A Hajós Gaspár Sándor előadását hallgatva egyszerűen csak fel akarta mondani a leckét. Újra és újra elmélázni a papírra vetett szavakon. Megmosolyogni a szerelem rozsdásodó emlékeit. A kozák szobortól kezdte el mélabús kódorgását. Reminiszcenciák villannak processziós idegei között. A Hajósnak a kozákokról Grigorij meg Akszinya szerelme jutott eszébe, nem a háború. Ezt a lovast a Morgóba kellene nyugdíjba küldeni, a teret meg Luther Mártonak szentelni. Hogy egy sarokkal arrébb, meg másik Mártonnak, Hatzel polgármester úrnak állíthatna a hálás utókor egy büszke szobrot.

A Debreceni utca foghíjas telkei között (a földhöz hajló, apró házak, visszahullanak a porba, amelyből vétettek, az agyag amely egykor a nyírvidéki Veszták melegét őrizte szétmállanak, és most új, emeletes házakról álmodoznak) eszébe jutott egy május. Minden májusok májusa. Nyár volt az, első percétől az utolsóig. Úgy törte rá a manierista kikelet ajtaját a városra, mint a szerencse fia, aki cigányzenészek kíséretében, díszes hintón érkezik haza és excentrikus magabiztossággal a "nonchalance" fölényes mosolyával adja tudtára a szomszédoknak, minden az ölébe hullott...

Piros arcú, szégyenlős tót lányok jutottak eszébe. Akik lesütötték a szemüket, ha rájuk pillantott.

De mit keresett a Hajós Nyíregyházán? Mi hajtotta, mi űzte ebbe a furcsa oázisba, ahol pszeudóakácok tövében a távoli sivatag dűnei kötődtek az örökkévalóságnak.

A szerelem női arcát már ismerte. Ismerte a morcost, a haragost, a cédát, a szüzet, a mindig kacagót, a mindig síróst, a mindig elégedetlent, a mindig éhest, a boldogságtól irtózót, a fáradtat, a, lustát, a hajnalban már mosogatót, a főzés megszállottját, az anyja árnyékát, a pityergőst, a nagyasszonyt. Mindet. Már illatról tudta, ki melyik asszonyi kasztba tartozik...

És jól esett az elmúlás szárított virágai között szenderegni. Az élet tele van meglepetésekkel. Az el nem csattant csókok örök ígéretével. És ha jól jön ki a lépés, a valóság mézes-krémes, vasárnapi ízével. Mert vannak séták melyek hazavezetnek. Haza. Ott, ahol könnyű álmodat a szerelmetes nő vigyázza. Nem beszél. Nem szól. Csak szeret. Elfogad. És óvatosan lépked, mert megtanulta, az álmaidon jár kötéltáncot...

Újranézve a Szerelmes Shakespeare-t azon gondolkodtam, hogy az életem is csak egy regény. Mármint lehet, hogy így volt, de az is lehet, hogy egyáltalán nem. A „költő” úgy emlékezett rá, úgy tartotta jobbnak, elfogadhatónak. Mivel az élet is bűnből fogan a bűn relativizálható. Az élet egyébként is hirtelen felindulásból elkövetett önmegvalósítás.

 Néha az érzem valaki álma vagyok. Talán a Jóisten statisztája, de az is lehet, egyszerűen csak én álmodom. Mivel egy pillanatnyilag egy rosszul megírt, brazil szappanoperának érzem az életem, inkább az utóbbira szavazom. A pillanat, amikor a mélyalvási szakaszba kerül a felettes én, kibeszélhetek az álmodó bagatell világából. Ha álomban született "én" vagyok, akkor ellenben egy néhány fejezetet kitörölnék az életemből. Szebb álmokról álmodom, olyanokról amiket még Sütő András édesanyja ígért: könnyűeket. Ma már tudom, hogy ha fogcsikorgatva ébredsz, és nem arra, hogy a mézízű álom cseppen a párnádon, akkor nem jól álmodtál. Az egyik este néztem a fiam elalvás közben és elpityeredtem. Milyen édesdeden tud aludni. Milyen mesésen, szinte összefűzi a két alvás közötti ébrenlétek könnyű, már-már valószínűtlenül lebbenő szövetét.

Fel fogok kelni. Tudom. Minden úgy lesz, mint egy reggelen a főiskolán, a májusi szél megcirógat, mellém bújik, az ép egészséges, még fejlődésben lévő test boldogan nyújtózik. Nem fáj semmi, az élet előttem áll, hisz, remél, szeret és kéri az oroszlánt reggelire. Volt egy hajnalunk Tokajban. Előtte egy bódult délutánunk, egy cefet nagy záporunk, hogy úsztunk a csatornákban lezúduló sáros vízben és dideregve a vasútállomáson, hajléktalanként tengődő Béla bácsitól kaptunk néhány száraz holmit, hogy ne legyen a borgőzös, mámoros estéből tüdőgyulladás.

Süvít a kényszer, hogy megírjam az életem legszebb történeteit. Üvölt a kín, hogy már nem tudok míves metaforákat esztergálni a létem vasban gazdag vérfoltjaiból. A sors veres pecsétet hagyott az agyam processziós idegein és nem tudhatom meddig maradok ebben az álomban. Csak azt tudom, hogy megérte. Minden csapás ellenére. Aztán, ha az álommester majd az órára nézve ennyit mond; itt kell befejezni, csak a meg nem írt, le nem vésett sorokat sajnálom majd. Élni jó, fiam! Sokkal jobb, mint amit valaha megírtam. De hát ne haragudj ezért, apád csak egy rossz firkász volt, aki titokban nagyon szeretett élni... 

Túlélő még nem voltam. Az a kamera mögött nem érdekes. Az ember megkeresi a túlélőket és faggatja őket. Mire gondolt? Nem félt? Mennyire volt elkeseredve? Aztán vág, inzertál, összerak. Feszít, büszkén; az első interjút nekem adta... Aztán egy reggel, a kórházi ágyon fekve, amikor már lassan megemelkedik a kéz, remegve engedelmeskedik a kar, akkor nem tudsz mi kezdeni a túlélő szerepkörrel. Az egész viccesen szar. Nem kértem, nem akartam. Semmi közöm az egészhez. Fel szeretnék kelni, kisétálni a rehabról, a mackó helyett farmert, inget ölteni. Erős kávét inni, valami rendes reggelit rendelni. Nézni a gőzölgő csésze felett a hétköznapok varázsát. Hívni a newsroomot,  megint nem olvastátok az ajánlatom... Szimplán élni. Amikor a kórházból hazajöttem mindet kimostam, hittem akkor egyszer csak egy rossz álommá válik a bénulás, a vérzés, a magatehetelenség nyomora. Hittem, visszatalálnak hozzám a rímek, a metaforák, vissza az összetett, míves mondatok. Visszajönnek a színes, végtelen, élénkzöld álmok. Úgy éltem meg a "szabadulást", mint egy beteg madár aki a kórházban  vészelte át a telet, és most szégyelli, hogy izmaiban nincsen meg az afrikai utazás fáradsága és büszke magabiztossága; ez is összejött. Most nézem a fiókám, az égnek emelem a fejem és kelepelek. Perelek éggel, földdel, kapjak még időt, erőt, kapjak még álmokat és reményeket. Lehunyom a szemem. Lélegzek. Most nem fáj. A gondolat zökkenés nélkül szalad ki az ujjaimból, az írás szentsége felemel. Hagyom a testet, gondolat leszek; volt egyszer egy nyírbátori gyerek, aki nagyot álmodott... Az élet meg szerette...

Apám áll a nyírbátori Sóhordó út és a Debreceni út kereszteződésében és a többi pulyával együtt nézi, ahogy a baráti, szovjet elvtárs-pajtások parancsára újra lánctalpak tiporják az országot. Apám nincs nyolcéves, egy hónap múlva lesz. A sokat megélt, büszke nagyapám 56 éves, és ő már tudja, amit apám még nem, bármit álmodott az ország, abban nem lesz sok köszönet. 

Pedig milyen csuda dolgokról álmodott akkoriban ez az ország. Tamási Lajos így fogalmazza meg az eleinte félve, dadogva, de magáért, az országért, az álmokért egyre bátrabban kiálló nép szavát:

„Megyünk, valami láthatatlan áramlás szívünket befutja, akadozva száll még az ének, de már mienk a pesti utca.” 

Hogy aztán Márai soraitól szinte egy döbbenetes dokumentumfilm elevenedjen meg a maga szívfájdító módján úgy, hogy a pőre, a csontra aszott lelket is megrázza:

„Mennyből az angyal menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony,
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.”

Most 67 év távlatából, a szomszédban egy háborúval, a minden eresztékében recsegő és ropogó Európával sétálhatunk egyet az 56’ sebeitől hegesedett, de egyre szebb Budapesten, sőt még a választott hazámban, az iparkodó, a mezővárosi létből, lassan álmosan, de kitörő Nyíregyházán is. Örülhetünk a békének, és álmodhatunk egy még szebb, még kényelmesebb országot magunknak. 56’ nekem ugyanis egy álomról szól, amiben egyre többen érzik magukat otthon, egyre inkább élnek gondtalanul, ahol könnyebb megőrizni a történelmi emlékeinken túl az egészségünket, könnyebb, boldogabb gyermeket nevelni, nagy munkakedvvel élni. És büszkén, hogy annyi keserves időszak után, majd a mi kezünk közül tűnik fel az új Belle Époque.

Nagyapám, apám életére döbbenetesen rányomta bélyegét a történelem. Jómagam 13 évesen éltem meg a pillanatot, amikor egy kócos fiatalember, éppen Nagy Imre újratemetésén szólította a szovjeteket, ideje hazamenni. Néhány hónap múlva pedig szemüveges, őszes reformkommunista kikiáltottá a köztársaságot. Hogy azóta mennyire lehetünk büszkék a magyarságra, azt már mindenki döntse el maga.

Egy biztos, 56’ számomra egy mítosz, egy csoda, origó és kiindulási pont, a kályha a régi tánciskolából.

A kérdés, hol tartunk most? Közelebb járunk-e az álomhoz, vagy netalán távolabb? Megvan-e a vezérlőcsillagunk, amit mindenki elfogad nemzeti minimumként? Mennyire és hogyan áldozzák fel az egymással versengő pártok, oldalak, érdekek a hétköznapi, politikai adok-kapok közönséges oltárán a szent elveinket?  

Ezeket a kérdéseket tenném én fel 67 évvel a szabadságharc és forradalom után a gyakorló politikusoknak. És nem szeretnék egyedül maradni a kérdéseimmel.

Egy biztos, hogy a mai politikai boszorkánykonyha molekuláris gasztrotitkait csak mások olvasatából ismerem. Nem nekem kell nagy levegőt vennem, amikor Brüsszelben vagy éppen Pekingben kell nagy, nyomasztó ajtók kilincseit lenyomni, amiről Kányádi Sándor sorai jutottak eszembe

„megvizült hátamon az ing. mint a bujdosó kossuth lajosén. mikor a törökhöz folyamodott”, 

de reménykedem abban, hogy amikor elszámolnak tízmillióig, akkor a családomra, a fiam jövőjére és alkalmasint rám is gondolnak…   

A lét és nemlét között egyensúlyozom. Fél lábbal itt, féllel odaát, és közben nagyon határozottan kellene lépni előre. Az orvosok azt mondják ilyen az idő, lehűl, felmelegszik még az edzettebbeket is megvicceli. Nevetek, Svejket hallatok, aztán véletlenül a telefonon matatva a Vörös postakocsi rádiójátéka szólal meg. Rezeda Kázmér szép nagy gyűrűvel érkezik meg és régi szövegeket akar nagyító alá venni...

Álmokat mosok tisztára: van bennem egy Ágnes asszony, aki csak mossa a vértől terhes álmokat. Közben bátran kellene lépni a semmibe, a tervezhetetlenbe, a fájdalom és a szédülés nélküli életbe.

Valaki azt mondta az utcán, nem kellettem a Jóistenek, más hitegeti velem, dolgom lenne. Tudom, nem írtam meg a Szent Pálról szóló novellát. Pedig Isten látja lelkem, belefogtam.

A történetet megálmodtam. Pál elmegy az akkori világ egyik legfontosabb megapoliszába, Korinthoszba és találkozik az őskeresztényekkel. A sztorim szerint azonban minden házban találkozik egy-egy kisistennel, akik azt hiszik, hogy ők irányítják a világot, ám Pál bebizonyítja számukra, hogy csak egy Isten létezik…

Egyetlen egy. Egy, akinek vagy feladatot adott, vagy csak egyszerűen lerúgott vissza, ahol lelkek és göröngyök botladozhatom még egy kicsit.

A vérnyomás nagy úr. Kényes kényúr. Egy kis Néró, vagy Caligula, esetleg VIII. Henrik, aki simán fejezi le a hozzá közel állókat… Tudom, a történelem tele van véres, brutális fejezettekkel, nekem meg tisztára kellene mosni az álmaim. Láttam olyan szereket, melyek könnyedén bánnak el a vérfoltokkal.

Talán könnyebb lenne, nem küzdeni. Hagyni, hogy ami elveszett, az vesszen el mindörökre. Mint a hír, amit már százszor megrágtak és visszaköptek. Lennék inkább kukás, vagy sete asztalos. Lennék inkább Ottó Katz együgyű putzere, lennék vidám bolond, édesen félkegyelmű…

Aztán nézem a fiam. Felállok. Egyensúlyozni kezdek, még mindig lét és nemlét között. Verseket mormolok.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség...

 

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem szólal, incseleg felém,
pirkadó madár, karcsu, koronás,
de áttetsző, mint minden látomás.

Az életem buta falfirka, hiányoztál József Attila. Hiányoztál, mert nem volt aki rám szóljon; óh szív nyugodj… De vad boróka hegyén akkor is szerelem incseleg. Pirkadó madár, a hűvös vízben lép felém. A kócsag mesét lép a ködbe. A madár karcsú, félénk és néma. Koronát én látok rajta.

Ratkónak adom a szót… A cinke csillagot lép a hóba, lépne bár egy napot, melegebb volna…

A nyárra hazajöttem. Haza én. Úgy élek, mint szűz-nyűvő diák koromban. Rácsodálkozom az őszre, a kisfiú gügyögésére. A könnyeket, hálára cseréltem.

Reggelente nagyokat úszom. S verseket mormolok. S ha nem megy másképp, majd a csönd beszél tovább. Persze az ember az örökre rendezkedik be, azonban néha pelenkában ébred, de nem fiatalabb lesz, csak közelebb kerül a mindenhatóhoz... Csak éppen onnan is lerúgott egy angyaltalp. 

 De szeretnék én is hej jó sokáig élni
Nézni, hogy lesz fiúból legény aztán férfi
És amikor öreg leszek s iszonyú tapasztalt
Elindulok fölfelé de lerúg egy angyaltalp...

Milyen távolságból lehet visszatérni? Van-e lehetetlen a Jóisten számára? Ha lenne egy csepp hitem még... - mormogom magamban. De úgy láttam a hit kevés. Kell a kegyelem. Hogy értsd; megmentettek, visszaadták, amit érdemelsz, vagy azon is túl. 

Ott kezdtük, hogy milyen távolságból lehet visszatérni? A kórház udvarán a nagy kör volt az álom. Az új épületek mellett az SZTK-n túl, az épülő nővérszállónál a sebészeti tömbnél lekanyarodni, aztán bicegni az igazgatóság, majd a szülészet előtt, egészen a rehabilitáció ebédlőjéig. Álom. Lehetetlen. Csak ha tolnak! Ha piros hó esik. Esetleg székben. Az első megtett kör után, órákig döbbenetes fájdalmakat viseltem. Szédültem, öklendezni akartam, de az se ment. De megvolt a kör. Túl a lehetetlenen. Most mégis el-elkeseredem. Van, ami még nem megy. Mert visszatérni épként "onnan" baromi nehéz. Talán csak nevetni nehezebb. Kinevetni a büszke, tökéletes világot. A magukba szerelmes, pökhendi, rátarti embereket. Hallgatom Kőhalmit. Bödőcsöt. Fábryt. Hallgatom a szívverésem. Olvasom a kommenteket. Ha nem tudnám, hogy ebben a világban nő majd a fiam, jobban röhögnék. Főként magamon.

Nevess magadon, Lebegj csak szabadon! Ha szeretni akarsz, Nincsen késő még. 

Lopom az álmát. Az édesanyja mellém helyezte az ágyba. A kisember alszik. Katonás álomnak látom. Két keze, a teste mellett. Szorosan. Mint, egy kis katonatisztnek. Rendkívül fegyelmezett. Aztán a jobb kéz úgy dönt, integetni készül. Az apró ujjakban finom ösztönök ébredeznek. A pici ujjacskák zongoráznak. Meg-megmarkolják a levegőt. A fiam már meg tudja simogatni az összes oxigénmolekulát! Büszke vagyok! Szuszog. A szuszugásában benne van, hogy Ő még bármi lehet. Mondom Attilánkkal; tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász... De lehetne bátor űrhajós, rettenthetetlen hajóskapitány, vagy elismert agysebész, aki finoman tisztogatja meg az apukája ereit. Többet sose legyen gondja bolond vérzésekkel... Aztán a kéz felemelkedik. A fiam igazi karmester. Int, és hallom, ahogy felcsendül a zene. Ketten halljuk már. A legszebb hajnali szimfóniát. A távolban madarak kezdik dúdolni. Az álomszimfóniát.