Egy óra és 13 perc maradt ebből a januárból. Azt mondják, a január mihaszna, felesleges hónap. Sok értelme nincs; hideg, ködös, havas, sötét. Kicsit olyan hónap ez, mintha egy hét csak hétfőkből állna. Ha tavasztól őszig a világ a dúr dallamokat fújja, úgy a január nem más mint egy döcögős moll, egy rossz temetés, a világ bagolyköpete.

Támad az influenza, támad a jég, ömlik a hó. Az égen groteszk, ormótlan énekesmadarak a varjak. A földön kapcaszagú végzet: megfagy bennünk szerelem, vér, remény, holnap. Egy mélyhűtőbe lökik a világot, s amikor a munkával végzünk, már oltják is le a lámpát, hogy érezzed, legfeljebb az ágy fogad majd be, hogy reggel ismét a sötétségnek adjon oda.

Az északi féltekén minden január rossz álom, minden szürke hajnal hit- és erőpróba… 

A minap nem is hó, apró gombostűfejnyi jégszemek hulltak az égből és csipkézték az arcomat. Én a kapucnit hátra dobva, az idővel dacoló arcom adtam oda ezeknek a pimasz kis frátereknek. Ők pedig mintha megérezték volna, még jobban csíptek, még intenzívebben mardostak. Valami élő bűntudat fordult volna ki belőlem, szállt volna az égig és hullott volna vissza rám.

Míg így lépdeltem az örömöt, a szépséget kerestem abban a kegyetlen napban. Egykedvű, szenvtelen percek voltak ezek, ebben a fura hóesésben. Semmi remény, semmi feloldozás, csak ez a megveszekedett jégkorszak, árva jegenyék, fehér nyarak álomba varázsolt ágai alatt.

És akkor megszólalt bennem az ember. Megszólalt bennem a régi, avas mondat; a ló beledöglik, az ember kibírja…

Az ember kibírja, mert a legotrombább januárban is képes meglátni a tavasz ígéretét. Még cifrázza is, kikezdve a nyarat. Arra gondol, hogy micsoda erők kellenek a nyárhoz, micsoda lihegés, micsoda erő, hogy a tűző napon, a viharos szélben, villámokkal csapkodó nehéz esőkben is helytálljon az élet.

Boldogság nem állandó, a boldogság nem állapot, hanem kegyelem. És fura kimondani, de nincs különbség a januári meg a májusi boldogság között…

Két hete, egy lagziban a vőlegény Kowalskyt énekelt az ifjú arájának.   

„Már tudom szeretni nem azt jelenti,
Hogy két ember egy igát von,
Hanem a másikat biztatni, repülni
biztatni, repülni, hogy a másikat biztatni, repülni
át egy világon.”

Gyenge a szívem, hullott a könnyem a dal közben. Aki egy ótvaros januárban is képes biztatni, aki repülni tanít, aki a szárnyát is odaadja, csak hogy te repülhess, annak méltónak kell hozzád lenned. Az is biztos, hogy aki megtanult biciklizni, korcsolyázni, az tudja attól, hogy néha elbuksz, összetöröd magad, attól még bőven benne van a pakliban, hogy idővel bajnok legyél a jégen, vagy két keréken.

Minden boldog lebegés, hibátlan repülés mögött is törött szárnyakat, törött csontokat és összetört szíveket láthat a kritikus szemlélő. Na de a magasban ez már kit érdekel?