Egy budafoki srác ebben a pillanatban negyedik a YouTube #felkapottjai között. A legújabb klipjét június 30-án töltötték fel a legnagyobb videómegosztó portálra és jelenleg közel 426 ezer kattintást jegyez. Kizárólag a kíváncsiság miatt hallgattam meg. Aztán szép lassan beszippantott ez az (ál)nihil, ami stílusoson árad a porszagú magyar ugarról, egy Y? generációs csávó interpretálásában. Közel 20 év előnnyel mosolyogva nézem az oldtimer Alfa Romeo Julietta Spiderben feszítő zenészt, aki egy egész korosztály önvallomását, életérzését képes Rap formában megfogalmazni; „Én csak megyek az utamon, amíg lehet/Nagyon régóta egyedül tolom a szekeret…” T. Danny amolyan Jokernek számít ebben a stílusban, a zenéjéért rajonganak a fiatalok, kívülről fújják a szövegeket és kezdem érteni őket. Ez az egészen hallgatható eastern Rap főként szövegre épül, de a Hammond orgonával túrbózott old school alap fülbemászó. Egészen addig nyugis amíg a confessio a göröngyös földúton, maximum hármasig engedi tolni a járgányt.

Én csak megyek az utamon, amíg lehet

Nagyon régóta egyedül tolom a szekeret

Nem vagyok én senki

Vár engem a semmi

Csak magamat adom

Mert én nem tudok más lenni

Aztán, ahogy leszáll az éj, és a rap-gangsta-children of the night meggyújtja a klip miatt előkészített, klisés olajoshordókat és a tempó a vissza kettő padlógázzá alakul, minden megváltozik. Van itt autotune bőven, de azért mérsékeltebben mint korábban. A felpörgetett zenéhez pedig a szöveg is sokkal impulzívabbá válik és teljesen ellentmond a korábbi spleennek. A srác elementáris erővel találja meg önmagát. Büszkeség, hiúság önmegvalósítás igénye ordít belőle. Lenni akarok valaki. Az a valaki, aki jó zenét tol, akit hallgatnak, aki koncertezik, aki az ország legismertebb csaját visz az oltár elé. Ez a srác már nem a porszagú prosztó, hanem valaki, aki érzi, hogy több van benne, minthogy a semmié legyen. Isten bocsássa meg nekem, de a fiatal József Attila jutott eszembe. Az, aki csont nélkül merte leírni, hogy nincsen apám és nincsen anyám. Aki csont nélkül merte leírni, hogy húsz esztendőm hatalom, húsz esztendőt eladom és ha nem kell senkinek, hát az ördög veszi meg… T.Danny virtuózitása az utolsó két versszakban komoly mosolyt csalt az arcomra. Mondom, kezdem érteni a rajongóit… 

Ismernek Pécstől Pestig

Ezt vártam eddig, kiélvezem az utolsó percig

Megszerzem, ami megtetszik

Megyek, és feleségül veszem Iszak Esztit

Látom, hogy megtérül végül

Készül a pénz, és a birodalom épül

Oh, jut eszembe, most mondjátok a szemembe

Hogy nem tudok rappelni autotune nélkül...

Ennyi

másik oldal...

A világ másik oldalán vattacukrot gyártok éppen. Vagy egyszerűen csak megbabonáz Nági és Ya Ou irigyelhető szerelme. Van itt ez a Rakpart meg az Úgy kéne, amit az én szirupos lelkem miatt nap, mint nap képes vagyok meghallgatni. A fene tudja miért. Van az a lelkiállapot, amikor jól esik nézni, hogy másoknak sikerül…  Persze a Hableány tragédiája után egészen más értelmet nyer az a sor, hogy úgy kéne hajókázni a Dunán, de azért igyekszem elvonatkoztatni… És közben finoman dúdolom;

Úgy kéne táncolni minden éjszakán

Úgy kéne, mintha nem lenne vége…

Igazán persze akkor mosolygok, amikor ez a négy sort dalolja Ya Ou:

“Eltévedtem, még 5 perc és ott vagyok”

Ezt üzented 20 perce, mert nem tudod

Nem tudod, hogy én addig is várnálak

Míg egy újabb metrót még kiásnának… 

Nági szép és tehetséges. Persze lehet negédesnek, sziruposnak nevezni. Talán túlzottan romantikus és a rögvalóságról csak eufemisztikusan képes megnyilatkozni, mégis tündéri és magával ragadó, ahogy a tehetség és az érzések körtáncot járnak... Mondom, elmúlt 23:00 óra, de én még mindig vattacukrot gyártok és hol T. Dannyt, hol Nágiékat hallgatom. Azt hiszem töltök még egy pohár bort, csakhogy könnyebben aludjak el…

…csak Te kellesz, senki más

Következik: Budapest, végállomás…

Telefonbeszélgetés két újságíró között...

- Kellene nekem egy nagycsaládos, interjúra. 4-5 gyerekkel. 

- Csak egy ilyet tudok, egy görög papot. 

(kis szünet)

- Jó... (bizonytalanul mondja) - jó lesz, de tud magyarul?

Az ország egykor legszegényebb, legelesettebb „kisegyházából”, mára a legprogresszívebb felekezetté vált a görögkatolikus egyház. Legalább is Kelet-Magyarországon. Sokak szemében megmagyarázhatatlan jelenség ez, hiszen a „görögök” ortodox módon, hűen őrzik, védik és ápolják évezredes hagyományaikat. Ezek a hagyományok pedig egyáltalán nem könnyűek. Egy görög liturgia bonyolult, végig kell énekelni és nem tűri a passzivitást. A laikusok számára ezért talán érthetetlen, hogyan lehet ennyire „népszerű” egy felekezet, miközben a görögkatolikus templomokban a kívülállóknak felfoghatatlan módon, még a Bibliát is énekelve olvassák fel, a hívek tornaórát megszégyenítő módon, egy rugóra állnak fel és ülnek le, na és persze vetik a keresztet, mintha csak krumpli volna. A nép, az istenadta nép közben pedig nevetve fűzi hozzá, a „görög” templomi menyegző legendásan hosszú, és a menyasszonyt, meg a vőlegényt még meg is koronázzák közben.  

Mindezek ellenére, a görögkatolikusok büszkén vallják hitüket, élők és lüktetők az egyházközségeik és a templomokat nem csak a „sátras” ünnepek idején töltik meg. Arról sem lehet hallani, hogy a „görögöknél” paphiány lenne, a görögkatolikusok iskolákba pedig a túljelentkezés miatt nem is olyan egyszerű bejutni.  

A „szakértők” azt mondják, hogy a görögkatolikus sikerek és népszerűség mögött a papságuk áll. Az a papság, amelynek átlagéletkora alig több mint 40 év. Ebből pedig az következik, hogy ortodox hagyományok (külsőségek) mögött progresszív, fiatalos, kreatív és innovatív egyházfik állnak. Olyan papok, akik felszentelésük előtt nősülhetnek, akik sok esetben nagycsaládosok és ebből adódóan nagyon is jól értik a hétköznapi emberek életét, problémáit és örömeit.

Persze mondhatnánk, hogy a református, meg az evangélikus papok is nősülhetnek, de valahogy közösségépítésben, közösségformálásban egyelőre (tisztelet a kivételnek) elmaradnak a görögök mögött…

Több faluban is kérdezősködtem, hogy a gyerekek melyik felekezet papját szeretik a legjobban. Szinte kivétel nélkül a görög papra esett a választás. Amikor arról faggattam egy  faluban az ott élőket, hogy mi ennek a titka, egy idősebb úriember nagyot kortyolt a csapolt söréből majd ezt mondta:

- Na, ide ügyeljen. Nekünk van egy 65 éves, református papunk. Mogorva, rigorózus ember. Az olyan szigorú a gyerekekkel, mintha katonatiszt vóna. Nagy autóval jár, sose köszön előre, de azt elvárja, hogy köszönjenek neki. A görög pap még a Jehováknak is előre köszön, ahogy kijön a templomból rövid gatyát húz, elmegy a pulyákkal focizni. Tábort szervez nekik, minden nyáron. Egy szakadt, régi járgánnyal jár, abban hordja a családját. Négy gyereke van. És tudja ennek ellenére, foci után jár a csoki, meg a fagyi az összes gyereknek. Na, akkor, maga szerint melyiket szeretik jobban? Félreértés ne essék, a református pap is rendes ember, de a pulyával a görög tud bánni!

Édesanyám, aki rendes református asszony, most nagyot koppintana a fejemre, hogy ne általánosítsak. Bizonyosan van olyan falu, ahol a református pap a népszerűbb és most ebben a pillanatban kellene befejeznem, ezt a méltatlan és minden tudományos alapot nélkülöző népszerűségi versenyt.

Ám az biztos, a görögök tudnak valamit. Ez az éppen csak fennmaradt, egykor Róma által csak politikai okokból megtűrt felekezet ma köszöni szépen, jól van, él és virul.  2015 óta ráadásul a Hajdúdorogi Egyházmegyéből egy három püspökségből álló Metropólia lett. Debreceni, miskolci, nyíregyházi székhellyel működik a görög érsekség és ugyan őszintén megvallva még nagy egy picit a metropólia-zakó, de a szándékok kegyesek és komoly munka folyik a háttérben, hogy az egyházszervezés nehézségeit, izzadságszag nélkül abszolválják.

A Szentatya döntése értelmében a Metropólia központja Debrecen lett, amit leginkább a hívek furcsállottak. 1914-ben egy rossz emlékű merénylet (link) miatt ugyanis otthagyták a Cívis várost és onnantól kezdve Nyíregyházára koncentráltak. Óvodától főiskoláig alakítottak ki itt intézményeket és a hívek száma is itt a legjelentősebb.

Ám meglehet, hogy mégsem elvesztegetett idő és energia új esélyt adni Debrecennek. A város ugyanis az elmúlt 3 évtizedben új szárnyakat kapott és a betelepülések miatt egyre komolyabb görögkatolikus közösség él a Hajdúság fővárosában.  

Isten malmai lassan őrölnek, így aztán a görögök csillagának is van még ideje felkúszni a debreceni égre. A receptet ott is jól ismerik; alázatos, okos, jól felkészült, ember- és családszerető papokra van szükség nemcsak a "görög-fészek"  Hajdúdorogon, hanem Debrecen városában is. Szorosan együtt kell működni a történelmi egyházakkal, támogatni a nagyobb testvéreket, a római katolikusokat és persze nem feledni, hogy a pulykakakasok városa nyakas, református vidék, ahol egyelőre az Áldás, békesség van többségen, de azért maradjunk annyiban, hogy alakul a Dicsőség is…

Eltévedtem, még öt perc és ott vagyok

Ezt üzented húsz perce, mert nem tudod

Nem tudod, hogy én addig is várnálak

Míg egy újabb metrót még kiásnának...

- Szia! Levennél innen? – szól egy selypítős, vékonyka hang a hátam mögül a görög iskola udvarában. A színpadon Mikó István, meg a Mandala éppen Hyppolitot játszik. Hátranézek és abban a pillanatban megáll bennem az ütő. Egy picurka, meseszép kislány lóg két méter magasan a szeren. Ha leesik, biztosan eltöri a kezét lábát. Azonnal felpattanok a székből, odaugrok és akkor a kis szőke királylány, mintha tudná, hogy már odaértem elengedi a felnőtteknek is magas mászókát és az ölembe pottyan. Szerintem Exupéry sem lepődött meg jobban, amikor a kis herceggel futott össze a sivatag kellős közepén, ezer és ezer kilométerre minden lakott területtől.

- Még egyszer! – selypíti a tündér és már kotor is felfelé. Lopva nézek körül, hogy hol vannak a szülei, de senkit sem látok. A tömeg a színpaddal van elfoglalva.

- Ígérd meg, hogy nem esel le! – szólok a mesekönyvből kilépett királylányra, aki hamiskásan elmosolyodik.

- Nem ígérem! – mondja jó hangosan. – Mert úgysem esek le! - kinevet.

- Akkor ne ígérd meg, csak ne ess le! – felelem neki.

- Nem ígérek semmit! - dacol velem cicázva és mint egy parányi olimpiai bajnok szertornász, ismét két méter magasan lóg. Aláállok, elengedi a vasat, elkapom. Kacag.

- Hogy hívnak? – faggatom.

- Annának. Kerezsi Annának és Kántorjánosiból jöttem – nem is mondja, inkább dalolja. - És tudod mit? – kérdezi mint egy kikapós fruska. – Én már kiscsoportos vagyok! – közben az ujjával hármat mutat.

- Én meg nagycsoportos! – vágom rá neki, hogy megmutassam legény vagyok a talpamon, meg tudok nagyot is mondani.

- Azt rögtön gondoltam! – mondja akadémikus komolysággal Anna. – Akkor elkapsz? – teszi hozzá.

Már vagy harmadjára mászik és huppan a kezeim közé kacagva. Amikor nagyon komolyan megkérdezi; - Látod azt a fekete ruhás bácsit?

- Látom! - felelem és kíváncsian várom, hogy vajon mit fog mondani Szocska Ábel, püspök atyáról.

- Ő Ábel atya. Tud teát meg kávét főzni, mint apa! – és közben, hogy elhiggyem neki a bizalmas infót bólogat a formás buksijával.

- Honnan ismered te Ábel atyát? – kérdezem meghökkenve.

- Ismerem és kész. Már játszottam is vele! – kéri ki magának Anna.  

Mire az első felvonás vége lett már minden mászókát megmásztunk, ittunk a kerti csapból és lejmoltunk szörpöt is Girhiny Gyuláéktól. Aztán Anna szülei lejöttek a mobil színpadról és hazavitték a  királylányt. Azt hiszem, szerelmes lettem...

Lakhatatlanná vált házak, kidőlt fák miatt összeroncsolódott autók. 80 településen több mint  kétezer károsult. Emberemlékezet óta nem látott vihar tombolt Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében június 27-én. A 130 km/h-ás széllel érkezett, az elemi erejű vihar milliárdos károkat okozott ingatlanokban, erdőkben, mezőgazdasági területeken. Építőanyagra, szakemberekre, empatikus biztosítókra lenne szükség, na meg támogatásért fohászkodnak a helybéliek...

- Te ez beveri a szélvédőt! – kiáltott fel Miló Misi, operatőr kollégám miközben cseresznye nagyságú jegek záporoztak a céges autóra. Ekkor már Nyíregyháza mélyebben fekvő utcáin hajóval is lehetett volna közlekedni. A Hunyadin, a Szegfűn tengelyig gázoltak az autók a villámszerűen jött égi áldásban. Az utcákat víz, a legnagyobb közösségi portált meg a fotók, videók árasztották el; Nyíregyházát villámárvízek sújtják… Majd csak elfolyik, reménykedtünk, mert már tudtuk, hogy embertelen vihar csapott le a megyére a Kisvárda-Mátészalka tengely mentén és döbbenetes károkat hagyott maga után…

Döbbentes képsorok

Ajak mellett, a 4-esen kilométeres autósor. A padkán hajtunk el mellette, míg el nem érünk a kamionhoz, ami Kisvárda felől Nyíregyháza irányába tartott. A sofőr arra lett figyelmes, hogy a 130 km/h-ás szél, szó szerint ide-oda dobálja a járművet. A kamionos lassított és félre akart állni, amikor egy olyan erős széllökést kapott oldalról, hogy az egész szerelvény az oldalára dőlt… A „nyírségi hurrikán” az út menti gyümölcsfákat derékba törte, a kukoricát letérdepeltette...

Az ajaki felüljárón kezdtünk először hüledezni. A temető előtt öt villanyoszlop kitört, a közeli tanyaépületről levitte a tetőt, az alatt lévő szigetelés több száz méteres körben szóródott szét. Emberes, 50-60 éves nyárfák derékba törve árválkodtak…

Kisvárdán a Penny tetőszerkezetével úgy játszott a szél, akár macska a gombolyaggal, de nem járt jobban a Szent László Gimnázium sem. Az iskola teteje 50 méteren kapott „sebet”. A görögkatolikus iskola keményét leborította, a téglák az egyik osztályteremben kötöttek ki. A „Besi” udvarán egy 100 éves platán tövestül fordított ki az emberemlékezet óta nem látott vihar. Ahová dőlt mindent széttört, emlékművet, ereszt, csatornát… Cserepek, bádogok, párnafák, gerendadarabok mindenütt. A várkert úgy nézett ki, mintha egy dühös óriás trappolt volna végig rajta…

Leleszi Tibor, polgármestert kérdezem; - Tudja már hány ház sérült? – Pontosan nem tudjuk megmondani – feleli, - de úgy fogalmaznék nincsen utca, ahol ne sérült volna ingatlan, közintézmény…

Másnap…

Áram nincs Pusztadoboson. A Jármy kúria „arborétuma” megsemmisült. Az utcákon tucatnyi lyukas tető. Egy tegnap még szép, impozáns emeletes háznak nemcsak a tetejét, a tűzfalát is lebontotta a vihar. Most torzóként meredezik az utcában. A sebtiben összehívott, rendkívüli képviselő-testületi ülésen a polgármester, Dani Attila annyit mond: - Ne áltassátok az embereket, jönnek a tűzoltók, ideiglenesen lenejlonozzák a házakat, de pénz egyelőre nincs, magunkon kell segítenünk…

Nyírmadán már operatív törzs ülésezik. Tűzoltók, rendőrök és a polgármester, Kálmán Béla egy szamárfüles földhivatali térképmásolat előtt rakják az x-eket a sérült házakra. 1600 ingatlanból 1000-ra mehet a vörös kereszt. Több mint 300-ra nejlon kell. Több mint 10 pedig lakhatatlanná vált. Áram itt sincs. Egy jó aggregátor most aranyat ér.

Gyulaházán, Bardi Béla egy mikrobusszal járja a falut. Leszakadt vezetékek, tető nélküli hajlékok kétségbeesett férfiak, kisírt szemű, kezeiket keresztben a mellkasukra szorított asszonyok az utcákon. Az önkormányzat tulajdonában lévő Millenium étteremről nemcsak a „lindabot” szedte le a szél, még a tetőablakokat is a földre csapta. De nem járt jobban a futballpálya szélén álló szabadtéri színpad sem.

Nyírkarász is katasztrófa sújtotta terület. A vadiúj művelődési ház teteje romokban. A kocsma előtti, több mint 100 éves tölgyfát kidöntötte a szél, ráborult a kisposta épületére… Tört zúzott, amit ért. A görögkatolikus templom tetejéről lefordult a kereszt. A toronynál megakadt, a szentlélek tartotta.  A keresztet tartó császárfa és sisak a tavaly felújított tetőre hullottak. A gyönyörű hódfarkú cserepet összetörték… Szalmási József, polgármester most a megszokottnál gyorsabban pattan ki a kocsijából és ül át a kerekesszékébe. Rossz lábát nem kímélve, már mondja is: - Már a Facebookon is megosztottam, segítség kellene. Adományok. Sok embernek nincs biztosítása. Építőanyagokra lenne égető szükség, meg ácsokra, tetőfedőkre, bádogosokra…

Személyes tragédiák…

Ajakon Pásztoréknak szerencséjük volt. Úgy vitte le a takaros, emeletes házukról a tetőt a szél, hogy közben a konyhájuk plafonja is beszakadt. Ha akkor, abban az időben, ott tartózkodik valaki, akkor már nem él… Pásztor István édesanyját ölelve mondja el, hogy élet munkája lett oda. A meglett, felnőtt férfi, először könnyezni kezd, majd zokogásba tör ki. Tartom magam, illetve a mikrofon tart engem. Aztán, amikor senki sem lát, én is könnyezni kezdek…  

Nyírkarászon Nagy Andrásné szintén könnyek között mondja: - Nekünk mindenünk oda van. Átéltünk már jégverést, két éve villám csapott a házba, de arra nem számítottunk, hogy még a tetőt is elveszítjük a fejünk felől… A vihar idején csak a nagymama volt otthon. Ő sokkot kapott. Azt mondja, szó szerint halálfélelme volt…

A vihar sújtotta településeken annak is könnyes lett a szeme, akinek nem vitte el a szél a házát. Három nap után ugyanis elkezdtek leolvadni a hűtők és a fagyasztók, aki nem tudott aggregátort szerezni, annak oda lett a bespázjolt hús…

Oszlopok a kukoricásban

Legalább öt, összeborult, nagyfeszültségű oszlop fekszik még most is Kisvárda és Ajak határában. A 22 ezer voltos oszlopok sem bírták az orkán erejű szelet. Ezek eltakarítása és felállítása több hetet vehet igénybe. 

Szegény embert, szegény megyét az ág is sújtja. Nagy köszönet azonban a tűzoltóknak, akik az ország szinte minden pontjáról jöttek, hogy gyorsan segítsenek a bajbajutottakon. A katasztrófavédelem rögtön küldte az egységeket. Zalából  Komárom-Esztergom megyéből, Hajdúból, Hevesből, Pest megyéből, meg csak a Jóisten tudja honnan. Több százan. A tűzoltók 650 forint túlórabérért hajlonganak a tetőn.

- Nem sok a pénz, de nem is ezért vagyunk itt! - mondja Pásztor Miklós, aki most Óbudán él, de nyírségi származású. De itt voltak a határon túli, magyar szervezetek képviselői is, akik a Felvidékről, Erdélyből és Vajdaságból keltek útra, hogy emberségből mutassanak jó példát.

- Több helyről jöttek Erdélyből segíteni! – mondja ízesen Miklós Áron, aki a farkaslakai önkéntes tűzoltó egyesület parancsnoka. - Mi azért jöttünk negyedmagammal Ajakra, mert nekünk a testvértelepülés az első…

Kedvességüket az olyan polgármesterek igyekeztek meghálálni, mint Kerekes Miklós, Ajakon, aki éjjel-nappali kantin varázsolt a szociális alapellátás épületéből. Itt a kárenyhítésben részt vevő minden tűzoltó, önkéntes mentőszolgálat munkatársa bármikor ihatott egy forró kávét, kaphatott be egy szendvicset és mindezek mellett napi háromszori meleg étkezést is biztosítottak a segítő kezet nyújtó vendégeknek.

Kétszer ad, aki gyorsan ad...

- tartja a latin mondás. A Nyírség nem szeret, de most kér! Építőanyagot, ácsot, tetőfedőt, bádogost. Olyan biztosítókat, akiknek a szakemberei gyorsan mérik fel a károkat, olyan biztosítókat, akik gyorsan utalnak… És olyan nagylelkű felajánlókra is számít ez a vidék, akik most a segélyszervezeteken keresztül építőanyagokat tudnak biztosítani azoknak, akiknek nem volt biztosításuk és most otthonuk sincsen…  

ui: A Máltai Szeretetszolgálat, a Katolikus Karitász és a Református Szeretetszolgálat, valamint a Magyar Vöröskereszt is várja a nagy lelkű felajánlásokat. Rajtuk keresztül lehet segíteni a bajba jutott embereken...   

info:  http://voroskereszt.hu/adomanyozas/kampany-tamogatasa/adomanygyujtes-a-szabolcsi-viharkar-enyhitesere/

Figyelj. Alszol? Nem hallasz? Naptávolba kerültél? Vagy széttartó síneken futunk? Tényleg alszol? Mit álmodsz? Te én azt álmodtam, hogy egy zsűri mondta ki, mennyit érek… Popper Péterből, Nagy Lászlóból, Kányádi Sándorból, Nikosz Kazantzakiszból, meg Szták tanár úrból állt a vizsgabizottság… Újra kellett érettségiznem. Tételt húzni. De most az életből. Minden válaszomnál csóválták a fejüket. Hiába idéztem Goethét németül, hiába tudtam a Halottak napja Bécsbent meg a Létem, ha végleg lemerültet, sőt a Zorbászból meg a Belső utak könyvéből is szó szerint…

De azt mondták, nem tanultam meg élni, nem tanultam meg okosan szeretni, nem tanultam meg embernek lenni. Mondtam én bátran, hogy ilyen az ember, hogy egyedüli példány, hogy én írtam magamnak legendát, hogy úgy írtam meg az életem, mintha novella, regény lenne, de ők szelíden mosolyogva annyit mondtak, amatőr vagyok.

Képzeld, ismernek Téged. Úgy ismernek, hogy nem kell, hogy lássák a Facebook-od vagy, az Instagram profilod. Ismerik az álmaid, a vágyaid, ismerik, hogy mitől leszel boldog, mitől szomorú. Tőlük tudom. Mert belőled is vizsgáztam. Ne kérdezd, hanyast kaptam. Nem lennék büszke rá. Egy biztos a továbbtanulásnál, csak ez az egy jegy számítana… Persze én vagyok a vakmerő, mert nem elégedtem meg a középszintű kérdéssorral és bizony az emelt szint belőled totál bukta…

Nem alszol? Futni voltam. Feljött a Jupiter és egy repülőgép szállt el előtte. Emlékszel, amikor először repültünk? Fura, de nem féltél. Vagy nem mutattad. Talán csak a felszállásnál fogtad meg a kezem…

Amikor, aztán bevésték a jegyet, Popper megigazította szemüvegét és mivel nagy meleg volt és a Nyíregyházi Egyetemen nem minden tanterem klimatizált, ezért egy fura zsebkendővel megtörölte a homlokát, majd szemüvegét tisztogatva azt kérdezte: - Mondja, tudja maga mennyit ér egy ember? Mennyit ér egy férfi?

Széttártam a karom és visszakérdeztem; - Ezt, hogy érti tanár úr?

- Meg tudjuk mérni, mennyit ér egy ember? Kilóra, rőfre, hosszra, hatalomra, gazdagságra? Az az értékesebb, aki többet keres, akinek jobb a munkahelye, akinek nagyobb az autója, háza? Az az értékesebb, akinek sikeresebb a karrierje, akinek több kitüntetése, akinek jobb nők a trófeái? Vagy az, aki szelíd, akinek nagy a családja, sok a gyermeke, a barátja, akinek boldog és elégedett a felesége? Aki többet segít az elesetteknek, akinek nagyobb a hite, aki alázatosabb, aki szelídebb? – hadarta el pedellus módon, éreztetve, hogy nála megbuktam…

- Eldöntendő kérdés lett, tanár úr… - mondtam halkan és elszégyelltem magam…

- Látja! Belátja! Pontosan… Nem házban, kocsiban, karrierben, hanem gyűrűben, hűségben, családban gondolkodjon és tanuljon meg hinni. Mert maga annyira kételkedik, annyira hitetlen, és olyan fene módon kiábrándult, hogy már-már az az érzésem, hogy nemhogy új esélyt, de még az életet sem érdemli meg… Maga hálátlan, maga önző és képtelen okosan viselkedni, őszintén bocsánatot kérni, hitelesen viselkedni! Higgyen magában, az isten szerelmére! Higgye el, magának még helyre rázódhat az élete és akkor egyszer csak mások is hinni fognak magának… És most tűnjön el a szemünk elől. Akkor jöjjön vissza, ha már nem kell újból felmondania a leckét… - legyintett. - Bolond... mintha ezt sziszegte volna, miközben a többiek felé fordult.

Még álldogáltam egy picit a teremben, de ügyet sem vettetek rám. Azt hiszem, újból érettségiznem kell. Emelt szinten. Elsősorban belőled…     

Most megy át a teve a tű fokán. Most fordul meg a nyári nap. Most derül fel a szív. Most. Yann Tiersen zenél az Új Embernek. Most lesznek széles, nagy folyók könnyekből. Most jönnek meg a rég nem látott fuvarosok. Még köpnek egyet, de már melegíti nekik a vizet az asszony és keményített fehér ing lesz rajtuk este. Most főzik az Élet Vízét és ne nevesd ki, hogy ez csak pálinka.

És készül a menyasszony. Megfürdött a messzi türkizkék tóban, lemosta lányságát, ajkát bíborba mártotta és most reményteljesen mosolyog. - Istenem, de szép! - csapják össze tenyerüket az asszonyok, a férfiak meg bólogatnak. Nem irigyek, de ők is elfogadnák. Az édesanyja csak csóválja a fejét, de titokban már rég megbocsátotta, az apja meg… Hát elveszik a legszebb kincsét, de úgy véli jó befektetés lesz, ha unokákat kap cserébe…

Most megy át a teve a tű fokán. Most fordul meg a nyári nap. Most kezdődik az élet. Mámma mulatunk! Mámma update penitenciákat ad a pap és siet, mert görögkatolikus módra, királylányt, meg királyt akar látni maga előtt térdepelni.

Áll az utcán a nép. Megy a zserbó hozzájuk, tömik két pofára és tapsolnak. A legények húzzák, szebben, mint még soha és a boldogság illata betölti az utcákat…

Aztán hajnal lesz megint. Az álom szétszalad. Varjak helyett fehér hasú, korgó gyomrú sirályok kárálnak, mérgesen csahol a szomszédban, egy bolond kutya, Kormot okádó gépszörnyek rohannak az úton. Fáj a fény, bánt a fény. Maradna inkább örökké éjjel. Lenne csillagtalan és fagyba vert minden éjjel… Lenne torokra fagyott kiáltás, kimerevített fájdalom. Lenne minden egyetlen másodperc, csak ne lassú, hitehagyott reménytelenség…   

Hát jöjj el Uram! Megraktuk a máglyát. Neked kell meggyújtani, neked kell velünk együtt körbe állni.

Neked kell áldást adni repdezett szívburokra... 

„Bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk, avagy a természet erejének véljük, ami egyre megy...” (Csontváry Kosztka Tivadar)

Tegnap volt száz éve, hogy elmentél… Kisétáltál. Itt hagytál minket. Meg az ecseteket, vásznakat. Minden világod. Elvitted magaddal a Naputat, meg az összes színt. Már elmúltál negyven, amikor rájöttél, ugyan nem rossz dolog patikusnak lenni, de ha az embernek közvetlen kapcsolatot ajándékoztak az Égiek, akkor nem érdemes az életet hétköznapi módon kúrálni. Te tanítod nekünk 100 embertelen év hagyatékával is, hogy tartsanak bár bolondnak, örültnek és pszichopatológiásnak, akit megsimogat a jóisten, az hirtelen ezer szemmel kezd látni, ezer szívvel létezni, annak költészet lesz a szerelem, csoda a tenger, az meghallja az esőcseppek szimfóniáját, az a magányos cédrus körül százezer év minden imádságát, szertartását és termékenységi táncát élvezheti végestelen végig, egyetlen kóbor másodpercbe sűrítve.

Szinte látom magam előtt, amikor a vénycédula hátára megrajzolod az ökrös szekeret, nevetve nézem végig, hogy boldogság tölt el, mikor a festékhez kevert anilin, gyógyszerész tanulmányaid alapanyaga, hirtelen életre kelti az olajon túli világot…

„ Nem Zseni az, aki energiáját megosztja mással. Nem Zseni, aki elfecsérli testi, szellemi és szívbeli erejét, aki apró pénzre beváltja energiáját, aki pályájának kezdetén vagy közepén szövetkezetben él, aki önerejének támogatására folyamodott segélyhez, aki hitében megtántorodhatott, és az út közepén megállott, aki a viharban tengerre szállani nem mert, akit a sivatagban a félénkség láza gyötört, akit honvágya visszatart a nagyvilág ismerettől, a ki szeszes italokkal él, a kinek kemény a föld és a kőpárna, a ki kábul a számításnál, akinek nincs színérzéke, a ki nem lát élesen a jövőbe, aki nem ismeri a jellemeket, aki magába zárkózva unatkozik, aki embergyűlölő, aki káros szokásoktól szabadulni nem tud, aki testileg gyenge terhelt, a ki a szerelemnek ellentállani képtelen, aki nem ismeri a szerelmet, aki nem érzi a szerelemben rejtőző energiát, aki a pénzt imádja, aki a vagyonban gyönyörködik, aki tülekedve küzd az elsőségért, aki hajhássza a dicsőséget, aki munka nélkül él, aki eredeti dolgot nem csinál, aki a világ teremtését erővel kutatja, aki embertársát nem szereti, aki különbséget érez az emberi és állati növény között, a ki keresi a földi boldogságot és családi életre vágyik, az maradjon békés családapának-anyának otthon, és ne kínálkozzék Zseninek… (Csontváry: A Lángész. Ki lehet és ki nem lehet zseni?)

De szeretnék veled vitatkozni Tivadar. Zseniségről, elhivatottságról, arról, hogy a nyíregyházi Stadion utcán egyszer szembe jött velem Jézus, azóta járok rendszeresen templomba. Arról is beszélnék, hogy egy jó kis ajándékba akpott depresszió, hogyan puculja fényesre a szívet, hogyan lesz az ember már-már fájóan tiszta. De szeretném, ha utána a szerelmem, Te festenéd meg. Szeretném, ha a Szerelmesek találkozása című képeden én meg Ő karolnánk egymás szembogarát bűvölve az alkonyban, valahol délen, a mediterrán világ közepében… De szeretném, ha ma a szívem hajnalvörös vágyát is megfestenéd, és ehhez az sem bánnám, ha tiltott mágiaként, csöppnyi vérem kevernéd a festékbe…

Behűtött, szigorúan kimért bor vár, egy egy ünnepi zöldbe öltözött Bujtos. Ám míg megérkezel, én megyek át a mostari vén hídon, szendergek Taormina romjai között, szomjam oltom a Tátra patakjából, én vagyok a hortobágyi villám, én vagyok a kocsis a Keleti-pályaudvar előtt, én nézek Máriára és veszek vizet, kackiás bajusszal a kútból, én vagyok a kereszt a jeruzsálemi templomon, én vagyok az ecsetvonás, a szín az élet. És én vagyok az is, aki most ideparancsol a képernyőre, a szobámba, és én vagyok, aki arra kér, fesd meg nekem, még ma éjjel a távolban szunnyadó kedvest… Gyertyámat most neked gyújtom, Baalbek rejtélye. Te besorolhatatlan, te önálló kategória, te a színék és hangulatok királya. Te, aki majdnem kocsiponyva lettél. Te, aki évtizedekig tűrted, hogy csupán Gerlóczy szeme lásson. Te, aki most is nevetsz rajtunk, mert a mennyország legszebb kupoláját fested…

Tivadar. Ismerek egy másik megszállottat… Ne nevess rajtam. Egy mátészalkait. Ima és Isten nélkül nem fest templomot és térdel, hogy legyen holnap is hite a létrára állni. Kérj neki áldást és legyen könnyű neki az ecset…

   „Színei élénkek, de valójában belülről izzanak, egy megjelölhetetlen, lokalizálhatatlan fényforrástól: az ártatlan mindentudás napjától, a lélek erejétől”. (Pilinszky János)

Nincs boldogabb. Nincs boldogabb. Mondogatja és elered az eső. Nagy esők jönnek és elindulok. Elindulok Nyugat felé. Jó, szólj rám, délnyugat is jó lesz. Jönnek szembe az ismerős táblák, az ismerős állomások. A virág a hátsó ülésen. Az égből sűrűn hull az áldás, a ziháló mellkas mögött a nem fáradó 120-at verő szív. Ordít mind a 10 hangszóró. Ordít;

„Kein Ende in Sicht…”

Nincs boldogabb! Nincs boldogabb a júniusnál, nincs boldogabb ennél a napnál. A Napnál is világosabb ez a nap. Pedig rég nem remél, rég nem él, csak hiszi, csak akarja, csak mozgatja valami, csak titokban, csak valahol elrejtve. A szekrény mélyén, a pince sarkában, sehová sem jutó folyók, tengerek legmélyén. Ott, ahol legfeljebb halak csipegetik… Onnan jön fel. Onnan jön levegőért, onnan szólna, nevetne hozzád és énekelne magához.

Te, kicsi ez a világ! Kicsi, ha nem talállak kirúgom az oldalát, nincsenek határok, országok, földrészek. Nincs semmi, ami ilyen érzéssel megbirkózna. Erősebb száz, mit száz, ezer oroszlánnál, gyorsabb 10 ezer gazellánál, kitartóbb, mint százezer véreb és szerelmesebb az angyaloknál…

Te hová rohansz? Hova visznek rátarti szárnyak, kifényezett vonatok, csillagokkal flörtölő kocsik? Hová visz négy karika, honnan fúj feléd a szél? Te, hová futsz, hová rohansz? Hol kaparsz múltra, fájó sebre idegen földet? Hol árulsz el, hol nem ejtesz értem könnyet, melyik tóba, melyik bolygóra menekülsz?

„Kein Ende in Sicht…”

Te, felébresztettem a bátori szárnyas sárkányt, megszelídítettem, nyerget faragtam rá és ma éjjel arra repülök, arra szállok, ahol alszol. Arra, ahol kétfejű sasok élnek. Berepülök a szobád ablakán, megnézem, ahogy alszol, ahogy szuszogsz. Homlokodra könnyű puszit lopok és reggelre hazajövök, reggelre már mikrofonnal a kezemben hazudom, hogy boldog vagyok… Nincs boldogabb…          

Hazaküld a hajnal. Az a hajnal, melyet én küldök feléd. Én küldöm nyugatra. Azt a hajnalt, ami először engem lát és ha faggatod elmondja, hogy látott. Látta a reggelem. Látta a kávém és a gipszbe rakott szívemet.

Te, alig múlt el a napod, mindjárt jön a másik. Sokat gondolkodom, hogy talán ez hajt, ezért vagy ilyen megállíthatatlan, hogy mindent egyszerre, mindent most, de azonnal akarsz.

Mondtam már, hogy imádkozom érted? Mondtam már, hogy minden idegszállal, minden akarattal, minden szívdobbanással drücke Dir die Daume…

Édes istenem, hol van már a Toten Hosen, a Darabos utca, hol vannak az egri reggelek, hol van már a tavalyi hó? Hol van a kleiner Prinz és a könnyes szemű, hisztis kleine Prinzessin? És ha sehol, akkor miért súgja a sárkányom, hogy induljunk már… Most, rögtön, sofort, plötzlich… Isten éltessen, Isten áldjon…

Azt mondják az élet tele van jelekkel. Nincsenek véletlenek...  Földön, vízen, levegőben... A grillkolbász csomagolásán, a Nefelejcs utca aszfaltján...  Mindenütt...