Hol volt, hol nem volt Nyíregyházán, az Orosi út mellett békésen, ábrándosan teltek a hétköznapok a festői Keleti-lakótelepen. Az itt élők a tv villódzó világából azt látták, hogy máshol összkomfortos, amerikai típusú villák udvarára medencéket építettnek, vagy ha nem akarják ekkora költségbe verni magukat, akkor legalább az „teszkóobisparmetroosan” áruházak lenyűgöző kínálatából vesznek egy kerti medencét és abban ejtőznek az ordenáré kánikula idején.

Az őszintét kimondva, mert az utca népe errefelé szemérmes, és csak itt lehet megtenni, ezen a vadkeleti álomhelyen a lakások egy részében sem víz, sem villany nincs. A szakértők szívük szerint már rég felszámolták volna ezt az eufemizálva is csak gettónak hívott telepet, de egyelőre erre pénz és elhelyezés hiányában nincs lehetőség. Pedig a nyíregyházi favella-sor alatt meghúzódó „telkeket” jóárasítani is lehetne, de ahhoz sok-sok csillagnak kellene szerencsésen együtt állni a Tüzér utca feletti égen.

Maradjunk annyiban, hogy az egyik „bér”-lakás tulajdonosa merészet álmodott. Vett egy három méter átmérőjű medencét. Annak rendje és módja szerint felfújta a felfújható részét, majd átment a szomszédokhoz, hogy markos legényeket keressen.

Az a remek ötlete támadt, hogy a spanokkal együtt elmennek az Orosi úti közkúthoz, megtöltik a medencét, majd kézben hazaviszik. Mint a krumplit, vagy a kenyeret. 

Így is lett. Vitték a medencét, egy rövid slag közreműködésével, meg hideg sörök társaságában elkezdték a feltöltést. Már egy óra simán eltelt, amikor a térség postása észrevette a társasági életet, meg a forgalmas utca képét megbolondító medencét, és kérdőre vonta az akkor már egyre vidámabb kompániát.

Azok őszintén feleltek. Otthon nincs víz, itt a közkúton van. Megtöltik a medencét, majd megragadják és hazaviszik… A postás csendesen mosolyodott el. Majd közölte, hogy megsüvegelendő a szándék, de 100 liter víz, az barátok között is egy mázsa és abba a medencébe meg 300 liter víz úgy tűnik el, mint a pinty.

A kompánia nézett, mint csipás macska a szemészeten, de már erősre itták magukat és a harmadáig telt medencét megragadva akarták demonstrálni, hogy ördögi tervüket némi nehezített cipekedés nem tudja meghiúsítani.

Akkor pislogtak csak igazán, amikor meg sem bírták mozdítani a medencét.

- Nincs fogás rajta, azé’ nem megy – mondta Winettou, majd hozzáfűzte; - Öntsünk ki egy keveset belőle, úgy vigyük haza, aztán majd vödörrel, kupával teletöltjük…

Mondanom sem kell, hogy a víz nagy része az aszfalton végezte. A medencét úgy cipelték üggyel-bajjal haza, hogy éppen csak az alján lötyögött valami. A pulyák megörültek a víz- és medencehordóknak, de amikor az örömforrás elhelyezésre került, már lefelé görbült a szájuk. Még a lábuk sem tudták benne megmosni…

A tulajdonos, most hosszú slagot keres a szomszédoknál. Nagyon hosszút… Olyan másfél kilométerest.

Minden egy. Semmi sem megosztható. Sem érzés, sem gondolat. Ami bomlik, ami hasad, már nem lesz az, ami volt. Sem a szerelem, sem az élet. Talán még a szeretet sem. Az élet valójában teljesen magányos játék.  Egyedül kell megszületni, egyedül kell meghalni. A semmiből jössz, a semmibe mész. Az egyből jössz, az egybe mész. Minden szavunk félreértés, minden tettünk megtévesztés. Minden próbálkozásunk önámítás…

Kenderesi „sajtburesz” Tamást, 2016-ban a riói olimpián, egy ország zárta a szívébe (link 04:11). A bronzérmet érő úszás után, mérsékelt zavarában, olyan emberi hangon szakadt ki belőle egy minimalista vágyálom, mármint, hogy most ráférne néhány sajtburger (link) (link), hogy akkor a magyar lányok egyből a rajongani kezdtek érte, a pasik meg legszívesebben kamionnal vitték volna neki a "néhányszázas" ajánlatot… Nem mindenkinek adódik meg, hogy a félisten Phelps nyújtson neki kezet a döntő végén, majd vele fotózkódjon az érmek átvétele után.  

Kenderesi a kvangdzsui VB után, azonban most nem remek szereplésével, hanem letartóztatásával (link) hívta fel magára a figyelmet. Szombat éjjel, a neonfényes dél-koreai éjszakában, Tamás valószínűleg nagyot hibázott. A híradások szerint hozzáért egy „hölgy” fenekéhez, akinek úgy tűnik nem jött a be a kisfiús mosolyú, magyar fiatalember és egyből feljelentést tett a rendőrségen. Az egyenruhások pedig az ottani, ilyen esetben kíméletlen törvények értelmében, azonnal letartóztatták a mi Tominkat.

Az internet bölcs, okos, jogvégezett és balga módon statáriálisan ítélkező krémje pedig azonnal levonta  a következtetést; Tomi egy szexuális ragadozó, aki nem bírt a tesztoszteronnal, a doppingból származó szermaradványokkal, kábítószerrel, piával, magával, a nadrágja netovábbjával, az ágaskodó gőgjével, meg úgy egyáltalán és ezért követte el a megbocsáthatatlant. Tomi minimum a pajzán viccek kategóriájában indulhatott, az elmúlt napokban, jó eséllyel a hőn áhított aranyérem felé. Pedig nem bújt el, nem félt elmondani, hogy is történt az ő olvasatában a dolog:

Sziasztok! Biztos vagyok benne, hogy mindenkiben rengeteg kérdés felmerült a koreai rendőrségi esetem kapcsán. A félreértések elkerülése végett szeretném megosztani, mi történt valójában. Szombat éjszaka, egy szórakozóhelyen a mellékhelyiségből visszafelé haladva a táncparkett felé hozzáértem egy, a pultnál álló koreai táncoslány fenekéhez. Meg sem álltam mögötte, talán egyetlen meggondolatlan mozdulatot tettem, ami miatt az érintett lány komolyan megharagudott, és feljelentést tett ellenem. A tisztánlátás végett szeretném leszögezni, hogy nem tapogattam, nem fogdostam a tömegben a 18 éves lányt. Megértve a helyzet komolyságát, teljes együttműködést tanúsítottam mindvégig. A rendőrségen közölték, hogy az esetről a biztonsági kamera felvétele rendelkezésükre áll, igaz, ezt nekem nem mutatták meg. Ezek alapján őszintén bízom abban, hogy igazolást nyernek a szavaim, miszerint nem követtem el semmilyen súlyos vétséget. Azt viszont valóban meg kell értenem, hogy -minden szándékosság nélkül- megsértettem bizonyos erkölcsi normákat, amely a helyi értékrend alapját képezik. A történteket sajnálom, a koreai lánytól szeretnék személyesen elnézést kérni, amennyiben valóban megbántottam. A szexuális zaklatás vádját viszont teljes mértékben visszautasítom.

Tomi elmondása szerint, hozzáért egy koreai lány fenekéhez… Meggondolatlan mozdulat, megsértette a helyi normákat… Ha megfogta, ha belecsípett, akkor nem csak a helyi, univerzális normát sértett. Ez van öreg, nincs mentség, legfeljebb az, hogy sokat ittál előtte. Ám csak találgatni tudunk, hiszen a videofelvételt nem láttuk. Elég az hozzá, hogy a helyi rendőrök sem találták mulatságosnak. Közben persze kiderült, hogy a lány táncosnőként dolgozott a szórakozóhelyen és finoman szólva is alulöltözöttként tartottuk volna számon, ha mi is ott lettünk volna. A táncosnő érintése pedig... Láttunk már ilyen amerikai filmet... 

Ám most üljünk fel a Tomi lovára. Szombat este, a buli hevében, tegyük fel, némi helyi jellegű alkoholos ital elfogyasztása után, egy picit megrészegülve a helyzettől, vajon mi hogyan viselkedtünk volna? Mindenki másként. Egy gentleman részegen is úriember. Egy biztos, Tomi elismerte, hogy hibázott.    

Az is biztos, hogy ez a sztori rajtamarad. Ő lesz az a srác, akit nemcsak a bronzérem, meg sajtburesz miatt ismerünk majd, hanem arról is, hogy nagy tisztelője a kerek, egzotikus táncos lányok hátsó fertályának. Az is biztos, hogy egy ideig emiatt kapja majd az ívet és szinte látom, hogy ez a fiú soha nem fog megfordulni egy formás fenék láttán, az utcán…

Kenderesi Tamás a rendőrségi vizsgálat után, pénzbüntetést kapott, majd miután leperkálta a "touch down", gondolom borsos árát, elhagyhatta Dél-Koreát. Barátnője Szilovics Fanni egy közös képpel kürtölte a nagyvilágba, az ő bizalma nem roppant meg, kitart párja mellett és együtt erősebbek lesznek, mint a rögtönítélő, csípőből tüzelő, vicceskedő „közvélemény”. Megható, nagy szívre, nagy lélekre valló tett ez a lány részéről, egy őszinte szerelem gesztusa.

Szóval a mindent a szemnek, semmit a kéznek szabály megsértése után járó pénzbírság bőven elegendő volt ahhoz, hogy a magyar fiú tisztázza magát. Nincs priusz, nincs büntetőpont, csak egy nagy sóhaj, túl vagyunk rajta.  

Tamásnak most azt üzenjük, hogy sokan vagyunk mellette. Sokan voltunk 20 évesek, sokan kerültünk fiatal felnőttként kínos helyzetbe, balhéztunk és mégis emberek lettünk. Tamásnak üzenjük, hogy a lónak is négy lába van, mégis megbotlik. Üzenjük, hogy ugorjon be a medencébe, eddzen, ússzon és szeresse nagyon a Fannit! A legközelebbi „japán”-bulinál meg vigyázzon jobban, még akkor is ha tudjuk egy kerék fenék gravitációja itt a földfelszínen, nálunk, hetero pasik esetében sokkal erősebb, mint egy óriásbolygóé… Ui: egy aranyérem a nyakban, sokat dob majd a megítéléseden!

Hajrá Tomi!

Nem hiszek a véletlenekben. Azért vagyunk ott, ahol vagyunk az életünk bizonyos időszakaiban, mert a dolgoknak úgy kell megtörténniük - nincs más oka.

(Colin Falconer)

Nincsenek véletlenek, csak találkozások vannak.

(Paul Éluard)

Popper finom mozdulattal igazította meg a szemüvegét és ennyit mondott: - Nézze fiatalember. Nincsenek véletlenek. Ha meg a elhiszi ezt a sok butaságot, amit itt az ateisták, materialisták meg ki tudja kicsodák kitalálnak törvényszerűségekről, meg az emberi ész korlátairól, akkor nekem nevetnem kell. Nevetnem, mert nem értem, hogy lehet annyira korlátozott egy ember, hogy a rendelkezésére álló, csekély információk alapján nem hisz istenben, de abban a matematikában igen, ami a legtöbb ember számára teljesen értelmezhetetlen… Egy szó, mint száz, sors van, végzet van, véletlen nincs!

Nagyon akartam Popperrel interjút készíteni. Az államigazgatásiról jöttem haza és az intercity-n épp a Belső utak könyvét olvasgattam, majd a korán kelés miatt elaludtam. Azt álmodtam, hogy őt kérdezhetem. Aznap a tételek mellé Poppert is becsomagoltam. A mobilom csörgésére ébredtem. Zajácz Zoli hívott, hogy holnap délután lenne egy kis meló és rám gondolt. Mi a meló? – kérdeztem izgatottan és ő kajánul elmosolyodott, hiszen tudta, örülni fogok a válasznak.

- Popper Péter jön előadást tartani a könyvtárba. Adriennel megbeszéltük és arra gondoltunk, hogy ha van kedved…

- Már, hogyne lenne! Zoli, most is az ő könyve van a kezemben! – rikkantottam el magam…

Ez jutott eszembe, amikor a 354-es és a 35-ös kereszteződésében a jól ismert rendszámot megláttam. Tudod jól, hogy akkor ott, abban a pillanatban minden várnyomásműszer kipukkant volna a kezemen, minden EKG megbolondult volna. A piros lámpánál arra gondoltam, hogy két lemezajtó, meg kb. egy köbméternyi levegő választ el. Fizikailag. De szépen eljátszottuk a szerepünk… Banális, buta alakítás… Hazafelé a régi népdalt dúdoltam a házig…

Indulj el egy úton, s én is egy másikon

Hol egymást találjuk egymáshoz se szóljunk.

Aki minket meglát mit fog az mondani

Azt fogja gondolni idegenek vagyunk.

Idegenek vagyunk, szeretetet tartunk

Ahol összegyőlünk ketten szeretkezünk.

Az bajom van véled fáj a szívem érted

Sír a szívem érted majd meghalok érted.

Alszol? Engem nem tud legyűrni ez az éjszaka. Izgága volt a hétfő és most a kedd kezdete is hangyás. Hogy tudok ennyit beszélni? Mit tudom én. Talán ez a sorsom. Kibeszélni. Kimondani. Levésni. Annyi élet, annyi tapasztalat, annyi tudás veszett kárba, csak mert azt az őrült mennyiségű gondolatot senki nem volt aki levésse.

Te, figyelj! Alszol? Adj még öt percet, aztán hagyom, hogy az éjjel tegyen magáévá. Képzeld elmentem biciklizni. Csak így a tó köré. Gondoltam, majd lefáradok. Képzeld, összeütköztem egy denevérrel. Kicsit káromkodott, mert megijedt, de azért képes volt korrigálni. Képzeld, a Holdat tigriscsíkos felhők takarták és már csak szerelmesek andalogtak a tó körül. Honnan tudom, hogy szerelmesek? Kéz a kézben, csókra csók… Nem tévedhetek...

Te, figyelj! Szerintem egyik sem tud úgy csókolni, ahogy te. Nincs meg bennük az a türelmetlen rezgés, remegés. Amikor az ajkad az ajkamhoz ért, mindig azt hittem finoman beszippantasz, oda szíved legmélyére, oda ahol egy bársonykanapén csak nekem készítettél fekhelyet.

Ne aludj még! Az olyan mintha itt hagynál, itt egyedül ezzel a száz mömaxos szatyornyi érzéssel. Na látod, ezért nem fogynak el a szavak, ezért nem fogynak el a mondatok. Emlékszel még a nagy gardróbszekrényre? Kidobáltam egy csomó ruhát, lett hely benne bőven. Ideférne az életed. A nem használt cipőktől, meg minden kacattól megszabadultam. Igen, ne nézz ilyen kérdőn, az összes rossz szokástól is. Kivettem őket Dombrádra és egy délután elégettem az összest. Most jobb-e? Igen. Sokkal.

Te, hallottál a Szent Rita kilencedről (link)? Most futok majd neki másodjára. Elsőre nem ment. Három és fél napig nagyon erős voltam és nagyon határozott, aztán eltörtem, megtörtem, magamban sem hittem. Szégyellem. Mint, amikor apámtól megkaptam az első atyai pofont.

Bár ma már tudom, hogy nem a pofontól kell félni. Hanem a semmitől,  a hangtalanságtól, a csendtől és a közönytől… Ma már tudom, hogy amíg villámlik, mennydörög, addig bármi lehet, de ha nem kel fel a Nap, ha nem remegnek tovább a csillagok, ha nem hullámzik többet a tenger, akkor már mindegy, hogy az ember nappal vagy éjjel teker, nyomja a pedált… A csillagos ég felettem, kis (erkölcsös) piros bicikli alattam…   

Én vagyok, aki fákkal táncol, aki a viharos ég feletted, én nyitom meg az égi csapokat, én vagyok a jégverés, a szélvihar, a buborék a tócsába vágódó, kövér esőcsepp után. Én szólok az összes nyomorult hangszóróból, én beszélek, én éneklem az összes dühös nótát, én éneklem az összes szerelmes nótát, én vagyok az altató, mely a park felől, könnyű álmot hoz a szemedre. Én vagyok a bukás, én vagyok a siker, én vagyok az öröm, én vagyok a bánat… Én vagyok, akit utálnak, akit mégis várnak. Én vagyok a kerek, a szép, én vagyok végtelen, a kék, a tenger, a hófehér taraj a hullámon, én vagyok a teknős és én vagyok a sün. Én vagyok, aki mindig jön, aki mindig érkezik, aki soha nem tud ég veledet mondani. Én vagyok a féltve várt, remegő helló… Én vagyok a szelíd csók, én vagyok a vad csók, én vagyok a könny ízű csók… Én vagyok az oszló, foszló, a megtépett, a sarokba dobott, én vagyok a megrágott játékmackó… Én vagyok, aki játékból is feltámad, aki felkel, megindul, aki izgul, aki fél, de a végén mindig, mindig győz. Én vagyok a legtitkosabb álmod.

Minden emberi dolog olyan, mint egy műalkotás: meg lehet hamisítani.

Friuli-Venezia-Giulia tartományban, Camino al Tagliamento mellett, egy apró faluban, egy régi, jobb időket látott villa hívja fel magára az arra járó figyelmét. A villa Mainardis nevet viseli és aki szereti Tornatore (link) filmjeit, azonnal felsóhajt: hát ez a csoda szolgál a „Senki többet” (link) című film kulisszájaként. Csöndesen jegyzem meg, hogy a villa egy-egy szobáját a Tripadvisor szerint bárki kiveheti, két főre alig 20 ezer forintot kóstál az éjszakázás. A mellékelt képek tanúsága szerint, ezért a pénzért semmiféleképpen sem kapunk keleti kényelmet (link), sőt a belsőépítészetet illetően, esztétikai élményt sem, így inkább maradjunk a filmnél, amelyhez díszletként szolgált... 

Tornatore nagy játékos. Trükkök, ügyes vágások és egy trieszti kapubejáró összeboronálásával, ebből a mindentől távol eső, nagyon vidéki környezetből belvárosi helyszínt gyúrt össze. Bevett szokás ez a filmes világban. Szemfényvesztés. Kegyes csalás. De ettől a mese nem lesz kevesebb. Ha már a helyszíneknél tartunk érdemes megjegyezni, hogy az egész sztori kap egy kis, dekadens monarchikus színezetet, hiszen a forgatási helyszíneket illetően Trieszt, Bécs, Prága szentháromsága ad keretet ennek a keserédes, szerelmetes kriminek.

Okos film, de keserű film is, na meg elgondolkodtató film. Annak idején (2013) az Index Cinematrix blog-kritikusa kegyetlenül ütött rajta egyet; nyálasnak tartotta (link), bár ugyanakkor elismerte, hogy helyenként úgy beszippantotta, hogy már-már azt hitte, fantasztikus dolgot lát a vásznon…

Most hat év távlatából is azt állítom, hogy maestro Tornatore nem nyúlt mellé, nem lőtt mellé, a nyálastól messze áll és olaszként, a képzőművészet szintjére emelte a szerelemet. Mert Tornatore egy pillanatig nem kételkedik abban, hogy a szerelem valódi és lenyűgöző Kunst. Éppolyan művészet, mint a festészet, a szobrászat, építészet. És miért ne lenne az? Ha a csók, a szeretkezés lehet művészet (lásd Kámaszutra), akkor maga ez a megzabolázhatatlan, értelmezhetetlen, magyarázhatatlan érzés miért ne lenne az?

Spoiler: Dióhéjban a film könnyen vázolható. Adott egy fura, öregedő, decens "becsüs" és műgyűjtő (Geoffrey Rush), aki történetesen a világ egyik legmenőbb aukciósházát működteti. A férfi előéletéről nem sokat tudunk, de az kiderül, hogy szerelmes a különleges és ritka női portrékba és annak érdekében, hogy ezeket megszerezhesse, némi csalástól sem riad vissza, ebben pedig egy barátja (Donald Sutherland) segíti. Oldman (beszédes név), így hívják a férfit, egy nap fura telefonhívást kap, mely szerint egy fiatal hölgy (Sylvia Hoeks) arra szeretné megkérni, hogy készítsen katalógust szülei hagyatékról, majd árverezze el a műkincsekkel stafírungozott örökséget. Ha Oldman fura ember, hiszen semmit sem hajlandó megfogni puszta kézzel, csak kesztyűben, úgy a titokzatos hölgy megbízó mindinkább az. Olyannyira, hogy Oldman szép lassan beleszeret a fura lányba és az viszont. Nagy játék ez, mert a lány titokzatosságát az agorafóbiája nagyítja fel. Tessék elképzelni egy álomszép lányt, aki 12 évig ki sem jön a  szobájából, mert menten rosszul lesz az emberektől, a tértől és távolságtól. Pedig szemrevaló, bűbájos és finom, már hogyne képes elrabolni annak a férfinak a szívét, aki egész életében az egyedi, a szép, a különleges után kajtatott. Tornatore azonban nem egy leányregényt álmodott meg. A szerelemtől óvatlanná vált főhőst csúnyán átverik. Kirámolják a szívét és a széfnek használt kincstárát...  “Ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.” (Mát 6,21) Szép lassan kiderül, hogy a lány szerelme tökéletes hamisítvány. Csupán arra szolgált, hogy Oldmant megszabadítsák felbecsülhetetlen értékű festményeitől... A teljesen kifosztott Oldman a film végére azt a kérdést veti fel, hogy lehet-e egy ilyen műgonddal megálmodott szerelem ilyen tökéletes másolat. Tornatore pedig nem ad megnyugtató választ.. Ha csak nem készít majd egy folytatást...        

A filmben a rendező már művészetként kezeli a szerelmet, és azt mondja, bizonyosan vannak olyanok is, akik sportot űznek abból, hogy meghamisítják a szerelmet. Megjátszott örömök, eljátszott érzések, apró stiklik, átverések, hány olyan kapcsolatot ismerünk, ahol az egyik fél csupán egy helyzetért, anyagi biztonságért, lehetőségekért él valakivel, míg a "másik" szentül hiszi, hogy nincs itt kérem átverés, önmagáért szeretik...

És hát nem ettől rettegünk-e mindannyian attól, hogy besétál valaki az életünkbe, aki iránt a legtisztább, legnemesebb érzéseket tápláljuk és Ő csupán érdekektől, sötét szándékoktól hajtva, a bolondját járatja velünk?

 „Minden emberi dolog olyan, mint egy műalkotás: meg lehet hamisítani.” Szól a “La migliore offerta” egyik alaptétele. És bármennyire tiltakozunk ellene, nem vitás, hogy örök igazságot fogalmaz meg. Millió hamiskártyás jár-kel a szerelem világában.

A Senki többet-ben persze Tornatore túloz. A művészetnek túlozni kell, hogy a kiábrándító és megdöbbentő valóságot képes legyen felmutatni. Ebben a filmben valahogy mindenki sérült egy kicsit, mindenki hamis, igazából senki sem az akinek látszik. Ilyen értelemben jó párhuzamot biztosít Amelie csodálatos életéhez.

A szakmája királyként tartott Oldman, nem csak egy megszállott profi, hanem gyűjtőszenvedélye miatt, akár a kegyes csalások mestere is, az autistának tűnő törpe-lány, mindentudó orákulum, az agorafóbiásnak tartott Claire pedig tökéletes színésznő. Ebben a filmben mindenki átver, mindenkit, és ettől hasonlít leginkább az életre. Ebben a filmben keserű igazságként kapjuk meg a pakkot hiú ábrándokról, káprázatosnak hitt szerelemről és az idő kegyetlenségéről…

Mesés, mégis felkavaró, sokat mondó film ez. A Geoffrey Rush által formált Oldmant a film végére teljesen magunkénak érezzük. Robert (Jim Sturgess), a film MacGyvere és mint kiderül, nagy manipulátora mondja, hogy a fogaskerekekben az a lényeg, hogy a kopások miatt elkezdenek egymásra hasonlítani. Ilyen az életünk, csalásban, átverésben, szerelemben, háborúban csak fogaskerekek vagyunk és bármilyen tökéletesen legyünk legyártva, a kopás miatt elkezdünk a másikra hasonlítani…

- Lambert! Mondja milyen együtt élni egy nővel?

- Mint licitálni egy árverésen. Sosem tudhatja, nem jön-e egy jobb ajánlat... 

Csuda nagy film a Senki többet! Csuda nagy katarzis. Minden szimbólum, minden metafora benne. Az esetlen kékszakáll hetedik ajtaja mögött, könnyen pénzé tehető, csodás portrék lapulnak. Szó szerint adható-vehető kincsek ezek. Ám a romantikus néző rögtön felfogja, Oldman szívével, lelkével azonos ez "képtár"-szoba. Akit ide beenged, annak bármit, az életét is odaadná. De mi történik, ha ez a valaki csak a pénzt látja ezekben a festményekben? A filmet igazából az fogja érteni, aki a szerelmet és a művészetet is érti. Aki képes úgy tekinteni a szív ügyeire, mintha az Uffizi vagy a Louvre csodái között járna… Mert ki érti Scheiber Hugót (link), Molnár C. Pált, Aba Novákot? Ki képes elámulni azon a triviális tényen, hogy Csontváry majdnem kocsipányvaként végezte? És ki épít úgy szerelmet, mintha az katedrális lenne? Ki őriz úgy elmúlt nyarakat, türkiz tengereket, kagylókat, mintha a világ legdrágább gyémántjai lennének? Ki tud úgy szerelmet rajzolni szavakkal, hogy attól bőgni kell, és kipirult szemmel fohászkodni az égre; torzóként is megérte!

A Senki többet megtanít hálát mondani és üzeni, nemcsak a szavaknak, a művészeteknek is hatalma van. Mágiája, elemi ereje és csodája. Így aztán, amikor a film végén megkérdezi a pincér a főhőst, hogy egyedül van-e? Az elmélázva feleli; nem, várok valakit. És mi ott ülünk Oldman mellett, a ketyegő órák között és várjuk azt a valakit.

…similis simile gaudet…

"Hinnye, azért vannak csuda napok!" – nyugtázta magában Póka Pista miközben kipirult arccal, megrángatta egy kicsit megcsúszott, kitérdelt, az ülepén foltozott szövetnadrágját. Tüdejét felfújta a karcos cigánymeggy pálinka és érezte, hogy a boldogság megkergül benne, mint a kölyökkutya. Öles léptekkel tartott hazafelé, rossz cipőben, de csudálatos érzésekkel.

"Ritka, mint a földön talált, kövér buksza, hogy az ember megérezheti mi az igazi szerelem!" – így morfondírozott magában. "Oszt akkor átjárja testét, hiába fojtja el az érzést, titkolja el az indulatot, a legvastagabb pokróccal tompított szívverések is világgá kürtölik ezt a világot rengető érzést, a szerelmet. Mert ilyen az ember ezen a vidéken. Tartogassa magában. Elfődeli, elhantolja. Nem mutatja, nem mondja. De azért belülről rágja, szorítja, roppantja. Mindegy az, hány éves az ember! Húsz? Negyven? A szerelem nem válogat, olyan mint a spanyolnátha, fiatalt, öreget leborít a lábáról!"

***

Pedig aznap kedve sem volt felkelni. Ilyenkor július elején olyan korán lesz reggel. Villámgyorsan pitymallik. A csillagok, meg a Hold sebtében pakolnak össze, mint valami gyors kezű tolvajok, hogy az embertelen. Vörösödik, sárgul a keleti égbolt, oszt a Nap, mint a cirkuszi mutatványos, hip-hop, mán az égen van. Aki meg ugye kaszálni készül, annak jobb minél korábban megindulni. Mert déltájt még az akácok alatt is megfőzi az embert a hőség. Hideg tejet ivott, szelt egy karéj kenyeret, megzsírozta és egy kertből szedett paprikát megdörzsölt az ingujjba és már harapta is hozzá. Aztán kiment a házból, levette a szilvafára akasztott kaszát és a vénséges fenőkővel élezni kezdte.

Csak az járt az eszibe, hogy ha egy kis szerencséje van, akkor Szokolék szépséges lánya is ott lesz az aratáson. Sűrű, hullámos barna hajánál, tán csak azoknak a nagy szemeknek a pillantása sűrűbb. Az arca ovális, a bőre makulátlan és formás, mintha valami porcelánból készült volna. Kacagása betölti a mezőt, a természete kikapós, de csak cicázik a férfiakkal. Ha úgy érzi túl sok belőlük, úgy rázza le magáról őket, mint kutya a bolhákat. Szédíti, forgatja az udvarlókat egy ideig, amíg kedve telik bennük, hogy azok majdnem agyvérzést kapnak a hirtelen jött vágytól. "Istenem, mint a frissen esett hó, olyan a szeme fehérje…"   Mondják, hogy a csemegeboltos Papp Géza fia is kajtatott utána. Nagy doboz bonbonokat hozott, meg csuda csokor virágokat. A virágot elvette tőle, a bonbont a bokorba hajította. Majd nagy morcosan foghegyről így vágta be maga utána a kiskaput;

-  Hát tehenet akar maga belőlem csinálni? Egy kövér asszonyt, aki majd jámboran szoptatja a borjait!?! Hogy soha férfi rám ne nézzen többet? Meg tudnia kellett volna az úrfinak, hogy nekem lila virág nem kell. Ismeri maga egyáltalán hófehér a fréziát? Vagy a szellőrózsát?

A Papp Géza fia tán fel is kötötte volna magát a Tiszavasvári úton, ha nem pont akkor jár arra Bakos, a szikvizes, a szekerével, oszt rá nem ripakodik, hogy az anyja hétszentségit akar azzal a kötéllel a nyakában…

***

"Hátha ott lesz…" - fente a kaszát Póka Pista. Vénfiú volt. Közel a negyvenhez. Esete sem volt lánnyal, menyecskével. Vágyott rájuk, de gyáva volt, bátortalan, esetlen. Csúnyának nem volt csúnya, de mivel gyakorta megtörtént, hogy az apja ruháiba járt-kelt, idősebbnek tűnt a koránál. Meg hát a Pókák korán kezdenek őszülni. Még 20 éves sem volt, amikor egy-két deres hajszál már vegyült a barna kobakján. Furcsa is volt a többiekhez képest; csillagokról, meg az állatokról szeretett beszélni, de olyan zagyván, a maga módján. A csillagok mellett egy dologhoz értett, a kaszához. Úgy fente, hogyha egy hajszál az élire hullott volna, menten kétfelé esik. Szépen vágta a rendet, vót benne köszönet és ha egy 20 fillérest valaki elhajított a réten, Pista olyan ügyesen forgatta szerszámot, hogy nagy széles mosoly közepette, bármikor megtalálta az érmét. Tudta a titkot, a sarkát kell jól leereszteni, nem a hegyét… Egyetlen gyermeke volt vénülő szüleinek, mint a Szokol jány. A szülők szorgos, istenfélő emberek, földjük volt rendesen, művelték is tisztességgel, volt, hogy 15-20 napszámos is dolgozott náluk, szükséget nem láttak, fejük csak azért fájt, hogy ez a fiú, nősüljön mán meg…

- Elindulok gyalog! – szólt be a házba. Az apja épp akkor egy kupica pálinkával köszöntötte a reggelt. Az édesanyja meg abárolt szalonnát, kenyeret, zöldséget készített elő a nagy munkához.

- Édes fiam! – szólt neki. - Oszt befogtad-e a lovakat, húztál-e egy kupa vizet? – kérlelte a mama, mivel tudta, hogy a kasza élezésén kívül ez mihaszna, egy gaz szálat keresztbe nem rakott az udvaron.

- Azt majd édesapám – válaszolta csendesen a fiú – ha én csinálnám, abban mindég hibát lelne – felelte és elindult magányosan a  határba.

-  Nősülj meg, te Pista gyerek, mert elvisz az ördög! – csúfolta Kindrusz Pali, a keresztapja, akit a rossz nyelvek hanglér embernek tartottak. Kisbíró volt, hozzászokott, hogy nagy szót kell mondani, meg figyelnek is rá. A szépasszonyokra merészen rákacsintott, így hozta őket zavarba, de az eladó sorba lévő jányokat is úgy gusztálta, mintha még legény korba’ volna. Minden mondata végén kacagott, de nem is kacagott, hanem röfögött, mint egy hízó. Szépen nyírt bajszára volt a legbüszkébb, meg mokány termetére. Hatvan felett is izmos volt, mint egy birkózó.  A csúfolódást hallhatták bizonyosan Szokolék is, akik akkor jöttek meg egy emberekkel teliaggatott szekérrel. Salamonbokor kalákába aratott. Fiatal jányok, fiúk zötykölődtek a gabonatáblákhoz és mindegyik nevetni kezdett, amikor Kindrusz Pali húzni kezdte rokonát, a bolondos, álmodozó vénfiút. A szekéren ott ült Julcsa is, de az bizony még csak rá sem pillantott. Szépséges tekintete most fájón szürkén a távolt, a semmit fürkészte. Pedig ebben a kimért szomorúságban is olyan volt, mint egy drága, csillogó ékszer a dúsgazdag, debreceni Löfkovits kirakatában…

***

Nehezen múlt a délelőtt. Pista kaszált, hátra sem nézett, ment mint egy ökör fáradhatatlanul. Némán. Ömlött rajta az izzadtság. A szempilláiról időről-időre a szemébe cseppent. Csípte. A népek a távolban bolondul nevettek, de ő nem hallotta miről megy a tréfa. Nem is érdekelte. Legfeljebb Julcsa. De annak meg mámma úgy sincs jó kedve. Kaszások, kévekötők előtt járt. Vissza-vissza csak akkor sandított, amikor legalább a szeme sarkából akarta látni Julcsa hajlongó testén.

"Hát hogy lehet valakinek ilyen csudálatosan szép, karcsú bokája, ilyen vajszínű sarka? Hogy lehet valaki ilyen angyaltermetű? Hát ennek a jánynak még a homloka is igazgyöngyöket izzad…."

Délben megpihentek az aratók. Megéheztek a nagy munkában. Az anyja egy emberes szelet kenyeret, egy szép darab abárolt szalonnát, egy fej friss lila hagymát meg egy kendőt tett Pista ölébe. Az emberek zsibongó sűrűjétől távolabb foglalt helyet egy lópokrócon. Megfáradt, de éhséget csak akkor érzett, amikor ránézett a falatokra. A szalonna hátát szépen befedte a fokhagymás paprikakrém és ínycsiklandozó illatokkal kényeztette az orrcimpáját. Elővette a bicskáját és harapnivaló falatokat gyártott. Ahogy egy-egy katona eltűnt a szájában a szemét is legeltette. A fehércselédeket bámulta. Megkapta őket a nap. Azok a mázas kupákból egymás tenyerébe vizet töltöttek, de nemcsak mosdottak, játszottak is, fröcskölték egymás arcát, majd amikor megunták, pihegve ültek le a fasor alá. Haraptak egy kicsit és egymást húzva, bazsalyogtak hófehér fogaikkal. Nem tudta miről van szó, de mint a tejbetök ő is mosolygott feléjük. Aztán azon kapta magát, hogy nem is az arcukon, hanem pihegő kebleiken nyugtatja a szemeit. Egyszer csak észrevette, hogy a szépséges Julcsa sehol sincsen. Nincs a lányok között, sem közel, sem távol. Mohón kezdte keresni, láztól fürkész szemekkel, de hiába forgott, sehol nem találta. "Talán hazaküldték…" Amikor befejezte az ebédet, még egy darabig fürkészte a lányt, de egyszeriben súlyos, méla álom kezdte kerülgetni. Le- és le akartak ragadni a pillái, nyúlt a szája, bóbiskolt a feje. Nem is értette a dolgot, hiszen olyan mélyen aludt az éjjel. Ledőlt. Könyökével kitámasztotta a fejét, majd összecsuklott és fekete álomba zuhant…

***

Ahogy vágta rendet, hátulról egy édes hang szólította meg; - Pista hoztam egy kis vizet! Villámgyorsan fordult meg. Julcsa állt előtte. Fogaival finoman beleharapott az alsó, meggypiros ajkaiba. Egy kék kanna volt a jobb kezében. Balban meg a kupája, tele friss, hűvös vízzel. Feléje nyújtotta. Pista úgy engedte el a kaszát, mintha megforrósodott volna a nyele. Mohón nyúlt a vízért. Szerette volna mondani, hogy köszönöm, de csak zavarodottan szélesre húzta az ajkait.

- Nem ülünk le egy kicsit? – kérdezte a lány nyájasan. – Maga úgy előrevágtatott, hogy csak a nyoma maradt meg. A többiek lemaradtak, látni is alig lehet őket. Az édesanyja aggódott, maga után küldött, hogy hozzak vizet, meg nézzem meg, hogy nem kapott-e napszúrást. Nézze csak, milyen közel az a hűs akácos. Jöjjön velem oda! Kisvártatva visszajövünk...

A lány visszacsúsztatta a kupát a kanna szájába. Megfogta a férfi kezét és elindult a fasor felé. Póka Pista egyik ámulatból a másikba esett. Még be sem értek az akácok közé, a lány csókolni kezdte. Hevesen, vadul mintha ez a világból az utolsó perc. Tépte a száját, ficánkoló nyelvét a nyelvéhez szorította, közben pedig finoman markolászta a lapockáit. A férfi csak hagyta magát, ki-kinyitotta a szemét, szíve bolondul kalapált, rettenetesen zavarba jött, de meg nem törte volna varázslatot. A fűbe vetették magukat, a lány lehúzta a férfi nadrágját és felkapta a szoknyáját. Meglovagolta. Nem foglalkozott az a férfival, csak a saját kéjével, de Pista ebből nem sok mindent vett észre. Nem is vehetett volna, mert az egész nem sokáig tartott. A pásztoróra már csak ilyen. Rettenetesen siet. Van olyan eset, hogy 2-3 percig sem tart…

***

- Pista! Az isten szerelmére, hát kelj fel! Ébredj már! Mán van aki a kévéket rakja, te meg itt hortyogsz...Menten elsüllyedek szégyentűl! – az édesanyja keltegette. Pista arcáról lehervadt az édes bazsalygás. Vágya nyomban lelohadt. Felkapta a kaszát és igyekezett, hogy azzal a kevéske búzával, ami még lábon maradt, gyorsan végezzen… Szégyellte magát. Szégyellte magát a szülei, meg a népek előtt. Félre sem nézett, pedig hallotta, hogy róla pusmognak.

"Istenem, olyan valódinak tűnt, olyan kézzelfoghatónak. Hét itt a nyála a szája szélén, az arca vaj illatú volt, hát attól olyan szép, a kezén meg érezte az illatos szappant… És a bőre, az a makulátlan, fényes bőre…"

Vágta a rendet, kíméletlenül, a kéjtől felajzott indulat szétáradt a testében, fújtatott tőle, mint egy bolond bika. Aztán ahogy suhintott volna egyet, hirtelen vissza kellett rántania a kaszáját. Ledermedve nézett a kalászok közé… Valaki itt egy apró tisztást csinált a búzában, ahol egy megszeppent őzgida mellett, egy csecsemő feküdt némi rongyba bugyolálva… Csepp híja volt, hogy mindkettővel végzett, de isteni szerencse, hogy meg tudta fékezni az éles szerszámot.  Ahogy ott állt köréje sereglettek a népek.

- Idesüssön édesanyám, babát ellett az őzike! – kiáltotta Tóthék tíz éves Kálmija és szaladt, hogy az anyja kezét megragadva, ideráncigálja az asszonyt a tisztáshoz.

- Még ilyet!?! Hát ilyen csuda még nem vót Salamonbokorban, mióta én élek!!! – csapta össze a tenyérét a 76 éves Szopkóné, aki férje halála óta a legnagyobb melegben is talpig feketében dolgozott. A kendőt igazgatta az arcánál, majd hitetetlenkedve ingatta a fejét.

Az asszonyok kibugyolálták a babát. Egészséges, jó húsban lévő kisfiú volt, nemrég láthatott napvilágot. Az asszonyok kaján felismeréssel vegyes rémülettel, sokat mondóan néztek össze.

- Oszt a nagy hasfájással hova lett a Szokol Julcsa? – kérdezte az egyik, a lány falfehérre vált édesanyját. Julcsa ugyanis úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Hasfájós volt az igaz, de az utóbbi időben nagyon megváltozott. Míg korábban erősen görcsölt, és az érzékeny gyomrára panaszkodott, mostanában inkább gyakori hányingerrel küzdött. Az édesapja egy ideig Szoboszlóról hozatott neki gyógyvizet, attól a fájás elmúlt segített, de a hányinger csak nem akart szűnni. Most meg úgy küldték haza, hogy ni, megpöffedt a hasa…

A gyereket ölbe vette Pista is. Nézte, bámulta és abban a mágikus pillanatban már tudta, hogy többet nem fogja elengedni.

"Ez a mi fiúnk..." - futott végig rajta a gondolat. "Ez a mi a gyerekünk. A Julcsáé meg az enyém! " - ragyogni kezdett a szeme. "A mi közös csöppségünk, kincsünk, szemünk fénye!!! Ez a mi szerelmünk gyönyörű gyümölcse…"

- Édesanyám! A kisfiút hazavisszük! – mondta végül boldogan és határozottan az anyjához fordulva.

- Megbolondultál Pista! Hát ki tudja kinek a gyermeke ez! – felelte az anyja.

- Az enyém édesanyám! Ez az én kisfiam! – húzta ki magát Póka Pista…

Cuclival táplálták a gyereket. Így is megnőtt. A salamonbokri asszonyok mindenben támogatták az agglegény-anyát. Julcsa azonban eltűnt. Senki sem látta többet. A pletyka szerint, egy jól menő debreceni ügyvéd kitartottja lett. Volt aki szerint megcsinálta a szerencséjét. Mások szerint külföldre távozott. Nemigen hallottak felőle…  

Bevezető helyett; szimpla kesergő

Olyan lett a világ, mint a rántott hús. Mindenki azt gondolja, hogy ez valami irgalmatlanul snassz, egyszerű dolog és persze mindenki ért is hozzá. Na de kell ide művészet, tudomány? Gyorsan megforgatjuk a húst, lisztben, tojásban, meg prézliben és aztán beledobjuk a forró olajba. Kész vagyunk, eszünk, jól lakunk. Az emberek, - és most tessék nekem megengedni, hogy egy picit kritikus legyek a női nemhez-, a lányok többsége ebben az elég fontos (nem csak vasárnapi) kérdésben sajnos csak ahhoz ért, hogy a kész, drága éttermekben gyártott rántott húsféleségeket kipakolja a közösségi hálóra egy széles mosoly, egy gazdagságtól sugárzó enteriőr kulisszái között, így tájékoztatva a nagyvilágot; szép vagyok, gazdag és a pasimnak hála, immár az újelit, újsznob halmazba tartozom. Egy olyan csoportba, akik már csak a villa hegyén találkoznak a drágán sült húsok világával...

Két hétvégi lagzi után, arra keserű és szomorú megállapításra jutottam, már rántott húst is elfelejtettünk készíteni. Mindkét lakadáréban a sültes tálak alapkínálatába tartozott a panírozott univerzum, de nem volt bennük sok köszönet. Hervasztó falatok, szájpadlást sértő bakelit-panírok, szikkadt húsok forogtak a nyelv és a fogak között. Köbgyök alá vonva az örömöt. Pedig mindkét helyen volt "kávé, kóla, konyak", igazából "rendes volt minden",  hogy Lakatos "Tarzan" Gézut idézzem, időben, forrón jött a kirántott hús, meg a kerek krumpli a konyhából és volt előtte "betőtött káposzta" is… Ám a gyors felejtés kifizetődőbbnek bizonyult, jobb vissza nem emlékezni arra az egyhangú, hervasztó ízvilágra, forgácsokra, fűrészporokra, amit kaptunk... 

Honnan ered a snicli?

A Wiener Schnitzel nagy titok… A „snicli” lényege, a minőségi alapanyag, az élettől gömbölyödő lélek, a tudományosan gondos előkészítés és az ötletes tálalás… Mert mi más lenne mindez, ha nem a szeretet parafrázisa. Az ételkészítés egyébként is valami szívből jövő művészet, az agapé megnyilvánulása. Lásd Jézus urunk hozzáállását a kánai menyegzőhöz...  Bíró Lajos, a sikeres Bock bisztró tulajdonosa tudna erről vulkánként kitörve, mély érzéssel, sok indulattal beszélni és beszólni. Ő lenne képes most, ide és odavágva felhívni a figyelmet, hogy kedves szakma, nálatok hol marad a forradalom, vagy legalább némi bársonyos panírozott rendszerváltás a deep fry-fronton? És akkor hol vagyunk attól a kérdéstől, hogy az étel képes-e szívről és lélekről is mesélni nekünk.  Mondom, a rántott hús világa szépen lassan elvisz bennünket a szerelem, a párkapcsolat és a sikeres házasság titkaihoz… (link)

Akkor disznólkodjunk...

Ha sertésről beszélünk, akkor legyen szűzpecsenye, vagy talán ennél is jobb a rövid és a hosszú karaj találkozásánál található minőségi rész, egy remek hibrid fajtájú fiatal ártányból. Frissen, üdén, klopfolva aztán leheletvékony menyasszonyi ruha, liszt formájában, de tényleg csak mutassuk meg a lisztet a húsnak, ebből ne legyen bunda!, hogy aztán valami felvegye az aranysárga, felvert, tanyasi tojás toilettet, végül pedig gyorsan fürödjön meg a felöltöztetett húsi a kiváló minőségű  - kifliből, zsömléből származó, darálón aprított – morzsában. Arról már beszélni sem merek, hogy mi történne, ha nem a klasszik szar BL55 kerülne a tányérra, hanem valami kifonomult pizzaliszt, mondjuk a 00-ás típusszámmal felvértezve. Az ínyencek meg dupla panírról beszélnek, ám ha ügyesen dolgoztunk, akkor a panírozás szentháromságát nem feltétlenül kell megismételnünk… Megjegyzem, hogy Reviczky Gábor, színművész aki szerint a főzés minőségi időt is jelent, (éppen ezért nála a lecsó is három óra alatt készül el), panír kérdésben sem ismer pardont, ő friss zsömlét szárít meg némi olajon, hogy aztán a víztől megszabadított pékáru, finoman duruzsoljon a mindig éhes darálóban. S ami kijön az "eszköz" ""orr"lukain, na az lesz a rántott hús-király, végső ruhája...

Az őstörténet...

A Wiener Schnitzelt az osztrák legendárium gróf Joseph Wenzel Radetzky, tábornagyhoz köti. Állítólag, az itáliai hadjáratok vezére rajongott a szigorúan borjúhúsból készült, panírozott csodáért. A gróf tudta, hogy ehhez a kiváló ételhez zsenge borjúhúsra van szükség és Észak-Itália molnárjai, gazdái, na meg pékjei kiváló alapanyagot tudnak szolgáltatni ehhez a „sógoroktól” elhíresült, ínycsiklandozó fogáshoz. Persze a taljánok meg az osztrákok a mai napi sem tudták eldönteni, hogy kinek megy jobban a snicli-kunszt. Mi magyarok, azonban azt is tudjuk, hogy szinte bármit meg lehet forgatni a jó panírban; hagymát, karfiolt, brokkolit, gombát, na meg egy érzéki, kakast még a hátán nem látott zsenge jércét is…

Egy kis rizi-bizi, sült krumpli, tartár, vagy éppen tejfeles uborkasaláta koronázza meg az élményt és hiszem, hogy egy békebeli magyar háztartásnak, vasárnap délután rántott hússal, párolt rizzsel és tejfölös uborkasalátával kevert (francia parfümöket megszégyenítő) illatának illik lennie…

A valóság...

Cipőtalpak, órákkal korábban panírozott, szikkadt húsok, anorexiás karajzsebkendők, szupervékony semmiben, fáradt olajtól tocsogó krumpli, rossz rizsek, még rosszabb, spanyol üvegházakból származó uborkák, frissfölök, hamisított, vagy jobb esetben brazil eredetű fűszerpaprikák, ez a kegyetlen valóság a szürke átlag világában. Gyorsan, összehányva, "összegórva", mindenféle lélek nélkül. Ennyi a nagybetűs (ál)tudomány. Ahogy felfújt szájú, mellű, túlszolizott, túlbarnított, túltenyészett, semmihez sem értő, lányok, nők hada mutogatja, kelleti magát, mintha eleven csemegepultok lennének egy herélt stílusú, franchise áruházláncban. Pármai műanyag csomagolásban, Wellington bélszín fagyasztva, fröccs alumínium dobozva gyártva...  És csodálkozunk, hogy mitől rohan a vesztébe ez az elértéktelenedett, uniformizált, kilúgozott agyú társadalom.

Lakik még itt valaki? És te hol laksz?

A rántott hús, a házi húsleves és az érzéki, okos nőciség tudomány. Ezek a dolgok a világ jobbik, szebbik, decensebb feléből származnak. Ott, ahol a lányok még nagybetűs "nők", anyák, társak szeretnének lenni, nem opportunista, önmegvalósítástól kegyetlen, lélektelen gépek, nem kántriszájd szexszimbólumok és nem olcsó kellékek. A világ szebbik, romantikusabb, elfogadóbb, megengedőbb és szerelmesebb fele pedig éppen kihalás szélére jutott. Lakik még ott egyáltalán valaki???