Nagypéntek mindig a hitem próbája. Ott ülök az utolsó vacsorán. Jézus falatjával a kezemben. Ülök és nézem az Urat. Nézem, mert látni szeretném benne a teremtőm, látni benne a fiút, akivel olyan könnyű azonosulnom. Hát egyszülött fia vagyok anyámnak, apámnak. És érzem, hogy minden reggel, amikor az idősödő apám felhív, akkor tudatni szeretné, te véremből vagy vér, testemből test, és akkor megnyugszom, a világ még rendben lenne...

És akkor jön Nagypéntek, jön a kérdés, hogy Te elhiszed? Elhiszed, hogy eljön közénk az Isten, és a fia és felmegy a keresztre és nem ad egy jókora taslit Júdásnak, hogy elmész te a fenébe…

Nem. Hagyja, hogy megtörténjen, Hogy végigmenjen, hogy szenvedjen, hogy megalázzák, hogy megtépázzák. Ezt is hagyja az Isten… Hagyja… Mindent hagy. Felemeli a kezét és hagyja, hogy megtörténjen. Ő, aki a pusztában a gonoszt is… Ő, aki lehetne király, császár, aki úgy játszhatna a világgal, mint kisded a labdával…

Uram! Engedd meg, hogy vigyem a kereszted, hogy tudjam, szeretsz, hogy minden hit, remény, szeretet csak tőled, csak belőled… Mert az anyag kettős természete, mert a tudomány képtelen Téged magyarázni, csak hinni… csak hinni…

Hit, remény, szeretet, van benned, mondd, van benned???