Szereted Uram a marcipánt? A halászlevet, na meg a pálinkát? Ne szólj semmit. A mosolyodból tudom, hogy igen. Elég, ha bólintasz. Amíg falatozol, a koccintás után mesélek majd, hogy ma Szatmárban jártam. Tudod jól, nagy kedvenc. Annak idején Szabó tanár úr a pedagógia tanszéken legalább egy jeggyel jobbat adott a hallgatónak, ha Szatmárból érkezett. Meg volt róla győződve, hogy valamiért jobb az emberek szíve… Kérdezte is tőlem, hogy ugye Szatmári vagyok?

- Hát… - morfondíroztam – volt idő tanár úr, hogy Nyírbátor Szatmár vármegyéhez tartozott… De most Szabolcs és Szatmár határán billegve…éppen Szabolcshoz…

- Nyírbátor kapu Szatmárhoz – nevetett és sejtettem, hogy ezzel egy jobbik „skatulyába” kerültem…

Szóval uram, el kell mondjak neked valamit. Mátészalkán is átutaztam, meg Gyarmaton is. Haladtunk a Szamos mellett és jöttek sorba a szebbnél-szebb települések. Ezek a pici ékszerdobozok. Ebben a mosoly és jószív-rezervátumban épp istentiszteletről, miséről mentek hazafelé a népek és a sütött rájuk a nap, ragyogott a fény, égig ért a boldogság és gólyák meg fecskék köszöntöttek. A földek megművelve, a fák roskadásig gyümölccsel és eszembe jutott, hogy Tolkien sem rajzolta szebbre a Megyét. Hogy így ebben a vénülő, érett nyárban micsoda élmény egy álmos vasárnap reggel nekivágni az útnak és Panyoláig, a pálinka fővárosáig jutni.

Kezet fogni Muhari Zoltán, polgármester úrral, aki a Jászságot hagyta ott Szatmárért. Aki egy lerobbant főzdének is adott esélyt. Aki megérezte, megértette, hogy kifő itt az „élet vize”. Hogy a gyümölcsök megizzadva, fényes, rozsdamentes tartályok gyomrában változnak át olyan tüzes vízzé, hogy olyat nem pipált a vén világ.

Jajj, uram bohóság ez, meg mohóság. Ahogy az ember az érett szilvába túrja az ujját, akkor sok-sok dolgot megért a termékenységről, meg a nők dühödt, doboló vágyáról a paplan alatt. Vagy harapj barackba, harsogva almába és folyjon a leve a szád szélén és közben adj hálát, hogy idén is, hogy most is nagy a Jóisten gyümölcsöző kegyelme, hogy a Boldogasszony anyánk ismét és ismét ránk néz és az év elején kezdett metszés most már a zöld katedrálisok levélből font keresztboltozati között vezetik gazdát és az egyébként református templomok kazettás boltozatain is fel-feltűnő indák, virágok teljes valójukban kínálják neked céda bibéjüket, virágukat, gyümölcsüket…

Szóval Panyolán a főzdében forgattunk. Öntöttük a kamera kedvéért a pálinkát poharakba és ha töltöttük, koccintottunk és derekasan ittuk is, persze mi másra az Úr napján, hanem az Ő tiszteletére. És csepegett belénk a boldogság, a pálinka szétáradt az agy finomra hangolt csomóin és elsimította minden kétségünket, töpörítette gondjainkat és édes élet-muzsikával töltötte meg a szívünket.

Most meg itt ülök, kukorékolok ennek a teliholdas augusztusnak. Nézek a Nagytemplom felé. Hunyt szemmel járok utcákon, járdákon, mondok vagy tíz imát, hogy legyen boldog, legyen szép álma, legyenek benne dús virágok, édes gyümölcsök, legyenek benne lovak, legyen benne tengernyi öröm. Sétáljon mosolyogva lefelé a túrterebesi lejtőn a gyümölcsfák között és fütyüljön. Fütyüljön mint egy kisfiú, bár azzal a nincsen párja, lányos mosollyal. Úgy, hogy félhold legyen a szeme, meg boldogsággödrök ragyogjanak nyártól barna, versbe is szedett, nemes-nemzetes orcáján…  

A 21. századi ember számára kevés lehetőség maradt arra, hogy hőssé váljon. Pedig ki vagyunk éhezve a csodára. Az éhségünk azonban talmi gyönyöröktől csökken. Ahogy a gyorséttermek a „szemetet”, úgy kínálják a mozik és a közösségi oldalak az instant, konfekcióhősöket. Hogy hőssé válj egyetlen feltételt kell teljesíteni; legyen pénzed és költsd… Minden mítosz úgy kezdődik manapság, mint egy recept; végy egy…

Pedig a hősök lassan készülnek el… mint a marhapörkölt a bográcsban… lassan, ahogy egy valódi szerelem teljesedik ki, lassan, ahogy egy gyermek fogan, születik és nő fel… A mítoszokhoz idő kell…

Az utolsó nagy, átélhető mítoszok között, legalább is számomra, ott a házasság intézménye. Két ember, egy nő és férfi, örök hűsége, amit Isten és a nagyvilág előtt is vállalnak. Eskü, hogy jóban, rosszban, holtomiglan, holtodiglan, hogy végig az úton, gyönyörben és kínban, örömben és betegségben, porban és fényes utakon, csókok és siralmak között, rögökön és ezüsttálcákon, vállat vállnak vetve, mint testvérek, mint vérrel szerződött törzsfőnökök, kacsintva, világnak ellentmondva, csak mennek előre, jó időben, rossz időben…

Nem kell nagyon érzékenynek lenni ahhoz, hogy az ember meglássa, ép ésszel felfogja, befogadja micsoda misztériuma lehet a házasságnak… Ha komolyan gondoljuk, ha komolyan szeretünk, ha nem valamiért, hanem valakiért esküszünk.  

Van egy ismerősöm, aki szentül hisz abban, hogy az igen kimondásához fontos az idő és a hely. Van egy ismerősöm, aki elmerengve a Zakinthosz melletti, parányi Cameo szigetén dúdolta bele a tenger felől fúvó szélbe; itt könnyű lenne, az egyébként mindig nehéz, igen…

Bízd az esküvőszervezőkre? 

Az esküvőszervezők pedig egyáltalán nem restek, hogy megvalósítsák az ilyen szélbe suttogott vágyakat… Nem restek, hogy egykori regék, mítoszok és mondák helyén kínáljanak esküvői csomagokat, romantikus pároknak. Nem restek, hogy olyan kulisszákat biztosítsanak a szerelmeseknek, melyek akkor is a csodák birodalmát idézik, ha az ember egy fecskében, bikiniben sétálgat a helyszíneken, és nem mirtuszkoszorúval a fején, fehérben, fréziacsokorral a kezében….

Hogyan, miként?

A párok szimbolikusan és hivatalosan is köthetnek házasságot például a „kelet virága” Zakinthosz szigetén. Az egyik weboldalon azt írják, hogy mintegy 330 ezer forintért biztosítják a szertartásvezetőt, a szimbolikus szertartást, az alap dekorációt, élő virágokkal kirakott boldogságkaput, a helyszínekre vonatkozó bérleti díjat, a menyasszonyi csokrot. A pénzből már jut a vőlegény gomblyukába is virág, no meg belefér egy kis „homokszórás” ceremónia is.

Kicsivel több, mint félmillió forintért, már hivatalosan is egymáséi lehetünk, tokkal-vonóval, papirostól. Ebbe az összegbe már benne van a hivatalos szertartás, az anyakönyvvezető, meg a kinti hivatali költség is. Az extrák száma is végtelen. Lehet násznépet hívni, akkor számukra fejenként kétezer forintért biztosítanak széket, harmincezer egy asztali dísz élő virágokból, a profi sminkes, egy előzetes próbamunkával 55 ezerért jön el, 40 ezerért elkészítik a menyasszony frizuráját, egy két fős ünnepi vacsora pezsgővel, meg gourmet fogásokkal is kiforogja magát 45 ezer forintból…  A fotós csomagok 140 és 300 ezer forint között mozognak és persze több helyszín közül is választhatunk…

Lehet tengerparti esküvő a fövenyen, naplementés esküvő egy étteremben , vagy éppen Cameo szigetén is…

A mítoszok persze nem ott kezdődnek, hogy ezeket a költségeket vállaljuk. Sőt maga Zakinthosz is csak egy már-már giccses díszlet, ha mindez nem más számunkra csak szemfényvesztés, magamutogatás… A mítosz a szerelemmel kezdődik. A görögök azt mondják, az istenek azonnal felismerik egymást. Az Istenek. Meg talán az igaz szerelmesek… Azonnal. Na, minden más lehet pénzkérdés.

Ui: Ha én választanék addig mennék, míg a világ legnagyobb görög zászlója alatt, a Keri „Lighthouse” étteremben nem rendezhetném az ünnepi vacsorát. Az igen meg legyen Cameo-n, ott ahol a fehér szélvitorlákat bűvöli a szél…

link

Az imádság után, arra kért ne írjak. Hallgassak. Egy sort sem. Egy betűt sem. Arra kért, hogy most hadd intézze Ő a világ dolgait. Ne akarjak, ne fussak, ne is legyek. Ne nőjön bennem gondolat, ne szívjam mélyre a levegőt, csak kapkodva, mint egy kislány, aki két sírás között a párnába zokog. Csak tartsak ki. Ne álmodjak, ne babráljak, ne menjek, ne várjak. Legyek mint félős szú a fában, mint pók a hálójában, mint vadász a lesen, mint horgász lélegzetvisszafojtva a meg-megmozduló kapásjelző előtt. Legyek csöndkirály.

Aztán ma valahogy a youtube mélyéről előkerült a Ten Sharp (rég elfeldett) élő felvétele. Az MTV unplugged sorozatban, amikor egy zongora, egy szaxi, meg Marcel Kapteijn adja elő a You című dalt… És aztán estére komótosan, azzal a vagabund járásával besétált Leonard Cohen, hogy újból és újból előadja a Hallelujahát…

Meg találtam egy felvételt. Gregory Porter, három évvel ezelőtt a Polar Music Prize Ceremony alkalmából, leült egy bárszékre és elénekelte Sting és Eric Clapton magányhimnuszát az It’s probaly me-t. Tessék megnézni. Tessék meghallgatni, ahogy az afroamerikai barátunk nekilát ennek a nótának és Sting, az öregedő Sting csak nézi és elismerően bólogat, mosolyog, hüppög, nosztalgiázik az orra alatt… Na meg talán, megkönnyezi.

Istenem… Hát minden csepp könnynek helye van az életünkben, minden szomorú percnek, minden átvirrasztott éjszakának, minden sebnek, törésnek, minden szakításnak. Minden fájdalomnak helye van az életünkben…

A minap a tihanyi apátságban imádkoztam, és az arany szenteknek beszélve, dacos fejem meghajtva mélyen, könnyek között mondtam köszönetet az „útért”.  És akkor ott az eső utáni párában értettem meg, hogy minden, de minden büszkeségem, hiúságom eredete az a félelmetes érzelempakk, amit minden körülmények között viszek magammal. Ami beszél belőlem, ami ír belőlem, ami kiszól, kikiált, ami ordít, ami dobol az érckapukon. Valami szent őrület, valami megszentelt vágy, hogy feledhető valóságomból feledhetetlen legyen. Hogy ifjú szívekben éljek, hogy ne lehessen elfeledni, hogy ne lehessen ki- és eltörölni, hogy ne lehessen sóval behinteni a létezésem helyét, hogy helyet követlejek, hogy mint egy memóriahab az élet megőrizze lelkem lenyomatát, hogy fülekbe csengjen, hogy dobbant a szívem, hogy az ajkak álmukból felderengve is tudják, milyen íze volt a csókomnak, könnyemnek…

A semmi széléről, a mélység pereméről, egy zsugorodó univerzum legszélső bolygójáról, az eseményhorizontra szegelt hokedliről suttogok még. A fehérjeláncomba komponált szimfónia, a megismételhetetlen kromoszómák dallama járja be a nyári éjjelt és keres, kutat Téged. Ha fülelsz, talán megérted. Ha fülelsz. Talán…     

"...but there is no company more cheerless than that of a woman who is not desired..."

Graham Greene; The blue film

Tekerni jó dolog. Fogod a kormányt, és tolod neki. Izomból. Ki a világból. Magad mögött hagyod a trágyát, mindazt ami fáj, mindazt amit te rontottál el, mindazt, ami téged rontott el. Ilyen ez a sajáterős egyenbillegészeti kerékduplányozás. Annyiszor jut eszembe az a délután, amikor a kis piros biciklit még tolva vittem el és mire hazajöttem, már a nyergében ültem és a házunktól 50 méterre a pocsolyába borultam.

Annyiszor jut eszembe, hogy Fekete Gabival, meg Balogh Robival egy bolond június végi, vagy július eleji reggelen nekiindultunk Dombrádról keróval és aznap 160 kilométert tekertünk. Pamut és cérna. Így hívta nagymamám őket, hozzátéve, hogy Robi bírni fogja, de Gabi… "Azzal a gilisztás testével!?!" Kibírtuk. Háromszor áztunk meg. Útlevéllel jutottunk át a magyar-szlovák határon Sátoraljaújhelynél és egészen Tőketerebesig, az Andrássy kastélyig pedáloztunk. Hogy aztán átlépve  a magyar határt megtámadjuk a sátoraljaújhelyi kenyérgyár mintaboltját és friss kiflit, meg Túró Rudit nyomjunk magunkba. Annyira fiatalok voltunk, hogy Balu kapitány dalát énekeltük, miközben olyan településeken hajtottunk keresztül, mint Pácin, Karos, Karcsa…  

Gabi! Emlékszel? Még csajozni is kerékpárral jártunk…

Na meg, mondd még neked valamit a cigándi Tiszaújsor utca?

A minap egyedül toltam Tokajig. Dodi barátom kölcsönadta a méregdrága keróját. Próbáljam ki és vegyek már egy újat, mert az én 18 éves Caprine Wheelmanomat állandóan cikizi… Szóval, füles a fülbe és aztán nekivágtam. Nem egészen három óra leforgása alatt 82 kilométert tekerve teljesítettem a távot a Kelly’s Carson 90 típusú csodával. A probléma csak ott kezdődött, hogy ez a trekking bike egészen más geometriájú, mint az én vénséges darabom, így aztán más izmokat is használtam és visszafelé Nyírteleknél komolyan fontolóra vettem, hogy szégyenszemre telefonos segítséget kérek. Odakönyörgök valakit, hogy vigyen haza a kerékpárral együtt…  De aztán erőt vettem magamon, felpezsdült bennem a huszáros vér és megcsináltam… Még úgy is, hogy közben lemerült az órám, hogy már nem volt zene a fülemben, már nem szólt a Reamonn Supergirlje, meg Clueso Weil ich Dich liebje, sőt elnémult a Toten Hosen és nem csendült fel tőlük a Tag wie diese sem…   

Csak a némaság vett körül. És akkor észreveszed a kukorica zöldjét, a napraforgó sárgáját, az ég kékjét. Meghallod a kakukkot, meg a csivitelő fecskéket. Hallod, hogy húzza a tücsök és arra gondolsz, hogy van egy hatodik emelet valahol, ahová talán nem hallatszik fel a világ zenéje. Nem hallatszik fel a biciklim suhanása, a szívem dobbanása. Nem látszik, hogy tolom, hogy nyomom, hogy izzadok, hogy teperek, hogy küszködök, hogy repülni tanulok.

Arra gondolok, hogyan kell pedálozni… Arra gondolok, hogyan kell tekerni. Okosan. Szépen. Elegánsan. Közben elhúznak mellettem mások, eliramlik a világ, a perc, meg eldobban a szív. Marad az ember, marad a vas, marad a markolat, marad az isten, a hitem, marad a marha fiatalos szívem…

És marad a reményem. Hogy van, aki az én ritmusomra teker, aki épp szemben indult el, aki megosztja velem a kulacsát, akivel úgy indulok el, hogy a zenére nem is gondolok, mert ő maga a ritmus, ő maga a dallam, a muzsika… Ami átjár, ami dalol bennem… Aki hoz egy csíkos plédet, aki József Attilát szaval nekem, aki Görögországról mesél, aki Kőhalmit, meg Bödőcsöt idéz, aki átölel, aki úgy szeret, hogy mondani sem tudja... És akivel úgy érzem, még életemben "megboldogultam"...

A biciklizés még ennyi évtized után is tanít, nagy igazságokat mond ki… És van az a kor, amikor már tudod ki lenne a legjobb társ, ki lenne aki egy tandem első, vagy éppen hátsó ülésén is a te királynőd lehet(ne)…  

Keri caves motorcsónakkal

A Keri beach nem a legszebb strand Levante virágán. Persze azért a környezet festői. Az öbölben állva, szemben velünk, mint egy nagyra nőtt teknőc épphogy kiemelkedik a habokból Marathonísi. Állítólag imádják az itt élő caretta caretták… Az álcserepesek. Ha véletlenül megpillantod őket a vízben úszkálva, akkor egyből elmosolyodsz. Úgy néznek ki, mintha nagyra nőtt mosófazekak billegnének a habokban. Nyugat felé a sziget egyik végét látod; a lágy ívű hegyre Marathias utcái kanyarognak fel, hogy a napfényben mosolygó házakhoz, villákhoz vezessenek. Keribe nem fürödni járnak az okosok. Sokkal inkább "csónakázni". A kikötőben ugyanis 5-7 személyes motorcsónakokat lehet bérelni. A tulajdonos néhány perc alatt kitanítja a „tengerjárás” művészetére a turistát. Aztán annyit mond; „go, and call me if you are in trouble…, but you will be lucky!!!”… és egy nagy görög mosollyal indít utadra. És ekkor, pont ekkor kezdődik el a csoda. Ekkor derül ki, hogy az ember tengerre is született, hogy a szárazföldi patkány lét, milyen unalmasan ostoba. Csupán néhány száz méterre is eltávolodva a parttól, lassan kibontakozik a sziget lágy ívű, nőies teste... Lenyűgöző partvonal. Csodás sziklák, szexin csíkos sziklafalak, boltívek várnak rád. Meg hűs barlangok, ahol csókolózni és ölelni lehet a babád, feltéve ha ketten indultatok el. Víz alatti termálforrások várnak, meg eszméletlen öblöcskék, ahová csak le kell engedni a vasmacskát és egy kicsit ugrálni a csónakból… Nincs arra szó, nincs arra mondat, hacsak nem a költészet birodalmában, hogy elmondja, elmesélje az ember, milyen érzés itt hajókázni, itt élni a meg a pillanatot, vagy éppen a szerelmet. Az egész egy roppant giccs. Mint egy jól megkomponált szerelmesfilm. A fehérből bézsbe hajló, tigriscsíkos sziklákkal, a türkiz ezer árnyalatával, és azokkal a kis szekrény méretű barlangokkal, ahová bekucorodni járnak a pajkos hullámok… A hajóval érdemes célba venni a keri sziklatestvéreket, hogy aztán kocsiba, motorra ülve később a felettük lévő étterem teraszáról lounge zenét hallgatva élvezzük; sose halunk meg! Megjegyzem, az igazán okos itt kéri meg a kedves kezét! Tuti igen lesz a válasz! És még egy tipp! Keri főutcáján, ott ahol az aszfalt, majdnem belefut a tengerbe található a Keri taverna. Na kérem, ott olyan gyrost adnak, hogy csak önmagában azért is érdemes egy rövid kirándulást tenni ide…

Vromiból a Navagiohoz…

A világ egyik legnagyobb tengeri látványosságához, a megfeneklett csempészhajóhoz csak vízen lehet eljutni. Ez a Navagió öböl (navajónak mondják a helyiek…). Aki fentről megnézte, függővé, rajongóvá válik és hajtja, űzi a vére, hogy hajóra szálljon, hogy a vízről is lássa ezt a csodát… A döbbenetes, a hihetetlen, a mesés, a legendás mind, mind elcsépelt, üres, vacak és ostoba jelző rá, mert valójában leírhatatlan mit is lehet itt látni. Milyen kulisszák tűnnek itt fel, milyenek az illatok, milyen a tenger felől fújó szél... A nyughatatlan habok itt addig ostromolták a magaspartot, hogy a sziklák beleomlottak a végtelenkék és hihetetlenkék vízbe. Persze vannak büszke elővédek, akik még nem adják magukat, hiúan emelik magasba a fejüket, hogy zöld frizurájuk mentsék a nedvességtől. A sziklák ölelésben, meg ott a rozsdarágta öreg bárka, partra vetetten. Rajta feliratok; itt járt, itt szeretett, itt lett örökké egymásé X és Y… Szóval fentről és lentről is látni kell, magadba szívni, fényképezni és hinni, nagyon szeret az isten, hogy idáig vezetett. Persze van sztori is hozzá, hogy menekült a csempészhajó a parti őrség elől, hogy a vihar, meg a nagy kapkodás áldozata lett a bárka… De valahogy az az érzésed, hogy a jó dramaturgiai érzékkel megáldott görögök találták ki az egész sztorit, hogy az összes, de az összes turisztikai magazin címlapján ez az öböl szerepelhessen… Szóval a Navagióhoz szép nagy vitorlások, elegáns hajók indulnak a sziget északi és keleti oldaláról, hogy órákon keresztül lásd és élvezd a tengert. Ám létezik egy másik, rövidebb út is a csempészöbölbe. Porto Vromiból. Ezen a helyen megállt az idő. Ezer éves sólymok várják a turistákat, hogy aztán köhögve, prüszkölve éktelenül hangos dízelmotorjukkal küzdjenek meg az elemekkel és juttassák el a turistát a szemet kaparásztató öbölbe. 20 embert ha képesek szállítani, de egy csoda velük az út, fröccsenő vízzel, imbolygó túrával és lenyűgöző látképpel. Egyetlen bajuk van, hogy kicsinységük miatt, ha nagyok a hullámok csak az öbölben tudnak „parkolni”, kikötni képtelenek. A bárkánk kapitánya ezt így hozta tudtunkra; big waves, no beach…” De még így is megéri, még így is kötelező…   

Trampolino beach

A Skinari lighthouse közelében, a Potamitis szélmalom alatt van egy csuda strand. Aki Laganas kilométerhosszú, lassan mélyülő, homokos "bícsébe" szerelmes, az már most hagyjon fel minden reménnyel, mert Trampolino a jó úszóknak, a sznorkelezés szerelmeseinek, meg azoknak lesz feledhetetlen élmény, akik egy négyméteres szikláról is szívesen vetik magukat a legalább 20-30 méter mély vízzel megáldott öblöcskébe. Igen, egyébként itt van a közelben a Blue caves is, ahová egymás "sarkát" taposva érkeznek a hajók, ám én mégis azt mondom, hogy érdemes ezt a „partot” a szárazföld felől is felkeresni. A szélmalomnál le kell tenni az autót, harapni valamit, inni egy kávét, aztán a „kismillió” lépcsőn lemenni a tengerig és nyugtázni, ez a legnagyobb akvárium, amiben valaha is megfürödtünk, legalább is Zakinthoszon. Trampolino azok számára nagy élmény, akik szeretnek és tudnak úszni. Akiket érdekel mi van a víz alatt, akik a kék színbe szerelmesek. Akik egy kávét szürcsölve szeretnek a messze távolba nézve andalogni. Akik a homokos partoktól herótot kapnak, akiket vonzanak vadabb, élesebb partok, akik szeretnek zuhanni a vízbe, akik bátrak, akik élményt, aktív kikapcsolódást keresnek…      

Sose tudtam, hogy kell orchideát nevelni. Ez az élősködő csoda nálam gyorsan elvirágzott, aztán szép lassan végignéztem a lassú agóniáját. Mit tudtam, hogy én vagyok a gyilkosa. Aztán egyszer eljött hozzám egy szakértő. Elmondta, hogy csináljam. A titkot. Beavatott. Hogy egyrészt óvjam a közvetlen napfénytől, meg lágy vízzel locsoljam. Illetve ne is locsoljam. Áztassam néhány percig. Langyos vízzel mossam le a levelét… És valahogy úgy helyezzem el, hogy mindig kapjon egy kis fényt…

Az orchidea nevelése nem is könnyű feladat. Az én észak-déli lakásomban meg pláne. Valahogy nálam sokkal okosabban kell a Phalaenopsis-t féltegetni, mint másnál… És akkor az ember a korán lehullott szirmokból, a sok-sok csalódásból szépen kialakít egy kis tudományt. Egy kis hozzáértést. Kezd konyítani.

Meg aztán a virág is élni akar. A déli, meg az északi ablakban is. Élni akar. Új levelet növeszteni és virágba borulni. Van egy orchideám. Illetve kettő. Az egyik madárlatta, a másikat meg nálam felejtették. Na ez a felejtős, most kezdett ötödjére virágozni…  

She was more than beautiful/Closer to ethereal/With a kind of down to earth flavor…

Ötven fekvőtámasz. Nyújtás. Hátrahúzza a lábát. Egyensúlyozik, mint egy halászmadár. Mikor lett ennyire hajlékony? GPS beállít. Zene szól. Mick Jagger énekli… Anybody Seen My Baby. Jó lesz. Konstatálja. Kezdeti tempónak mindenképp. Belehúz. A négysávos alatt kamaszok hiszik, hogy övék a világ. Csókolóznak. Egy höngiből valami piszkos szájú rapper szól. Isznak, cigiznek. Az anyjuk eltörné a kezük. Eszébe jut Gabi bá’ az úttörőtáborban. Persze alig volt több mint 10 és az idősebb keletnémet lányok épp a nyelves puszi művészetére tanították, amikor rájuk nyitott tan’bá’… „A pucátokat a porba kellene dugni!!!" – ordította…

She confessed her love to me/Then she vanished on the breeze/Trying to hold on to that was just impossible

Mindig ellentétesen fut. Az óramutató járásával megegyező irányban. A többiek meg szemben. „Achtung! Ein Geisterfahrer!” - Mit egy? Hát mindenki… Belehúz. Mikor lett ilyen törpe? Mikor lett ilyen kishitű? Mikor ment ennyire össze a város? Mikor lett minden ennyire semmitmondó? Mikor lett ilyen nagy Debrecen? Mikor lett a világ ilyen megvetendően törpe? Hobbit. Babszem Jankó. Metszet egy mikroszkóp alatt...

Close my eyes/It's three in the afternoon/Then I realize/That she's really gone for good

Utálja magát. Utálja a futva vegzett munkáját. A gályázást. Utálja a semmi kis világát, a három törpe vulkánnal. A tóval, a design-lakással, a mocskos dankasirályokkal, a sosem nyugvó kecskebékákkal. Utálja a két számmal nagyobb kocsiját, a szűk garázst, a jéghideg spanyol csempét. Utálja a kérdéseket. Utálja a válaszokat. Az emlékeket. A nagyon akarást, az ajándékokat. Utálja a sok betűt, a hitét. Megmosolyogja a hiú ábrándot, hogy gyerekkora óta szereti az Isten… A családban hagyománya van a bénázásnak, és lábujjheggyel igyekszik lökni, tolni magát. Beindul a szökőkút, az egész látvány átmegy nyárközépi giccsbe… Liheg. Geszti énekli; ő is így csinálta velem az ágyban. Nagy bajban voltam és kisgatyában...  

If I just close my eyes/I reach out and touch the prize/Anybody seen her around

A szemben futók mosolyognak, intenek. Ismerik. Utálja ezt is. Utálja, hogy nem láthatatlan, hogy még bírja a szív, a tüdő, hogy tud köpni, ínat feszíteni, tud még izomnak, észnek parancsolni. Megveti, kineveti és lesajnálja… Aztán, amikor az órán lihegve megnyomja a gombot, akkor épp egy hatéves rekord dől meg... 14 perc alatt futotta a 4 kilométert…  

I must have called her a thousand times/Oh, sometimes I think she's just in my imagination…

- Egy másik, nem kevésbé szeretetre méltó oldala a dolognak azután persze a fásultság, a közöny, az ironikus fáradtság minden igazsággal szemben, aminthogy tény, hogy sehol a világon nincs nyomottabb és reménytelenebb állapot, mint szellemdús emberek körében, akik már túl vannak mindenen. Minden megismerés ócska és unalmas. Mondj ki egy igazságot, amelynek meghódításában és birtokában talán valami fiatalos örömed telt, és ócska felfedezésedre kurta hümmögés lesz a válasz... Az ám! Lizaveta, az irodalom fáraszt! Emberi társaságokban, higgye el, velünk, akik merő szkepszisből tartózkodunk a véleménymondástól, megeshetik, hogy ostobának tartanak, holott csak gőgösek és bátortalanok vagyunk... Ennyit a "megismerésről". Ami viszont a "szót" illeti, mondja, nem gondolja, hogy itt talán nem annyira megváltásról van szó, mint az érzés hidegre tevéséről? Komolyan mondom, vérfagyasztó és felháborító orcátlanság, ahogy az irodalmárnyelv azonmód és fölületesen túlteszi magát az érzésen. Ha szíved tele van, ha valami édes vagy magasztos élmény túlságosan lenyűgözött: semmi sem egyszerűbb! Elmégy az irodalmárhoz, aki mindent a leggyorsabban elintéz. Az eseteket kielemzi és megformulázza, nevén nevezi, kimondja és szóba önti, az egész ügyet egyszer s mindenkorra elintézi és közömbösíti, s nem kér érte köszönetet. Megkönnyebbülve, lehűlve és kipusztulva mehetsz haza, és csodálkozhatsz, hogy vajon az egészben mi is volt az, ami az előbb még oly édes kavarodást tudott kelteni benned... És maga komolyan védelmébe akarja venni ezt a hideg és hiú sarlatánt? Amit kimondtunk, az el van intézve, ez az irodalmár hitvallása. Ha az egész világot nevén neveztük, akkor az is el van intézve, meg van oldva, túl van haladva... Nagyon jó! Én azonban nem vagyok nihilista..

(Thomas Mann: Tonio Kröger)

1911. augusztus 21-én, egy hétfői napon Vincenzo Perugia besétált a párizsi Louvre-ba és egyszerűen leakasztotta faláról a Mona Lisát. Az olasz származású, foglalkozása szerint szobafestő, a lopást takarítónak öltözve hajtotta végre. A festményt szó szerint a hóna alatt hozta ki a világ leghíresebb múzeumából és talján vigyorral a képén, de angolosan távozott.

A korabeli biztonsági rendszerekről sokat elmond, hogy az akkoriban is világhírnévnek örvendő alkotás eltűnését, csak 36 óra múlva vették észre. A tökéletes bűntény olyan jól sikerült, hogy a hatóságoknak halvány lila dunsztjuk sem volt, hogy ki nyúlhatta le a festményt. Az első világháborút megelőző, kusza és érzelmileg felfokozott években, fogták a németekre, meg mindenkire, akivel éppen nem volt jóban Franciaország.

Csak két év múlva derült fény a turpisságra, amikor Perugia, Vincenzo Leonardi álnéven eladásra kínálta fel a „szajrét” Alfredo Geri műkincskereskedőnek. A titokzatos tolvaj egy levélben ajánlotta megvételre a "hölgyet" és azt állította, hogy nem pénzért, hanem hazafias cselekedetből lopta el a festményt. Bár a pénz is jól jött neki, nem így akart meggazdagodni, sokkal inkább az a szent cél vezérelte, hogy a kép visszakerüljön „otthonába”, Firenze városába.

Geri, először nem is hitt a szemének, meg a levélnek. Ám rábeszélte az Uffizi igazgatóját, Giovanni Poggit, hogy találkozzanak már ezzel a „hőssel”. Ha lehet nézzek meg együtt a festményt, amolyan lesz ami lesz alapon. Akkor lepődtek csak meg igazán, amikor meglátták a festményt. Poggi kezébe véve a „csodát”, rögtön felismerte, hogy a „tolvaj” nem hazudott… Nála van az ellopott Mona Lisa. Poggi nem sokat gondolkodott, a hatóságok kezére adta a hazafias érzelmű tolvajt, a képet pedig visszajuttatták a Louvre-ba. Jellemző a kor viszonyaira, hogy miközben Franciaország a Mona Lisa hazatérését ünnepelte, az olasz bíróság mindössze 7 hónapos börtönbüntetésre ítélte az elkötelezett „hazafit", akit szabadulása után egy ország emelte a vállára, süvegelte meg és hősként ünnepelték.  

Pedig a Mona Lisát nem rabolva, nem háborúban, hanem tisztességes módon szerezték meg a franciák. A rejtélyes mosolyú portrét I. Ferenc francia király (1515-1547) vásárolta meg.  4000 aranyat szurkolt le érte. A festmény aztán három kastélyt is megjárt. Amboise, Fontaniebleau majd Versaille falait díszítette. A Mona Lisa hosszú évszázadokon keresztül csak az uralkodói lakosztályok dísze lehetett, mígnem a francia forradalom után a Louvre-ba került. Érdekes közjáték, hogy a forradalmat követő években még Napóleonnal is megfordult a képecske. Ebből is kiderül, hogy az apró teremtű korzikai szerette a szépet…  

A francia nemzet innentől kezdve nagy becsben tartotta a „félmosollyal” ábrázolt hölgyet. Ez a titokzatos szépasszonyt, akiről talán évszázadokig senki sem tudta, hogy ki is lehetett a modellje…

Na de ki van a képen?

Hogy kit ábrázol a festmény, a művészettörténet egyik nagy rejtélye. A címe persze árulkodó, csakhogy az meg nem az alkotótól ered. Leonardo, a kor szokásához híven, nem adott címet a festményeinek. A „Mona Lisának” elsőként Giorgio Vasari nevezi. Leonardo életrajzírója emlegeti így a festményt és ő úgy sejtette, hogy Francesco di Bartolomeo di Zanobi del Giocondo, firenzei kelme és selyemkereskedő harmadik feleségét Lisa del Giocondót ábrázolja. Sokan nem is tudják de a Mona Lisának ráadásul létezik két „ikertestvére”, az egyiket iselworthi Mona Lisaként ismerik, ez úgy tűnik a  mester munkája, de a másik, amely a Prado falán csodálható meg, bizonyosan nem Leonardo műve. Úgy tűnik, és ebben egyet is értenek a szakemberek, hogy egy tanítvány munkáját kell felfedezni benne.

Ezzel el is intézhetnénk a feladványt. Szóval a kereskedő nejének volt ilyen finom „félmosolya”. Pont. Ám olyan hajmeresztő ötletekkel is előálltak „szakértők”, hogy a Mona Lisa önarckép, Leonardo képmása női ruhában, vagy esetleg az édesanyjáé…

Vagy éppen Aragóniai IZABELLA, Milanó hercegnője. Sőt, hogy az IZABELLA nyomvonalon maradjunk sokan amellett törnek lándzsát, hogy a világhíres festményen a kor nagy mecénása, a mantovai őrgrófnő, Isabella d'Este látható.

Bár szép nyomozás és érvelés lenne, miért szeretném inkább elhinni ezt a változatot, de valahogy a szívemnek kedves ez a sztori. Azt biztosan tudjuk, hogy 1499-ben Isabella d'Este meghívja Leonardót, hogy az akkor már híres mester, fessen róla egy portrét. Leonardo fel is keresi, az akkor 26 éves művelt és izgalmas hölgyet, ám csak egy rajz marad a látogatásból, ami félprofilból mutatja meg nekünk az asszonykát. Finom vonású menyecskéről van itt kérem szó. Dús haj, fitos orrocska, magas homlok, szépen ívelt áll, és visszafogott ajkak néznek a reneszánsz, emberközpontú világába.

Az Isabella d'Este sztori támogatói rögtön a félprofil mellé teszik a Mona Lisákat és bizony ember legyen a talpán, aki nem csettintene, kiáltana fel, hogy kérem szépen, valóban ez a hölgy ihlette a festményt…

Hát jegyezzük meg magunknak ezt a nevet, mert előfordul, hogy a mi mosolygó Lisánk, igazából egy Izabella.

By the way, und im Übrigen… Isten éltessen Izabella!  

Állsz a szekrény előtt. Tegnap még tele volt örökmozgó vágyakkal. Folyton csicseregtek, énekeltek, teletöltötték a vízforralót és hagyták hadd táncoljon, mint egy shuffle-dance világbajnok. Tegnap még szétrúgták a vágyak a ház oldalát, törtek-zúztak és kijózanodva a szemembe vágták; jó biztosításod van…

Állsz a szekrény előtt, a szín szerint válogatott pólók unalmas csendjét szimatolva. Állsz, mint önmagad árva szobra, mintha el semmi hinnéd, megint itt a céda; a nyár.

Hát hova költöztek azok a vágyak? Hol van a szent esküdözés, az átvirrasztott éjszaka. Hol van az a bűbáj imádság. Hol van az az ének, ami visszaénekel. Hol van az a tánc, az a kacagás, amire rendőrt akart hívni a szomszéd?

Hol vagy te és nem mellékesen, hát hol a francba vagyok én?