*Megkértem a mandulafát: "Nővérem, beszélj nekem Istenről." És a mandulafa virágba borult.

*Ne nevess, jó uram, az Istent pontosan olyannak képzelem, mint magam vagyok. Csak magasabbnak, erősebbnek, bolondabbnak és halhatatlannak. Lágy báránybőr bundákon ül lustálkodva, és az ég a kunyhója. Nem ilyen pléhdobozokból összetákolt kunyhó, mint a miénk, hanem felhőből van. Jobb kezében nem kardot tart, nem is mérleget - az efféle szerszámok gyilkosok és mészárosok kezébe valók -, hanem egy nagy szivacsot, teli vízzel, mint a felhő. Balról van a paradicsom, jobbról a pokol. Jön a szegény lélek, meztelenül, mert elvesztette a testét, és remeg. Az Isten szemügyre veszi, és kuncog a bajusza alatt, de játssza a félelmetest: "Gyere ide - mondja neki, és mélyíti a hangját -, gyere ide, átkozott!" És elkezdi a vallatást. A lélek Isten lábához veti magát. "Irgalom, kegyelem - kiáltja -, bűnös vagyok!" és mondja, mondja a bűneit. Beszél, se vége, se hossza. Az Isten meg unja, és ásítozik. "Hallgass már - kiált neki -, megsüketülök!" És zsupsz, veszi a szivacsot, törül rajta egyet, és már föl is oldotta minden bűnéből. "Mars a paradicsomba! Péter, ereszd be a szerencsétlent!" Mert tudnod kell, jó uram, hogy az Isten hatalmas, nagylelkű úr, és a nagylelkűség megbocsátást jelent.

*A nevetés mély forrású, mélyebb az emberi szívnél, mely szabadító erőként fakad fel a legválságosabb pillanatokban, és el tud söpörni minden gátat - erkölcsöt, vallást, hazát - amellyel a szegény, gyáva ember bástyázta körül magát, hogy biztonságban tengesse nyomorúságos kis életét.

*Amíg megéljük a boldogságot, sohasem vagyunk tudatában. Csak ha már elmúlt és visszatekintünk, vesszük hirtelen - és gyakran csodálkozással - észre, milyen boldogok voltunk.

*Könnyebb egyszer s mindenkorra odadobni életünket, mint apránként áldozni fel a mindennapi harcban. Ha megkérdeznék tőlem, melyik út vezet az égbe, azt felelném: a legfáradságosabb.

(Nikosz Kazantzakisz)

Kedves Nikosz!

Már meg ne haragudj, hogy letegezlek. Tudod nálunk a főiskolán még JÁNOSI ZOLTÁN is megengedte a diploma megszerzése után, hogy csak úgy amice, JánosiZolinak szólítsuk. Pedig az nagy szó volt! Tudod Ő is olyan magadfajta gondolkodó ember, jó uram. Egy hűvös délelőttön megtanított arra, hogy kell meglesni a textus lelkét, hogyan kell meglátni a meztelen Vénuszt a szövegekben. És akkor mi olyan boldogan láttuk meg a vetkőző lányoktól megrészegülteket, vagy éppen szörnyülködtünk azon, hogy a lélektan nem vicc, még az ütemhangsúlyos versek szökkenő természetében sem... 

Jajj, jó uram, hát megszámlálni sem bírnám, mennyi örömöt okoztál nekem. Egy darabig a regényeidben aláhúzgáltam a fontos sorokat, aztán úgy jártam, mint Esterházy Péterünk Ottlikkal. Legszívesebben egyetlen A4-es papírra írtam volna ki az összes betűt a könyvedből. Tudod, azért is, mert amikor Zorbászt olvastam újra és újra, akkor mindig meg voltam győződve, hogy ismerted a Kodácsi nagyapámat… Sejtettem, éreztem, sőt egy idő után tudtam, hogy abba a főhősödbe belegyúrtad nagyanyám Janiját is… Jajj, jó uram, ha valóban láttad volna...

Te azt mondtad, hogy a tánc a minden. Ő, akinek gyönyörű hangot is adott a Jóisten, hozzáfűzte volna, hogy a nóta is. Mert erre mifelénk éneklünk, ha sajog, ha fáj, ha hasad a szív és éneklünk, ha folyik a bor, ha szép lány lovagol az őszülő aranyifjak térdén és bele-belekiáltjuk a koronavírusos éjszakába, a fekete rigók éjszakájába, hogy akkor is szép élni, ha az ember éppen Krisztus keresztjét kapja a vállára!

Jajj, jó uram csak úgy tudlak elképzelni, hogy számoszi bort iszol az Öregistennel, Jézus urunk tölti nektek a következő kupát tele és nevet rajtad, ahogy hallja azokat a történeteket a krétai emberekről és nevettek, egész álló nap csak nevettek.

Hát idefigyelj jó uram! Hát én most annyira szeretek élni, hogy sírok. Nem örömkönnyek ezek. Nagy, buta krokodilkönnyek, mert vagyok annyira majom, hogy epedek valaki után. Pedig most Zorbász, meg a nagyapám úgy, de úgy a seggembe rúgná a nadrágot és kiáltanák; "Meg vagy te őrülve! Hát tied a világ, tied minden virág, minden csillag, minden madár, tied az összes lány kacaja, tied az élet…"

Mert nekem örökül ezt hagyták, hogy fityiszt mutassak azoknak, akik most hatalmat tudnak magukénak. Fityiszt, akik azt hiszik bárkinek szolgája, tollnoka is lennék, hacsak a Jóistennek, egyedül Néki nem. Fityiszt mutassak jónak, rossznak, kritizálóknak és rajongóknak. Beintsek ennek a hordának, amit úgy, de úgy szeretek. Az esendőségük, a félelmeik, a kispolgárságuk, a korlátoltságuk miatt. Mert ha a tükrükbe nézek, épp magamat látom, jó uram! Én vagyok a fösvény, a mizantróp, a hipochonder, én vagyok a sikkasztó, a betörő, a házasságtörő, a kisstílű, a tolvaj mind, mind én vagyok, a bukott, a beteg, a megvetett. És én vagyok, aki a Hegyi beszéd idején könnyezve hallgatja Krisztust és borul le az Isten előtt, hamut szórva a fejére és ígérgetve, megváltozik...  

Jó uram! Ülök itt egy üveg Egri Csillag mellett. Nem fogy. Ökör iszik magába és hiába emelem az égbe, egészen az Újholdig a poharam, senki nem koccint ma velem.

Ti odafent éppen nagyba adomáztok, én meg itt lent éppen karanténban, fogságban, magányban és még éjjel fagy is…

Uram, de ha olvasod, ha férkőzésed volna, ha beszélnél a Jóistennel, akkor mondd meg neki, hogy már nagyon megszenvedtük ezt a járványt. Jobbak ugyan nem lettünk és ha kienged minket a kalitkából, mi akkor is csak borotválkozó, szőrtelenítő majmok maradunk. De ha már a saját képmására teremtett bennünket, akkor ne felejtse el, hogy jövő héten Nagyhét… Hogy fontos lenne a Húsvét, a hitünk legnagyobb próbája...

És ne feledje, hogy sikerült 120 kilométert futnom, minden apostolért tízet…

Meg azt sem, hogy titkon szerelmes vagyok. És Tőle tanultam meg, ami igaz, az sose múlik el…

Én meg itt újból és újból leírom jó uram, hogy nem fair, hogy porhüvelyed az imádott városod, Hérakleion falain kívülre temették el. Ám, ha kijárod, hogy a Jóisten ne haragudjon ránk, akkor még a nyáron viszek virágot a sírodra. Még a nyáron, jó uram és most megyek újra olvaslak, hogy új élj bennem, úgy éljen bennem minden sorod, mint egy gyerekkorban megtanult vers…

Üdvözöl, rajongód, tanítványod, véred: Zsolt