd, amit mondasz. A lényeg, hogy a szád és a mikrofon feje között csak 2-3 centiméter legyen. Érthetően beszélj és ne makogj, meg dadogj. Nem kell félni, mindenkivel végig csináltatják. Itt úgy hívják, hogy casting - és vihogott a két hófehér, nagy lapátfogával. Lökött egyet az öltönyösön, aki így szinte beesett a színpadra. Szemben iszonyú erős fény. Alkarját a szeme elé tartotta, úgy hunyorgott. Megcsillant a mikrofon a fényben. Messze volt tőle. Nagy színpad. Odatogyogott. Megigazította a mikrofont, megtörölte a homlokát, aztán vaklálva belenézett a reflektorokba. Az égvilágon semmit sem látott…
• Beszéljen! Beszélhet. Hallgatjuk – a hangszórókból szenvtelenül érkezett a parancs. Megilletődött.
• Mindent mondjak el? Nem tetszenek ismerni a tényállást? – fogalma sem volt, honnan jött a nyelvére ez az idétlen „tényállás” szó.
• Mondjon el mindent – jött a válasz, talán még szenvtelenebbül, mint az előbb.
• Én kérem úgy érzem, hogy a körülmények áldozata vagyok. Egy igazi lúzer, de abban biztos vagyok, hogy senkinek nem akartam ártani. Nem volt bennem szándékosság. Nem volt bennem előre kitervelt gonoszság…
• Ne arról beszéljen, hogy mit érez – szakították félbe ellentmondást nem tűrve. Nem ugyanaz a hang állította le, ez egy idősebb férfi, gondolta magában… - Mondja el, hogy volt! Érti? Az elejétől a végéig? Hallani akarjuk, hogyan néz ki a maga verziója…
• A fél fülemre megsüketültem, mert lemerültem egy kagylóért. Neki. A fél szívem megszakadt, mert egyszer hónapokig tudomást sem vett rólam. Őszülök és nem a korom miatt. Nem tudok aludni. Későn fekszek, mint egy kuplerájban dolgozó zongorista és a hajnalok hajnala ébreszt. Görcsbe csavarodott gyomorral várom, hogy történjen valami. Aztán a sok süket, üres és értelmetlen nap után úgy döntöttem, kezembe veszem a sorsom…
• Köszönjük, erről ne beszéljen– szakították ismét félbe. – Arról beszéljen, mit érez most.
• Most? – értetlenkedett.
• Most! Beszéljen! – sürgették keményen.
• Most azt érzem, hogy én vagyok az egyetlen ember a bolygón. Kihalt mindenki, csak én maradtam. Látom az embereket, de olyan, mintha csak szellemek lennének, mintha csak füstből, ködből, látomásból lennének. Vannak, de nincsenek. Hitem sincs. Reggelente a szürke hétköznapok roncsai között újra élesztem magam. Koffein, arcvíz, hírek és kitalált mondatok. Teremtek, alkotok, de ez csak olyan, mint amikor a gyerek ad játékszurit a babának és azt hiszi, az attól is meggyógyul… A magányból készített ruhakollekciót mutogatom, élek mint egy őszinte remete, élek mint egy éjjeli őr, egy lankadatlan csillagász, aki azt érzi nem halhat meg, míg azt a bolygót, azt az egyszemélyeset, azt a legszebbet meg nem látja…
• Maga a felelős a kialakult helyzetért! Ugye ezzel tisztában van!?!
• Nem is kértem felmentést – válaszolt és lesütötte a fejét. – Nem számítok feloldozásra. Sok esélyt kaptam, és csak a kampányban vagyok mester… De attól még tudom, hogyan lehetne rendbe hozni. Tudom, hogy kellene… Tudom… - ismételgette.
• Mit jelent magának? – kérdezte a láthatatlan zsűri.
• De hisz pontosan tudják, hiszen nyitott könyv vagyok. Tudják, hol rontottam el. Tudják, hogy miatta jöttem ide, tudják, hogy embert még így soha… Hisz tudják… Tudják, hogy őt nem a szívén keresztül, hanem az eszén, az egóján, a büszkeségén keresztül. Tudják, melyik a kedvenc virága, hogy a merülés a mindene… Tudják, hogy a legotrombább mondatok ellenére is akkora szíve van…
• Mit jelent magának? – feleljen.
• Semmit … -zokogott.
• Hazudik – mondta a felerősített hang.
• Hazudok – felelt halkan. – Mindig neki akartam megfelelni, mindig az ő kegyeit lestem. Mindig azt akartam, hogy csak engem… Belebolondultam. És azt érzem, hogy veszekedhetne velem egy életen át. Csak legyen mellettem.
• Maga végképp bolond! Most már elmehet… Nincs több kérdésünk.

Kipenderítették. Egy napos teraszon ültették le. A távolban hósapkás hegyek. Egy veréb szállt az asztalára és furcsán fürkészte. Irigyelte a szárnyait…

Csak egy ócska februári nap ez. Még a Nap sem bírta szétszaggatni a felhőket. Az égből szennyes lé potyog. Ez februári nap nem több, mint egy semmitmondó ponyva. Súlytalan mondatok, nevetséges eskük szállnak ebben a semmirekellő szélben. A bohócok fekete-fehérben nyelvet öltenek. Még a munka is íztelen; cigánykodás pénteken. Nincs nagy tűz, nincsenek nagy szavak, csak olyan kis esetlen, bénák. Nincs egy nagy múzeum, ahol egy reneszánsz Vénusz takarja bájait, nincs a finoman mosolygó Mona Lisa, nincsenek örökérvényű mondatok, nincsenek tündérek, angyalok, sellők, akik az éjszakába csábítanak. Csak elhagyott, elhanyagolt asszonyságok idézetei árasztják el a parttalan elátkozott közösségi oldalakat. Gyors Tinder-szerelmek, olcsó, álmos buboréktól rongy pezsgők, vágy nélküli összefekvések városa terpeszkedik az ablakon túl. A templom hideg, az ima deres, gépen tartott az élet. Zsírtalan fogaskerekek fájdalmasan tekeregnek. Te meg ott a sárga, kéttornyú templom alatt mondasz valakinek igent…Hogy borulna rá a villamos… Valahol meg bús dal szól. Ugyanaz a dal, amit kinevettünk, amivel egymást hecceltük. Most meg… Valahol bús dal szól, hogyha másom sincs, hát azzal takarózzak…

(Donald Trump, New York, 2019.02.01)

Egy óra és 13 perc maradt ebből a januárból. Azt mondják, a január mihaszna, felesleges hónap. Sok értelme nincs; hideg, ködös, havas, sötét. Kicsit olyan hónap ez, mintha egy hét csak hétfőkből állna. Ha tavasztól őszig a világ a dúr dallamokat fújja, úgy a január nem más mint egy döcögős moll, egy rossz temetés, a világ bagolyköpete.

Támad az influenza, támad a jég, ömlik a hó. Az égen groteszk, ormótlan énekesmadarak a varjak. A földön kapcaszagú végzet: megfagy bennünk szerelem, vér, remény, holnap. Egy mélyhűtőbe lökik a világot, s amikor a munkával végzünk, már oltják is le a lámpát, hogy érezzed, legfeljebb az ágy fogad majd be, hogy reggel ismét a sötétségnek adjon oda.

Az északi féltekén minden január rossz álom, minden szürke hajnal hit- és erőpróba… 

A minap nem is hó, apró gombostűfejnyi jégszemek hulltak az égből és csipkézték az arcomat. Én a kapucnit hátra dobva, az idővel dacoló arcom adtam oda ezeknek a pimasz kis frátereknek. Ők pedig mintha megérezték volna, még jobban csíptek, még intenzívebben mardostak. Valami élő bűntudat fordult volna ki belőlem, szállt volna az égig és hullott volna vissza rám.

Míg így lépdeltem az örömöt, a szépséget kerestem abban a kegyetlen napban. Egykedvű, szenvtelen percek voltak ezek, ebben a fura hóesésben. Semmi remény, semmi feloldozás, csak ez a megveszekedett jégkorszak, árva jegenyék, fehér nyarak álomba varázsolt ágai alatt.

És akkor megszólalt bennem az ember. Megszólalt bennem a régi, avas mondat; a ló beledöglik, az ember kibírja…

Az ember kibírja, mert a legotrombább januárban is képes meglátni a tavasz ígéretét. Még cifrázza is, kikezdve a nyarat. Arra gondol, hogy micsoda erők kellenek a nyárhoz, micsoda lihegés, micsoda erő, hogy a tűző napon, a viharos szélben, villámokkal csapkodó nehéz esőkben is helytálljon az élet.

Boldogság nem állandó, a boldogság nem állapot, hanem kegyelem. És fura kimondani, de nincs különbség a januári meg a májusi boldogság között…

Két hete, egy lagziban a vőlegény Kowalskyt énekelt az ifjú arájának.   

„Már tudom szeretni nem azt jelenti,
Hogy két ember egy igát von,
Hanem a másikat biztatni, repülni
biztatni, repülni, hogy a másikat biztatni, repülni
át egy világon.”

Gyenge a szívem, hullott a könnyem a dal közben. Aki egy ótvaros januárban is képes biztatni, aki repülni tanít, aki a szárnyát is odaadja, csak hogy te repülhess, annak méltónak kell hozzád lenned. Az is biztos, hogy aki megtanult biciklizni, korcsolyázni, az tudja attól, hogy néha elbuksz, összetöröd magad, attól még bőven benne van a pakliban, hogy idővel bajnok legyél a jégen, vagy két keréken.

Minden boldog lebegés, hibátlan repülés mögött is törött szárnyakat, törött csontokat és összetört szíveket láthat a kritikus szemlélő. Na de a magasban ez már kit érdekel?

Hetyke, kurucos cím lett. Majd meggyónom, gondolom magamban és keresztet vetek, ahogy a görögkatolikushoz illik. Egyáltalán nem mellékes most a görögkatolikusságom. Nem mellékes, mert őseim bizony már méltóztattak végig fáradni azon a Via Dolorosán, amit most majd az erdélyi, magyar anyanyelvű római- és görög katolikusoknak szabtak ki penitenciaként.

Metód öröksége

Messziről indulok. A hagyomány szerint Szent Metód, hét óhitű püspökséget szervezett Pannóniában, az egyik központja Kárpátalján lehetett. Az itt élő bizánci rítusú rutének, rumének és magyarok, az ősi püspökség örökösei (aki afféle twilight zónában éltek, hol valamelyik pópát, hol a pápát éltetve) évszázados hányattatás után, 1646-ban egy hatalmas lépésre szánták el magukat. Az ungvári unió keretében egységre léptek Rómával. Sokáig az egri püspök rendelkezett a sorsukról. A római katolikusok a „görögöket” púpként vették a hátukra. Csak a baj volt velük; szegények voltak, mint a templom egere, a papjaik házasodtak, a liturgiájuk meg Bizánchoz húzott és ahol csak lehetett, ellent mondtak a nyugatos asszimilációs kísérleteknek. Róma, ide vagy oda, ragaszkodtak őseik rítusához…

Hogy kihúzzák a dolgok méregfogát, 1771-ben, hogy Mária Terézia javaslatára XIV. Kelemen pápa létrehozta a Munkácsi görögkatolikus püspökséget. De ezzel még nincs vége a magukat magyarnak valló görögkatolikusok vesszőfutásának.

Tessék elképzelni egy soknyelvű, soknemzetiségű egyházmegyét, melyben magyarok, ruszinok, tótok és románok pislognak egymásra, hogy akkor most tessék mondani, kinek a nyelvén szólaljon meg a liturgia. 

A Kelet-Magyarországon élő magyar nyelvű görögkatolikusok egészen 1912-ig várnak, hogy saját egyházmegyéjük legyen. Azonban ezzel még nem oldódott meg a nyelvi problémájuk, mert a Róma utasítása alapján a korábbi ószláv helyett most az a határozat született, hogy ógörög nyelven szóljon a mise a görögkatolikus templomokban. A tiltás ellenére, a nép magyarul dicsérte Istent a Hajdúdorogi Egyházmegyében. Mivel 1925-ben a magyar nyelvű evangéliumot is kiadták, 1927-ben pedig a Szertartáskönyvet is, így az Apostoli Szentszék sem tiltakozott tovább, nem ellenezte többé a magyar nyelvű liturgiát. Persze kifejezetten nem is engedélyezte azt…

(Azért (is) indultam ilyen mélyről, hogy lássuk mit jelent az, hogy a csángó magyarok havonta egy alkalommal (sic) magyarul is hallhatnak misét Erdélyben.)

A könnyező Szűz előtt még II. János Pál is meghajolt...

De maradjunk csak a „magyar” görögkatolikusoknál. Ez a pici, szegény „felekezet” 1696. november 4-én hívta fel magára figyelmet, mert Máriapócson az ottani "görögök" tulajdonában lévő ikon könnyezni kezdett. Hiába vitték nyomban Bécsbe a kegyképet, a Hofburgban elapadtak a könnyei. Nem úgy a másolatának, ami 1715-ben az eladdig jelentéktelen Pócsból hirtelen Máriapócsot varázsolt, mert az újra könnyezni kezdett, bizonyítva nem az ikonnak, a helynek van transzcendens ereje!

Hogy a csodák nélkül megerősödtek volna-e a magyar görögkatolikusok, arra igen nehéz válaszolni, de egy biztos 1991-ben, maga II. János Pál pápa érkezett a dél-nyírségi településre, hogy bizánci szertartású Szent Liturgiát végezzen a kegykép előtt, magyar (sic) nyelven!

Helytállás, kiállás, összefogás...

És itt jutunk el Ferenc pápa csíksomlyói látogatásához. Itt jutunk el, egy érdekes időzítés, egy érdekes vizit hátteréhez, ami még Böcskei László, váradi megyés püspöknek is fejtörést okoz.

A püspök helytállást, kiállást és összefogást kér a magukat magyarnak valló katolikusoktól.  Helytállást kér, hogy tartsanak ki a hitük mellett, kiállást kér a pápa, a magyarság értékei, a hit és az egyház iránt érzett hűség mellett. És összefogást is kér, összefogást annak érdekében, hogy ne az etnikum, hanem a hit legyen a közös nevező a pápalátogatás során.

“Amikor ezt úgy magamban igyekszem átgondolni, hogy miként is próbáljunk mi közelíteni ehhez, illetve hogyan próbáljuk meg értelmezni ezt a látogatást, és a mai időkben, tehát a 21. században egy pápai vizitet, akkor egypár fogalom úgy megerősödött bennem…” – fogalmaz Böcskei püspök atya és bizony látom, ahogy magyarként, püspökként, katolikusként kulcsolja imára a kezét és kéri az Jóistent segítsen neki értelmezni a  pápalátogatást.

Húsz éve II. János Pál már vizitelt Bukarestben. Akkor az erdélyi katolikusok csalódottan vették tudomásul, a lengyel pápa szigorúan diplomáciai útjába nem fért bele egy erdélyi kitérő. Most a katolikus médiumok nem győzik hangsúlyozni, Ferenc pápa határozott kérése volt, hogy Csíksomlyó kerüljön bele a programjába.

Vajon ismeri-e Ferenc pápa Erdély történelmét, vajon tudja-e hogy Csíksomlyó darázsfészek is lehet? Vajon sejti-e, hogy a helytállás, kiállás, összefogás megszentelt helyszíne az a katlan? Vajon elmagyarázzak-e neki, hogy pünkösdkor ott egy szétszabdalt nemzet gyermekei imádkoznak közösen és kérik térdelve az Úr színe előtt, tegyen igazságot egy igazságtalanságot szenvedett népnek.…

Tudja-e a pápa, hogy, amikor román nyelven, román nemzeti színekkel csalogatják a katolikusokat, az bizony keserű pirulát ad a magyarok szájába. Csíksomlyón maradjunk meg jámbornak, hosszan tűrőnek, fogadjuk keblünkre az ide érkezőket és ne lázadozzunk a sorsunk miatt? Ez lenne most a kihívás és a feladat?   

Nekem a református Kányádi Sándor jut eszembe, aki az Ágoston rendiek, fehérre meszelt templomában hallgatja a Rekviemet, és gondolatban a Kolozsváron született Mátyás királyhoz fordul, hogy a sokat szenvedett, sokat alázott magyarság érdekében járjon közre az Úrnál:

„Fölséges uram kend

hogyha férkőzése

volna közelébe

kérje meg odafent

 

hogy vetne már véget

a nagy protokollnak

dolgaink romolnak

s bizony hogy avégett

 

s lenne védelmünkre

hogy ne kéne nyelvünk

féltünkben lenyelnünk

s önnön szégyenünkre…”

Így írja Kányádi és bólogatni van kedvem. A pápalátogatás kihívás, a pápalátogatás rendkívüli esemény, a pápalátogatás egyszeriben egy hetessé alakítja a csíksomlyói pünkösdöt. Magyar szívem most azért dobog, hogy valaki tanítsa meg Ferenc pápát a székely himnuszra, magyar szívem most azért zakatol, hogy Isten segedelmével merjen magyarul szólni Csíksomlyón és legyen kegyes Európa legnagyobb lélekszámú kisebbségéhez. Kacsintson össze velük, hogy érezzék, a hitük kiállta az idők próbáját. Csak ennyit kérünk és akkor mi egy emberként fogjuk követni, egy emberként fogjuk áldani a nevét.

1991-ben II. János Pál Máriapócson úgy volt katolikus, hogy lehajolt a "görögökhöz" és mi soha nem felejtettük el ezt a szép, nemes gesztust. Most vigyázó szemünket Csíksomlyóra vetjük, vajon megtörténik-e a csoda, megcsókolja-e a lebozgorozott magyar zarándokok lábát (is) az argentin pápa, vagy a diplomácia jegyében hűvös távolságtartással mosolyog majd, afféle romanizált diplomataként az egybegyűltekre... Miközben a somlyói hegyoldalt képzelem a szemem elé, Ilyés Gyulával üzenek a Szentatyának:

„Magyar énelőttem az, aki nem bírja a homályt, sem a börtönben, sem a gondolatban. Magyar az, aki az értelmet szereti, aki szenvedélyét csak akkor engedi szabadon, midőn a szó már nem használ az igazság elfogadtatására. Minden nép közösség. Jó magyar az, aki emberi, jó tagja a magyar közösségnek.”

Nincs olyan magyar költő, aki ilyen bámulatosan ellen tudna állni minden kisajátítási kísérletnek.

Térey János költő (Magyar Hang, 2019. január 25.)

Ady a furkósbotjuk volt. Azért kellett a szabadkőműveseknek, mert népszerű íróként és keresztényként mondta ki azt, amit nekik nem lehetett, amit ők nem mertek kimondani.

Raffay Ernő történész (Magyar Idők, 2018. február 26.)

Bonyolult és ellentmondásos örökségét az utókor szinte soha nem az önvizsgálatra, hanem az önigazolásra használta fel.

Ircsik Vilmos műfordító (Magyar Idők, 2019. január 26.)

Nevezitek a szabadkőművesek furkósbotjának, próbáljátok éppen balról kisajátítani, hol zsidóbarátnak, máskor meg antiszemitának bélyegezitek. Aggattok rá jelzőket, próbáljátok besorolni, magyarázni, indítottak korok, ideológiák és mindenféle perc emberkék masszív örökségéért kisajátítási eljárást, de mindent lesepert magáról. Pedig most fogjátok még szétidézni, virslit tölteni belőle és ő szelíden, türelmesen tűri majd az utódok bolond marakodását.

„Legyek neves hős kis kenyércsatán?

Fussak kegyért én, született kegyosztó?

Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni,

Úri dölyffel megállni, mosolyogni,

Míg tovább táncol kacsintva, híva

A Siker, ez a nagy hisztérika.

Nyomában cenkek. No, szép kis öröm.

Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.”

A nagy közösségi oldalakon most is van, aki okosan emlékezik, van aki pedig furcsa mondatokat ír le, mert észre sem veszi rossz, használhatatlan szemüvegen keresztül nézi egy „bukott angyal” életművét.

Bukott angyalról beszélek, mert Adyt mostan József Attilával magyarázom (van ilyen? legyen…)

„Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk,

Kövér vánkosokba tömtük fehér szárnyaink….”

Ady egész élete arról szól, hogy birkózik a kegyetlen tudat a súlyával, hogy egykor angyal volt. Birkózik azzal a keserű depresszióval, hogy egykor sorait felsőbb szinteken idézték és most neki káromkodva kell tűrnie a világ egyik legneurotikusabb lelkiállapotát, a magyarságélményt… A költőóriás örökkön panaszkodik, utolsó éveiben levelei arról tanúskodnak, hogy valami sosincs rendben vele. Ez a vergődés, elégedetlenség, ez a módszeres kettősség uralja a világát. Bírál, ítélkezik, magasabb ideológiák trónszékéről köp, vagy felemel, ahogy úri kedve tartja. Párizs a Bakonya, de odakint meg rettentő magyar és soha egyetlen pillanatra sem tudná feledni, gyökereit.   Szabadkőművessége a számára áldatlan állapotoknak szól, istenessége pedig a bűntől testileg is megbetegedett ember fohásza. Adyban bár fellelhető az alázat, mégis él benne egy az Istennel ószövetségi zsidók nyelvén perlekedő büszke öntudat;

„Az én ügyem, a te ügyed is,

Hogyha hívedet meg nem tartod,

Nem hisz majd benned senki sem…”

 Ady kettőssége a publicisztikájában is tetten érhető, a Nyugatban 1913-ban megjelent Goga Oktávián vádjai című írásából egy veretes de sokféleképpen értelmezhető mondat illik ide: „Viszont az én hitem a szükséges és helyes adagnyi antiszemitaság mellett, melyet sok árja ellen is szeretettel táplálok, az, hogy az Isten csak egyet teremtett a magyarság javára, a zsidót.”

Hát így. Így adja nekünk 100 éve az enigmákat liberalizmustól a keresztényi világlátásig, szabadkőművességtől, a kommunizmusán át a polgári radikalizmusig. És mivel mi 100 év torz szemüvegén keresztül, egy-egy sort, gondolatot ragadunk ki kényünk kedvünk szerint Adyból, mindig félre is magyarázzuk sorait. Az életművét fragmentumként kezelve, még vázlat sem lesz Adyból. Mert aki látja benne az embert, a benne lakó lelket, esendőségében is elfogadja. Fogadjuk hát el, hogy egész, lázban fürdő élete, nem volt más, mint egy a magyarságért állított felkiáltójel. Ady kávéillatú polgárságot, szociáldemokráciát kívánt, haladást, a sáros, marasztaló utak helyett a halhatatlanságba vezető macskaköves utcákat, nem libát hajkurászó mezítlábas, koszos pulyákat, akart látni, hanem jól öltözött urakat és dámákat, akik konflisban indulnak a magyar boldogság felé.  Úgy akarta kiforgatni, felforgatni, átírni, átrajzolni az 1000 éves, avitt, pézsma szagú úrbéli viszonyokat, hogy attól itt foganjon meg a mennyei Jeruzsálem.

 Ady a halállal a zsebében járkált a világban. Úgy szorongatta, mint egy ékszert és közben leszólította az embereket az utcán: bolondok, egészségesek vagytok, hát éljetek. Ady a szerelemmel a zsebében járkált a világban. Úgy ölelte magához a szerelmet, hogy az minden szívvel élőnek példa legyen. Ady nyakas kálvinista létére, móc módon, óhitűen tudott imádkozni. Mert ortodox volt, ha az istenhez fordult, bizánci ékszerekkel, sűrűn hányta a keresztet és meghajolt, letérdelt, mert tudta, az ő megváltása ajánlott levélben érkezik… Egyszerre volt Menyhért, Gáspár, Boldizsár, olyan színesen tudott a gyermekarcú Jóistennel beszélni és hódolni előtte. A Pócsi Máriában, pedig gentleman módon rajzolja meg a Regina Vitae alakját, készít rímekből szentély az igét sérülés nélkül világra hozó anyának:

„Mária a nagy, fehér jégtorony,

Mária a zászlóknak szent zászlója,

Mária a mennyei paripa,

Ha vágtatván visszaköszönök róla…”

Aki most felszabdalja, aki most kategorizálja, aki most katalogizálja, címkéket aggaszt rá, aki használja és kihasználja, semmit sem ért az életműből. Aki fél, félt, aki retteg, aki szeret, aki szeretni remél, akinek a megbocsátás napi feladat, aki sír, aki konokul vár egy szebb, boldogabb magyaros(ch) holnapot, aki imájában a maga üdvössége mellett egy egész, megbolondult országért is képes fohászkodni, talán ő rázhat kezet „a mi, nép, nemzeti” Adynkkal…