• Ha közel hajolsz a mikrofonhoz, jobban hallják majd, amit mondasz. A lényeg, hogy a szád és a mikrofon feje között csak 2-3 centiméter legyen. Érthetően beszélj és ne makogj, meg dadogj. Nem kell félni, mindenkivel végig csináltatják. Itt úgy hívják, hogy casting - és vihogott a két hófehér, nagy lapátfogával. Lökött egyet az öltönyösön, aki így szinte beesett a színpadra. Szemben iszonyú erős fény. Alkarját a szeme elé tartotta, úgy hunyorgott. Megcsillant a mikrofon a fényben. Messze volt tőle. Nagy színpad. Odatogyogott. Megigazította a mikrofont, megtörölte a homlokát, aztán vaklálva belenézett a reflektorokba. Az égvilágon semmit sem látott…
• Beszéljen! Beszélhet. Hallgatjuk – a hangszórókból szenvtelenül érkezett a parancs. Megilletődött.
• Mindent mondjak el? Nem tetszenek ismerni a tényállást? – fogalma sem volt, honnan jött a nyelvére ez az idétlen „tényállás” szó.
• Mondjon el mindent – jött a válasz, talán még szenvtelenebbül, mint az előbb.
• Én kérem úgy érzem, hogy a körülmények áldozata vagyok. Egy igazi lúzer, de abban biztos vagyok, hogy senkinek nem akartam ártani. Nem volt bennem szándékosság. Nem volt bennem előre kitervelt gonoszság…
• Ne arról beszéljen, hogy mit érez – szakították félbe ellentmondást nem tűrve. Nem ugyanaz a hang állította le, ez egy idősebb férfi, gondolta magában… - Mondja el, hogy volt! Érti? Az elejétől a végéig? Hallani akarjuk, hogyan néz ki a maga verziója…
• A fél fülemre megsüketültem, mert lemerültem egy kagylóért. Neki. A fél szívem megszakadt, mert egyszer hónapokig tudomást sem vett rólam. Őszülök és nem a korom miatt. Nem tudok aludni. Későn fekszek, mint egy kuplerájban dolgozó zongorista és a hajnalok hajnala ébreszt. Görcsbe csavarodott gyomorral várom, hogy történjen valami. Aztán a sok süket, üres és értelmetlen nap után úgy döntöttem, kezembe veszem a sorsom…
• Köszönjük, erről ne beszéljen– szakították ismét félbe. – Arról beszéljen, mit érez most.
• Most? – értetlenkedett.
• Most! Beszéljen! – sürgették keményen.
• Most azt érzem, hogy én vagyok az egyetlen ember a bolygón. Kihalt mindenki, csak én maradtam. Látom az embereket, de olyan, mintha csak szellemek lennének, mintha csak füstből, ködből, látomásból lennének. Vannak, de nincsenek. Hitem sincs. Reggelente a szürke hétköznapok roncsai között újra élesztem magam. Koffein, arcvíz, hírek és kitalált mondatok. Teremtek, alkotok, de ez csak olyan, mint amikor a gyerek ad játékszurit a babának és azt hiszi, az attól is meggyógyul… A magányból készített ruhakollekciót mutogatom, élek mint egy őszinte remete, élek mint egy éjjeli őr, egy lankadatlan csillagász, aki azt érzi nem halhat meg, míg azt a bolygót, azt az egyszemélyeset, azt a legszebbet meg nem látja…
• Maga a felelős a kialakult helyzetért! Ugye ezzel tisztában van!?!
• Nem is kértem felmentést – válaszolt és lesütötte a fejét. – Nem számítok feloldozásra. Sok esélyt kaptam, és csak a kampányban vagyok mester… De attól még tudom, hogyan lehetne rendbe hozni. Tudom, hogy kellene… Tudom… - ismételgette.
• Mit jelent magának? – kérdezte a láthatatlan zsűri.
• De hisz pontosan tudják, hiszen nyitott könyv vagyok. Tudják, hol rontottam el. Tudják, hogy miatta jöttem ide, tudják, hogy embert még így soha… Hisz tudják… Tudják, hogy őt nem a szívén keresztül, hanem az eszén, az egóján, a büszkeségén keresztül. Tudják, melyik a kedvenc virága, hogy a merülés a mindene… Tudják, hogy a legotrombább mondatok ellenére is akkora szíve van…
• Mit jelent magának? – feleljen.
• Semmit … -zokogott.
• Hazudik – mondta a felerősített hang.
• Hazudok – felelt halkan. – Mindig neki akartam megfelelni, mindig az ő kegyeit lestem. Mindig azt akartam, hogy csak engem… Belebolondultam. És azt érzem, hogy veszekedhetne velem egy életen át. Csak legyen mellettem.
• Maga végképp bolond! Most már elmehet… Nincs több kérdésünk.

Kipenderítették. Egy napos teraszon ültették le. A távolban hósapkás hegyek. Egy veréb szállt az asztalára és furcsán fürkészte. Irigyelte a szárnyait…