Gyerekként sose érettem, édesapámat miért érdekli, hogy mennyibe kerül a krumpli, a hagyma vagy éppen a petrezselyem. Egyszerűen nem volt dolgom a piaccal, játékboltba szerettem volna menni, nagy doboz LEGO-kat bámulni, vagy valami quartz kütyüt nyomogatni. És valahogy az ízlésünk sem volt egyforma. Apámat Hajdúék hekkje vonzotta, engem a csarnok másik sarkán gyártott, puffancsos, csalamádés, Univer ketchupos, Globus mustáros hamburger.
Aztán egyszer csak, már felnőttként ráéreztem az ízére. Aki főz, aki maga kezd az ételek elkészítésbe, egy idő után rájön, a Búza téri piac, amolyan manna-birodalom.
És lám az ember ízlése is változik. Már nem hamburgerre vágyom, hanem, amikor a Búza utca felől megérzem a Hajdú-féle sült hekk illatát, akkor csak arra tudok gondolni, hogy a színes tálcák egyikén a zsíradékálló papíron ott gőzölögjön előttem a "balaton-nyíregyházi hekk", azzal a rendkívül egészségtelen, de dunyhapuhaságú, kacagó, éhes kaszásokat is mosolyra fakasztó, fehér kenyér szelettel, szabolcsországi, savanyított almapaprikával.
Vagy esetleg a Peti büfében toljak egy kis fehéret, meg májast... Néhány éve azért Bocskai Krisztián azt is megmutatta, hogyan készül a kézműves burger, de maradjunk annyiban, hogy a hekk, meg hurka, azért errefelé bőven kimeríti a non plus ultra fogalmát!
És az írásom végén, hadd dicsérjem a Búza tér új hercegét! Liskány Zoltán, a csarnokban valódi, házias, Gávavencsellőről származó kenyeret, kalácsot árul, a pultjában meg ott nevetnek a Kálmánházáról származó füstölt húsféleségek. Van ott füstölt sonka, karaj, kolbász, amit még a műértők is megsüvegelnek. Sőt, Zoli a grillszezonra, saját készítésű grillkolbásszal, debreceni párossal készül.
Zoliról még annyit, a múlt héten kaptam tőle egy kis kóstolót, a füstről frissen levett csípős, füstölt kolbászból. Na kérem, mivel szombat volt, hát megkóstoltam, aztán amikor elismerően katonázni kezdtem, mintha sem böjt, sem holnap nem lenne, akkor elszégyelltem magam, gyorsan összepakoltam az ajándékot és levittem a garázsba, húskampóra akasztottam, hogy jó lesz ez majd húsvétra!
Szóval, ha kenyér, ha kolbász, ha egy jó szó hiányzik, akkor irány a Búza téri piac!
Mellékzönge:
Egyszer a pap barátom, az örökösföldi parókus, Szabó Tamás, azt mondta nekem; - Nem könnyű dolog, de meg kellene tanulnunk vágyakozni az iránt, ami a miénk... Amikor elveszítesz valakit, aki nagyon fontos neked, akkor megérted ezt a mondatot... A Búza téri piacra, nem a budai hegyek, finnyás úri népe, hipsterek és orrukat magasan hordó svábok járnak, hanem mi. Mi, akiket letirpákoznak, orkoknak neveznek, vagy éppen lesajnálnak "odafent". És azok az emberek, akik a Búza téren naponta fáradoznak, azok a mi kereskedőink, őstermelőink, a mi nagymamáink, nagypapáink, a mi kofáink és eladóink, vagy éppen a mi barátaink... Nekünk őket kell reklámozni, támogatni, ahogy csak lehet... Erről jutott eszembe, hogy egy közös ismerősünk, egyszer egy puccos helyre szeretett volna céges bulit szervezni karácsony táján. A cég alkalmazottai azonban sorra jelentették, nem tudnak elmenni. A tulaj kérdezte, hogy a mi a baj?
- Hát főnök - sütötték le a szemüket - az a baj, hogy nekünk egy ilyen buli iszonyú sokba kerül. Nekem nincs öltönyöm. Az asszony új ruháért nyaggat, aztán még fodrász, kozmetikus... Nekem csak ilyen munkás ruhából van több. Öltönyöm csak az, amiben ballagtam. Na még a karácsinyi ajándékokat is meg kellene venni...
És akkor jött rá a barátunk, hogy bizony először kell egy kis "ruhapénz", hogy önfeledt legyen a buli. Kell egy kis támogatás, pénz, hogy majd az úri közönség ízlését is ki tudjuk szolgálni, itt erre mifelénk is, addig meg el kell menni a Búza térre, hekket enni, vencsellői kenyeret venni, meg vargabokori újhagymát!
