Csak egy ócska februári nap ez. Még a Nap sem bírta szétszaggatni a felhőket. Az égből szennyes lé potyog. Ez februári nap nem több, mint egy semmitmondó ponyva. Súlytalan mondatok, nevetséges eskük szállnak ebben a semmirekellő szélben. A bohócok fekete-fehérben nyelvet öltenek. Még a munka is íztelen; cigánykodás pénteken. Nincs nagy tűz, nincsenek nagy szavak, csak olyan kis esetlen, bénák. Nincs egy nagy múzeum, ahol egy reneszánsz Vénusz takarja bájait, nincs a finoman mosolygó Mona Lisa, nincsenek örökérvényű mondatok, nincsenek tündérek, angyalok, sellők, akik az éjszakába csábítanak. Csak elhagyott, elhanyagolt asszonyságok idézetei árasztják el a parttalan elátkozott közösségi oldalakat. Gyors Tinder-szerelmek, olcsó, álmos buboréktól rongy pezsgők, vágy nélküli összefekvések városa terpeszkedik az ablakon túl. A templom hideg, az ima deres, gépen tartott az élet. Zsírtalan fogaskerekek fájdalmasan tekeregnek. Te meg ott a sárga, kéttornyú templom alatt mondasz valakinek igent…Hogy borulna rá a villamos… Valahol meg bús dal szól. Ugyanaz a dal, amit kinevettünk, amivel egymást hecceltük. Most meg… Valahol bús dal szól, hogyha másom sincs, hát azzal takarózzak…

(Donald Trump, New York, 2019.02.01)