INFO: 100 éve 1919. január 27-én adta vissza lelkét teremtőjének a 20. század egyik legnagyobb költője Ady Endre. A hagyomány szerint a költő családjához vér szerinti kötelék fűzi az én családomat...

Bandi bátyám!

Hét éve bekukucskáltam hozzátok. Néztem befelé a rozoga érmindszenti ház ablakán és nagyon akartalak látni. Látni, hogy húslevest kanalazol, a főtt húshoz tormát kérsz és csípős paprikát törsz a forró lébe… Látni akartam, ahogy tarka jércék, hófehér, sziszegő ludak és haragos pulykák között a napnyugat felé bámulsz.

Tizenhárom éve Párizsban a lejtős Rue Saint Michelen láttalak. Nyár volt, te kigombolt ingben, mosolyogva sétáltál és egy szemrevaló fehércseléd karolt beléd és csüngött az ajkaidon.

Bandi bátyám! Tudod, ismersz: egy kis, hazug poéta vagyok. Egy kis hazug, bátori poéta, aki jobb híján legendát akart gyártani az életéből, a tőled tanult recept alapján. Hejj, nem ma volt, amikor Karádi tanár úr azt üzente, hogy a bevezetés az irodalomtudományba vizsgán csak akkor merjünk megjelenni, ha a kisujjunkban vannak az Új verseid. Szép, kemény fedeles, aranyozott betűkkel díszített dupla kötetben vettelek meg és olvastalak, újra és újra, hogy megtanuljam soraid hatalmas, sugárzó mágiáját.

S tanultam Tőled, hogy kell nőt szeretni, hogy kell nőnek vallani, hogy kell nőt hiányolni, vágyni utána és csokroknál szebb szavakat gyúrni, préselni szívből, hogy az isten női szubsztanciái, a szépség élő szobrai, az anyaságra is alkalmas csodái, egy pillanatra megérezzék egy nyírbátori, „vásártéri” gyerek is képes angyalok, szeráfok édes, bús dallamát fülükbe dúdolni, hogy selymes hajuk, damaszt bőrük durva, napszítta, szél koptatta testemen találjon szerelmetes menedéket…

Bandi bátyám! Vagyok bajban. Vagyok, mert hiába tanítottad meg nekem, a Pócsi Máriában, hogy mutatnom kellene egy példátlan életet, legyőzni mindent, mi ellen támad, és akkor legyek vitéz, amikor a hitem, meg mindenem romban, most azt érzem, újból és újból el kell olvassalak. Újból és újból fennhangon kell mondanom verseidet, édes babonákról, meg igazi morálokról…

Tudod, ha az élet nem más mint a lélek emelkedő útja, úgy most csak annyit üzenek neked, hogy néha fárasztó ez a fene nagy emelkedés. Tudom, Te is azt mondanád, hát állj meg édes öcsém. Mert néha meg kell állni. Néha kell egy kis kávészünet, egy önfeledt italozás, meg kell egy fehérszemély, aki fogja a kezem és kiemel a provinciális hazugságok örvényéből. De nagyon kell. Az az egy.

100 éve nem írsz. Száz éve papírokból üzensz. Százszor szaladt körbe a Föld a Nap körül, anélkül hogy a szemed bogarán csillant volna meg a fény, s mégis a legsötétebb órákban, a legizgágább pillanatokban felbukkansz és rám kacsintasz. Neked elmondanom sem szükséges, mire vágyom. Intesz, s tudom, hogy énekelsz odafent egy zsoltárt értem…