Egyszer éjjel jártam Egerben. A Klapka György utcán parkoltam, ott ahol egy emlékpadnál Gárdonyi éjjelente felolvas az Egri csillagokból. Bár, akkor én jobban szerettem volna, ha a Láthatatlan emberből olvasott volna fel nekem.

Mondom egyszer éjjel jártam Egerben. Az Egészségház utca sarkán van egy éjjel-nappali, részegek párologtak belőle, de én csak mentem nagy öles léptekkel a Kossuth Lajos utca felé. Április volt. Nem ez a bolond, felhő nélküli, vírussal küzdő április, hanem az a tavasszal cicázó. Az az április, ami borzongva rázta le magáról a téliesen hideg márciusi éjjeleket és mosolyogva üzente; lesz még nyár, lesz még szerelem. A Ferencesek temploma előtt Krisztus nézett le rám.

Akkor még nem tudtam, hogy megesett rajtam a szíve. És azt sem, hogy azon az éjjelen majd a Petrényinél szemben ül velem a boldogság, barna hajú angyala.

Jajj ez az Eger. Dörömbölő szívvel várni benne. Várakozni. Izgatottan. Már már lihegve. Körbe-körbe járni a  Fellner Jakabon és az Eszterházy téren az egyetem ódon épülete körül.

Hát mit tesz az emberrel a szerelem… Aztán kettesével szedni a lépcsőket a bazilika előtt. Letérdelni a bejárati ajtó előtt és mormolni Miatyánkot, meg a Mennyei király vigasztalót. Hátha segít. Csak a reményvesztett ember halott. Aki hisz, aki imádkozik, még él… Biztattam magam…

Érsek út, Szent János út, a Dobó tér, majd a Kis Dobó tér lett a tanúm… És beszéltem. Nem okosan. Csak szívvel… Már mellettem hallgattál. Sértetten. Április. Te bolond. Te néma. Eger…. Éjjel.

Egyszer éjjel jártam Egerben. Egyszer. Álmomban ismét és ismét… És zörgetek és kopogtatok. Rommá hervadt templomokban, szélben vitorlázó meggyfa szirmokon, tavaszi virágok illatában és újból nekivágok és újból nekikeseredem és aztán a szívem felemelem. Fel én, ha addig élek is…