A szépség esendőségét a tél mutatja meg a legjobban. A behavazott táj, a csöndesen pilinkéző hópihék, a szűzies, önmagától is megilletődött világ mögött a fény, az éltető (nap)energia hiánya a legfájóbb. A magukra dobált ruhák alatt didergő emberek, a mélykómába merült fák, az élelem után koslató, mindig éhes, éber állatok együtt számlálják a napokat. Együtt követelik a mindent elborító tavaszt, a céda nyarat, a soha le nem nyugvó Nap ígéretét.

Van-e szépsége a várakozásnak, lehet-e megnyugvást találni a bizonytalanságban, a kiszámíthatatlanságban? A csodákat és csalódásokat is magában hordozó jövő adhat-e annyi reményt, hogy újból és újból nekifeszüljünk az életnek, hogy magunkhoz öleljük ezt a hideg szépséget, a rátarti telet? A nád hajlik, de meg nem törik. Zörög, táncol a szélben de kínjában is rejteket ad a kismadárnak... Nádnővérek, nádfivérek veletek vagyok...