Figyelj. Alszol? Nem hallasz? Naptávolba kerültél? Vagy széttartó síneken futunk? Tényleg alszol? Mit álmodsz? Te én azt álmodtam, hogy egy zsűri mondta ki, mennyit érek… Popper Péterből, Nagy Lászlóból, Kányádi Sándorból, Nikosz Kazantzakiszból, meg Szták tanár úrból állt a vizsgabizottság… Újra kellett érettségiznem. Tételt húzni. De most az életből. Minden válaszomnál csóválták a fejüket. Hiába idéztem Goethét németül, hiába tudtam a Halottak napja Bécsbent meg a Létem, ha végleg lemerültet, sőt a Zorbászból meg a Belső utak könyvéből is szó szerint…

De azt mondták, nem tanultam meg élni, nem tanultam meg okosan szeretni, nem tanultam meg embernek lenni. Mondtam én bátran, hogy ilyen az ember, hogy egyedüli példány, hogy én írtam magamnak legendát, hogy úgy írtam meg az életem, mintha novella, regény lenne, de ők szelíden mosolyogva annyit mondtak, amatőr vagyok.

Képzeld, ismernek Téged. Úgy ismernek, hogy nem kell, hogy lássák a Facebook-od vagy, az Instagram profilod. Ismerik az álmaid, a vágyaid, ismerik, hogy mitől leszel boldog, mitől szomorú. Tőlük tudom. Mert belőled is vizsgáztam. Ne kérdezd, hanyast kaptam. Nem lennék büszke rá. Egy biztos a továbbtanulásnál, csak ez az egy jegy számítana… Persze én vagyok a vakmerő, mert nem elégedtem meg a középszintű kérdéssorral és bizony az emelt szint belőled totál bukta…

Nem alszol? Futni voltam. Feljött a Jupiter és egy repülőgép szállt el előtte. Emlékszel, amikor először repültünk? Fura, de nem féltél. Vagy nem mutattad. Talán csak a felszállásnál fogtad meg a kezem…

Amikor, aztán bevésték a jegyet, Popper megigazította szemüvegét és mivel nagy meleg volt és a Nyíregyházi Egyetemen nem minden tanterem klimatizált, ezért egy fura zsebkendővel megtörölte a homlokát, majd szemüvegét tisztogatva azt kérdezte: - Mondja, tudja maga mennyit ér egy ember? Mennyit ér egy férfi?

Széttártam a karom és visszakérdeztem; - Ezt, hogy érti tanár úr?

- Meg tudjuk mérni, mennyit ér egy ember? Kilóra, rőfre, hosszra, hatalomra, gazdagságra? Az az értékesebb, aki többet keres, akinek jobb a munkahelye, akinek nagyobb az autója, háza? Az az értékesebb, akinek sikeresebb a karrierje, akinek több kitüntetése, akinek jobb nők a trófeái? Vagy az, aki szelíd, akinek nagy a családja, sok a gyermeke, a barátja, akinek boldog és elégedett a felesége? Aki többet segít az elesetteknek, akinek nagyobb a hite, aki alázatosabb, aki szelídebb? – hadarta el pedellus módon, éreztetve, hogy nála megbuktam…

- Eldöntendő kérdés lett, tanár úr… - mondtam halkan és elszégyelltem magam…

- Látja! Belátja! Pontosan… Nem házban, kocsiban, karrierben, hanem gyűrűben, hűségben, családban gondolkodjon és tanuljon meg hinni. Mert maga annyira kételkedik, annyira hitetlen, és olyan fene módon kiábrándult, hogy már-már az az érzésem, hogy nemhogy új esélyt, de még az életet sem érdemli meg… Maga hálátlan, maga önző és képtelen okosan viselkedni, őszintén bocsánatot kérni, hitelesen viselkedni! Higgyen magában, az isten szerelmére! Higgye el, magának még helyre rázódhat az élete és akkor egyszer csak mások is hinni fognak magának… És most tűnjön el a szemünk elől. Akkor jöjjön vissza, ha már nem kell újból felmondania a leckét… - legyintett. - Bolond... mintha ezt sziszegte volna, miközben a többiek felé fordult.

Még álldogáltam egy picit a teremben, de ügyet sem vettetek rám. Azt hiszem, újból érettségiznem kell. Emelt szinten. Elsősorban belőled…