Nincs boldogabb. Nincs boldogabb. Mondogatja és elered az eső. Nagy esők jönnek és elindulok. Elindulok Nyugat felé. Jó, szólj rám, délnyugat is jó lesz. Jönnek szembe az ismerős táblák, az ismerős állomások. A virág a hátsó ülésen. Az égből sűrűn hull az áldás, a ziháló mellkas mögött a nem fáradó 120-at verő szív. Ordít mind a 10 hangszóró. Ordít;
„Kein Ende in Sicht…”
Nincs boldogabb! Nincs boldogabb a júniusnál, nincs boldogabb ennél a napnál. A Napnál is világosabb ez a nap. Pedig rég nem remél, rég nem él, csak hiszi, csak akarja, csak mozgatja valami, csak titokban, csak valahol elrejtve. A szekrény mélyén, a pince sarkában, sehová sem jutó folyók, tengerek legmélyén. Ott, ahol legfeljebb halak csipegetik… Onnan jön fel. Onnan jön levegőért, onnan szólna, nevetne hozzád és énekelne magához.
Te, kicsi ez a világ! Kicsi, ha nem talállak kirúgom az oldalát, nincsenek határok, országok, földrészek. Nincs semmi, ami ilyen érzéssel megbirkózna. Erősebb száz, mit száz, ezer oroszlánnál, gyorsabb 10 ezer gazellánál, kitartóbb, mint százezer véreb és szerelmesebb az angyaloknál…
Te hová rohansz? Hova visznek rátarti szárnyak, kifényezett vonatok, csillagokkal flörtölő kocsik? Hová visz négy karika, honnan fúj feléd a szél? Te, hová futsz, hová rohansz? Hol kaparsz múltra, fájó sebre idegen földet? Hol árulsz el, hol nem ejtesz értem könnyet, melyik tóba, melyik bolygóra menekülsz?
„Kein Ende in Sicht…”
Te, felébresztettem a bátori szárnyas sárkányt, megszelídítettem, nyerget faragtam rá és ma éjjel arra repülök, arra szállok, ahol alszol. Arra, ahol kétfejű sasok élnek. Berepülök a szobád ablakán, megnézem, ahogy alszol, ahogy szuszogsz. Homlokodra könnyű puszit lopok és reggelre hazajövök, reggelre már mikrofonnal a kezemben hazudom, hogy boldog vagyok… Nincs boldogabb…
Hazaküld a hajnal. Az a hajnal, melyet én küldök feléd. Én küldöm nyugatra. Azt a hajnalt, ami először engem lát és ha faggatod elmondja, hogy látott. Látta a reggelem. Látta a kávém és a gipszbe rakott szívemet.
Te, alig múlt el a napod, mindjárt jön a másik. Sokat gondolkodom, hogy talán ez hajt, ezért vagy ilyen megállíthatatlan, hogy mindent egyszerre, mindent most, de azonnal akarsz.
Mondtam már, hogy imádkozom érted? Mondtam már, hogy minden idegszállal, minden akarattal, minden szívdobbanással drücke Dir die Daume…
Édes istenem, hol van már a Toten Hosen, a Darabos utca, hol vannak az egri reggelek, hol van már a tavalyi hó? Hol van a kleiner Prinz és a könnyes szemű, hisztis kleine Prinzessin? És ha sehol, akkor miért súgja a sárkányom, hogy induljunk már… Most, rögtön, sofort, plötzlich… Isten éltessen, Isten áldjon…
