100 vagy 1000 kilométert futni egy hónapban? Úgy, hogy a végén már Forrest Gump is csóválja a fejét. Kútba ugrani, Tiszának menni, bánatot borba fojtani, minden pohár fenekére nézni. Régimódi történet. Hát mikor lettem én ilyen régi vágású? Agglegény. A bujtosi szörny? Mikor lettem én az, aki már nem szereti az embereket? Eddig is nálam volt albérletben ez a mizantróp ökör?
És akkor a tavasz ad mankót. Ma minden virágot, rügyet megsimogattam. Nézték is, legyintettek rám, szoktak; bolond! És fütyültem a szélnek. Felnéztem a ragyogó égboltra és mondogattam, így büntetés az élet, mert aki nem venné észre Isten bioszóráját, aki képes elszürkülni, aki képes elfordulni és süketen meredni, amikor az erdőből feketerigók trilláznak éjjel, na annak úgy is mindegy…
De aki mindezt látja, akinek a világ és minden perc igazából ajándék, annak tud a legjobban hiányozni az élet maga. Az érzi milyen néma, és vak ez a tavasz, az tudja igazán csak, hogy nélküled milyen súlyos ez a szívet robbantó béklyó.
És akkor kiskapuk nyílnak; Szindbád a tóparti sétány mellett udvarol. Elfutok mellettük. A nőt parfümbe mártották, gyönyörű, a hősöm szavakkal bolondítja. Mese…
És addig futok, míg egybe nem ér nappal éjszaka. Amíg a Vénuszból csillogó girland válik és én újra idegesen bámulom a hóeséstől nehéz fellegeket…
Pedig, ezek most csak szirmok… Nehéz, szerelmes szirmok…
