„Bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk, avagy a természet erejének véljük, ami egyre megy...” (Csontváry Kosztka Tivadar)

Tegnap volt száz éve, hogy elmentél… Kisétáltál. Itt hagytál minket. Meg az ecseteket, vásznakat. Minden világod. Elvitted magaddal a Naputat, meg az összes színt. Már elmúltál negyven, amikor rájöttél, ugyan nem rossz dolog patikusnak lenni, de ha az embernek közvetlen kapcsolatot ajándékoztak az Égiek, akkor nem érdemes az életet hétköznapi módon kúrálni. Te tanítod nekünk 100 embertelen év hagyatékával is, hogy tartsanak bár bolondnak, örültnek és pszichopatológiásnak, akit megsimogat a jóisten, az hirtelen ezer szemmel kezd látni, ezer szívvel létezni, annak költészet lesz a szerelem, csoda a tenger, az meghallja az esőcseppek szimfóniáját, az a magányos cédrus körül százezer év minden imádságát, szertartását és termékenységi táncát élvezheti végestelen végig, egyetlen kóbor másodpercbe sűrítve.

Szinte látom magam előtt, amikor a vénycédula hátára megrajzolod az ökrös szekeret, nevetve nézem végig, hogy boldogság tölt el, mikor a festékhez kevert anilin, gyógyszerész tanulmányaid alapanyaga, hirtelen életre kelti az olajon túli világot…

„ Nem Zseni az, aki energiáját megosztja mással. Nem Zseni, aki elfecsérli testi, szellemi és szívbeli erejét, aki apró pénzre beváltja energiáját, aki pályájának kezdetén vagy közepén szövetkezetben él, aki önerejének támogatására folyamodott segélyhez, aki hitében megtántorodhatott, és az út közepén megállott, aki a viharban tengerre szállani nem mert, akit a sivatagban a félénkség láza gyötört, akit honvágya visszatart a nagyvilág ismerettől, a ki szeszes italokkal él, a kinek kemény a föld és a kőpárna, a ki kábul a számításnál, akinek nincs színérzéke, a ki nem lát élesen a jövőbe, aki nem ismeri a jellemeket, aki magába zárkózva unatkozik, aki embergyűlölő, aki káros szokásoktól szabadulni nem tud, aki testileg gyenge terhelt, a ki a szerelemnek ellentállani képtelen, aki nem ismeri a szerelmet, aki nem érzi a szerelemben rejtőző energiát, aki a pénzt imádja, aki a vagyonban gyönyörködik, aki tülekedve küzd az elsőségért, aki hajhássza a dicsőséget, aki munka nélkül él, aki eredeti dolgot nem csinál, aki a világ teremtését erővel kutatja, aki embertársát nem szereti, aki különbséget érez az emberi és állati növény között, a ki keresi a földi boldogságot és családi életre vágyik, az maradjon békés családapának-anyának otthon, és ne kínálkozzék Zseninek… (Csontváry: A Lángész. Ki lehet és ki nem lehet zseni?)

De szeretnék veled vitatkozni Tivadar. Zseniségről, elhivatottságról, arról, hogy a nyíregyházi Stadion utcán egyszer szembe jött velem Jézus, azóta járok rendszeresen templomba. Arról is beszélnék, hogy egy jó kis ajándékba akpott depresszió, hogyan puculja fényesre a szívet, hogyan lesz az ember már-már fájóan tiszta. De szeretném, ha utána a szerelmem, Te festenéd meg. Szeretném, ha a Szerelmesek találkozása című képeden én meg Ő karolnánk egymás szembogarát bűvölve az alkonyban, valahol délen, a mediterrán világ közepében… De szeretném, ha ma a szívem hajnalvörös vágyát is megfestenéd, és ehhez az sem bánnám, ha tiltott mágiaként, csöppnyi vérem kevernéd a festékbe…

Behűtött, szigorúan kimért bor vár, egy egy ünnepi zöldbe öltözött Bujtos. Ám míg megérkezel, én megyek át a mostari vén hídon, szendergek Taormina romjai között, szomjam oltom a Tátra patakjából, én vagyok a hortobágyi villám, én vagyok a kocsis a Keleti-pályaudvar előtt, én nézek Máriára és veszek vizet, kackiás bajusszal a kútból, én vagyok a kereszt a jeruzsálemi templomon, én vagyok az ecsetvonás, a szín az élet. És én vagyok az is, aki most ideparancsol a képernyőre, a szobámba, és én vagyok, aki arra kér, fesd meg nekem, még ma éjjel a távolban szunnyadó kedvest… Gyertyámat most neked gyújtom, Baalbek rejtélye. Te besorolhatatlan, te önálló kategória, te a színék és hangulatok királya. Te, aki majdnem kocsiponyva lettél. Te, aki évtizedekig tűrted, hogy csupán Gerlóczy szeme lásson. Te, aki most is nevetsz rajtunk, mert a mennyország legszebb kupoláját fested…

Tivadar. Ismerek egy másik megszállottat… Ne nevess rajtam. Egy mátészalkait. Ima és Isten nélkül nem fest templomot és térdel, hogy legyen holnap is hite a létrára állni. Kérj neki áldást és legyen könnyű neki az ecset…

   „Színei élénkek, de valójában belülről izzanak, egy megjelölhetetlen, lokalizálhatatlan fényforrástól: az ártatlan mindentudás napjától, a lélek erejétől”. (Pilinszky János)