Hetyke, kurucos cím lett. Majd meggyónom, gondolom magamban és keresztet vetek, ahogy a görögkatolikushoz illik. Egyáltalán nem mellékes most a görögkatolikusságom. Nem mellékes, mert őseim bizony már méltóztattak végig fáradni azon a Via Dolorosán, amit most majd az erdélyi, magyar anyanyelvű római- és görög katolikusoknak szabtak ki penitenciaként.

Metód öröksége

Messziről indulok. A hagyomány szerint Szent Metód, hét óhitű püspökséget szervezett Pannóniában, az egyik központja Kárpátalján lehetett. Az itt élő bizánci rítusú rutének, rumének és magyarok, az ősi püspökség örökösei (aki afféle twilight zónában éltek, hol valamelyik pópát, hol a pápát éltetve) évszázados hányattatás után, 1646-ban egy hatalmas lépésre szánták el magukat. Az ungvári unió keretében egységre léptek Rómával. Sokáig az egri püspök rendelkezett a sorsukról. A római katolikusok a „görögöket” púpként vették a hátukra. Csak a baj volt velük; szegények voltak, mint a templom egere, a papjaik házasodtak, a liturgiájuk meg Bizánchoz húzott és ahol csak lehetett, ellent mondtak a nyugatos asszimilációs kísérleteknek. Róma, ide vagy oda, ragaszkodtak őseik rítusához…

Hogy kihúzzák a dolgok méregfogát, 1771-ben, hogy Mária Terézia javaslatára XIV. Kelemen pápa létrehozta a Munkácsi görögkatolikus püspökséget. De ezzel még nincs vége a magukat magyarnak valló görögkatolikusok vesszőfutásának.

Tessék elképzelni egy soknyelvű, soknemzetiségű egyházmegyét, melyben magyarok, ruszinok, tótok és románok pislognak egymásra, hogy akkor most tessék mondani, kinek a nyelvén szólaljon meg a liturgia. 

A Kelet-Magyarországon élő magyar nyelvű görögkatolikusok egészen 1912-ig várnak, hogy saját egyházmegyéjük legyen. Azonban ezzel még nem oldódott meg a nyelvi problémájuk, mert a Róma utasítása alapján a korábbi ószláv helyett most az a határozat született, hogy ógörög nyelven szóljon a mise a görögkatolikus templomokban. A tiltás ellenére, a nép magyarul dicsérte Istent a Hajdúdorogi Egyházmegyében. Mivel 1925-ben a magyar nyelvű evangéliumot is kiadták, 1927-ben pedig a Szertartáskönyvet is, így az Apostoli Szentszék sem tiltakozott tovább, nem ellenezte többé a magyar nyelvű liturgiát. Persze kifejezetten nem is engedélyezte azt…

(Azért (is) indultam ilyen mélyről, hogy lássuk mit jelent az, hogy a csángó magyarok havonta egy alkalommal (sic) magyarul is hallhatnak misét Erdélyben.)

A könnyező Szűz előtt még II. János Pál is meghajolt...

De maradjunk csak a „magyar” görögkatolikusoknál. Ez a pici, szegény „felekezet” 1696. november 4-én hívta fel magára figyelmet, mert Máriapócson az ottani "görögök" tulajdonában lévő ikon könnyezni kezdett. Hiába vitték nyomban Bécsbe a kegyképet, a Hofburgban elapadtak a könnyei. Nem úgy a másolatának, ami 1715-ben az eladdig jelentéktelen Pócsból hirtelen Máriapócsot varázsolt, mert az újra könnyezni kezdett, bizonyítva nem az ikonnak, a helynek van transzcendens ereje!

Hogy a csodák nélkül megerősödtek volna-e a magyar görögkatolikusok, arra igen nehéz válaszolni, de egy biztos 1991-ben, maga II. János Pál pápa érkezett a dél-nyírségi településre, hogy bizánci szertartású Szent Liturgiát végezzen a kegykép előtt, magyar (sic) nyelven!

Helytállás, kiállás, összefogás...

És itt jutunk el Ferenc pápa csíksomlyói látogatásához. Itt jutunk el, egy érdekes időzítés, egy érdekes vizit hátteréhez, ami még Böcskei László, váradi megyés püspöknek is fejtörést okoz.

A püspök helytállást, kiállást és összefogást kér a magukat magyarnak valló katolikusoktól.  Helytállást kér, hogy tartsanak ki a hitük mellett, kiállást kér a pápa, a magyarság értékei, a hit és az egyház iránt érzett hűség mellett. És összefogást is kér, összefogást annak érdekében, hogy ne az etnikum, hanem a hit legyen a közös nevező a pápalátogatás során.

“Amikor ezt úgy magamban igyekszem átgondolni, hogy miként is próbáljunk mi közelíteni ehhez, illetve hogyan próbáljuk meg értelmezni ezt a látogatást, és a mai időkben, tehát a 21. században egy pápai vizitet, akkor egypár fogalom úgy megerősödött bennem…” – fogalmaz Böcskei püspök atya és bizony látom, ahogy magyarként, püspökként, katolikusként kulcsolja imára a kezét és kéri az Jóistent segítsen neki értelmezni a  pápalátogatást.

Húsz éve II. János Pál már vizitelt Bukarestben. Akkor az erdélyi katolikusok csalódottan vették tudomásul, a lengyel pápa szigorúan diplomáciai útjába nem fért bele egy erdélyi kitérő. Most a katolikus médiumok nem győzik hangsúlyozni, Ferenc pápa határozott kérése volt, hogy Csíksomlyó kerüljön bele a programjába.

Vajon ismeri-e Ferenc pápa Erdély történelmét, vajon tudja-e hogy Csíksomlyó darázsfészek is lehet? Vajon sejti-e, hogy a helytállás, kiállás, összefogás megszentelt helyszíne az a katlan? Vajon elmagyarázzak-e neki, hogy pünkösdkor ott egy szétszabdalt nemzet gyermekei imádkoznak közösen és kérik térdelve az Úr színe előtt, tegyen igazságot egy igazságtalanságot szenvedett népnek.…

Tudja-e a pápa, hogy, amikor román nyelven, román nemzeti színekkel csalogatják a katolikusokat, az bizony keserű pirulát ad a magyarok szájába. Csíksomlyón maradjunk meg jámbornak, hosszan tűrőnek, fogadjuk keblünkre az ide érkezőket és ne lázadozzunk a sorsunk miatt? Ez lenne most a kihívás és a feladat?   

Nekem a református Kányádi Sándor jut eszembe, aki az Ágoston rendiek, fehérre meszelt templomában hallgatja a Rekviemet, és gondolatban a Kolozsváron született Mátyás királyhoz fordul, hogy a sokat szenvedett, sokat alázott magyarság érdekében járjon közre az Úrnál:

„Fölséges uram kend

hogyha férkőzése

volna közelébe

kérje meg odafent

 

hogy vetne már véget

a nagy protokollnak

dolgaink romolnak

s bizony hogy avégett

 

s lenne védelmünkre

hogy ne kéne nyelvünk

féltünkben lenyelnünk

s önnön szégyenünkre…”

Így írja Kányádi és bólogatni van kedvem. A pápalátogatás kihívás, a pápalátogatás rendkívüli esemény, a pápalátogatás egyszeriben egy hetessé alakítja a csíksomlyói pünkösdöt. Magyar szívem most azért dobog, hogy valaki tanítsa meg Ferenc pápát a székely himnuszra, magyar szívem most azért zakatol, hogy Isten segedelmével merjen magyarul szólni Csíksomlyón és legyen kegyes Európa legnagyobb lélekszámú kisebbségéhez. Kacsintson össze velük, hogy érezzék, a hitük kiállta az idők próbáját. Csak ennyit kérünk és akkor mi egy emberként fogjuk követni, egy emberként fogjuk áldani a nevét.

1991-ben II. János Pál Máriapócson úgy volt katolikus, hogy lehajolt a "görögökhöz" és mi soha nem felejtettük el ezt a szép, nemes gesztust. Most vigyázó szemünket Csíksomlyóra vetjük, vajon megtörténik-e a csoda, megcsókolja-e a lebozgorozott magyar zarándokok lábát (is) az argentin pápa, vagy a diplomácia jegyében hűvös távolságtartással mosolyog majd, afféle romanizált diplomataként az egybegyűltekre... Miközben a somlyói hegyoldalt képzelem a szemem elé, Ilyés Gyulával üzenek a Szentatyának:

„Magyar énelőttem az, aki nem bírja a homályt, sem a börtönben, sem a gondolatban. Magyar az, aki az értelmet szereti, aki szenvedélyét csak akkor engedi szabadon, midőn a szó már nem használ az igazság elfogadtatására. Minden nép közösség. Jó magyar az, aki emberi, jó tagja a magyar közösségnek.”