Ül a gép előtt. Leseperte az üres feles poharat az asztalról. Szilvapálinka szagától penetráns a konyha. És zokog. Egy gépet tervez. De nem megy a munka. Az egész világot szeretné rákapcsolni. De nem megy a munka. Ereje lenne, még feje is hozzá, de kopik a hit, olvad a remény…

Felnéz az égre; - Uram tudod Te egyáltalán, hogy mi folyik idelenn? – kérdezi értetlenkedve. – Uram, hát nem értenéd a papjaid? Nem hallod a hosszú imádságokat, fohászokat? Hát nem mondják az angyalok, hogy üresek a templomaid, hogy a pápád egyedül áll azon a hatalmas téren és csak szitál rá a szürke eső… Hát nem szól Szent Antal, hogy egyre többen érkeznek közvetlenül a kórházból? Uram, hát senki sem bűntelen? Hát eljött a harsonák ideje?

És akkor térdre rogy… - Először a szerelmet vetted el. A fényt, az értelmet. Most pedig éppen a világot. Kihúztad a dugót a kádból és nagyokat kuttyogva, örvények közepette tűnnek el az emberek, az országok… Uram, hát nem hallod, hogy az utolsó kenetet kiszolgáló papok halnak meg a fehérre meszelt falak között?  Uram, hát hol a te ispotályod? Hol a te kegyelmed? Hallasz-e minket?  Vagy így látod jobbnak? Ez lenne a nagy terv? A világunk legvége? Ez a lenne a végső megoldás? Hát nem maradt bűntelen senki, hát nem maradt egyetlen igaz sem köztünk?

Ül a gép előtt. Zokog. Hallgatja a zenét. Lovasi Bandi énekel;

Egyedül fekszem, álmomban nővel voltam

Aztán felkelek és nézem kicsit az éjszakát

Egy pár szaros csillag nézi, hogy a szívem

Hogy lökdösi a Holdat az égen át…

Csak hang legyen és fény, sok szép halott állat

Mutassa neked, hogy mennyivel jobb nálad….

S még egyszer nekikezd. Nekilát. Tervezi a gépet. Lázasan. A lélegeztetőt, hogy az egész világot kösse rá… Hogy az egészet.

Holnap majd a szívére is gondol…