Uniós és hazai forrásokból megújult az egykori, legendás tiszti klub Nyíregyházán. A legendát bekéidőben akár „Michelin csillagos gulyáságyúban” is főzhetik tovább. Az új többfunckiós épületben ugyanis egy nagy reményű éttermet és egy kávézót is kialakítottak, Krúdy és Huszárik hőséhez, Szindbádhoz címezve. Köztudott, hogy Krúdy Nyíregyháza szülötte. Egy nikkelbricskában most is ott ül, közel a hőséről elnevezett étterem előtt. És ha már multifunkció, tegyük hozzá; a régi tiszti klubban, mostantól 3D-s színháztörténeti mozi, pódium- és szabadtéri színpad is helyet kapott, na meg ide költözött a Móricz Zsigmond Színház jegypénztára is.
Hogy is volt?
1891-ben egy szintes, takaros épületet emeltek Nyíregyházán, az akkori Széna téren. Mivel néhány hónappal korábban nagy lovassági laktanyát adták a Nyírség legjelentősebb városában, a katonatisztek számára szolgálati lakásokat illett biztosítani. A császári és királyi 14. huszárezred, melynek akkor Lenk Albert volt a parancsnoka, a háznak köszönhetően a „belvárosban” szállásolhatta el a tisztjeit.
1912-ben az épület gazdát és funkciót cserélt. Sándor Mór, helyi vállalkozó úgy döntött, hogy gőz- és kádfürdőt alakít itt ki, ahol főként az isiász és a reuma gyógyítását tűzték ki célul. A betegségek orvoslására a pöstyéni iszapkezelést javasolták. A borogatások mellé pedig nem átallották a Pöstyéni Hőforrás áldott jó vízét, belsőleg is alkalmaztatni a vendégekkel a Hungáriára keresztelt intézményben. A korabeli pletyka szerint, a városlakók kedélyét nemigen borzolta fel a fürdőzés lehetősége, mert a tulajdonos a következő évben már megvételre ajánlotta fel az épületet a városnak. Az is kiderül, hogy nem a víztől féltek a derék tót (tirpák) atyafiak, hanem Nyíregyháza 1886-tól egy saját fürdőt létesített, ami nagyobb is, jobb is volt, így a városatyák az ajánlatot sajnálattal ugyan, de elutasították.
Hogy a fürdő nem jó csillagzat alatt született az is bizonyítja, hogy ugyan 1918-ban még egy bizonyos Stéger Ignác bérli, de a rákövetkező esztendőben már a bezárásáról szólt a Nyírvidék című lap. 1922-ben aztán mégiscsak megveszi a város, az Alpár Ignác által tervezett színház mellett álló épületet, hogy csendőriskolának adjon helyet. A csendőrök képzése egészen 1944-ig folyik, a háborút követően pedig nem meglepő módon, a honvédség örökli meg a házat. Rövidesen a Helyőrségi Tiszti Klub alakul meg benne, és a következő évtizedekben már csak tisztek szórakozóhelyeként funkcionál.
Kezdő újságíróként számos alkalommal forgathattam itt. Kis koncertek, kötetbemutatók, előadások helyszíneként szolgált az itteni „tükörterem”. A konyhája pedig olcsón, egészen elfogadható minőségű ételt kínált, hogy aztán a kötelező katonai szolgálat eltörlésével, a tiszti klub csillaga végképp leáldozzon. Szinte az enyészeté lett, az egykor szebb időket is látott találkozási pont. Az idő lassan, de biztosan rágni kezdte…
A katonák után..
A katonák már nem, de az önkormányzat sokat harcolt azért, hogy a város szívében található tiszti klub, meg az egykori miniszterelnök, Kállay Miklós rezidenciája, amely sorozó, meg toborzó meg isten tudja milyen funkciókat betöltő épületegyüttes, Nyíregyháza tulajdonába kerüljön. A Kállay-házból múzeum lett (nem is akármilyen!), a már-már düledező tiszti klubba pedig egy multifunkciós kulturális központot álmodtak meg a városháza, és a szomszédos színház szakemberei.
Ember legyen a talpán, aki a jól hangzó multifunkciót megérti. A laikusok, velem az élen azt szeretik, ha szépen magyarul elmondják nekik, hogy az egyik teremben egy 3D-s mozi kapott helyet, és itt magyar film- és színháztörténettel lehet megismerkedni. Egy másik, nagyobb teremben pedig, egy tisztességes pódiumszínpad található, ami előtt akár 100 néző is helyet foglalhat. Úgy tudom, ilyenre már régóta áhítozott a színház, mert ugyan a Bencs-villa felújítása is jól sikerült, azonban ennyi nézőt ott képtelenség (be)fogadni. Érdemes szót ejteni arról is, hogy az épület udvarára is sikerült egy színpadot építeni, így a kellemes, teraszos időben is lehet kultúrcsemegét kínálni azoknak, akik egyszerre szeretnének iszogatni, eszegetni és közben valami arra érdemest látni, hallani. Ha ez mind nem lenne elég, akkor belefért az épületbe a színház vadonatúj jegypénztára is. És mindez milyen jól jön majd a híres Vidor fesztivál idején!
Szép remények
Az ínyencség pedig a végére maradt. Szindbádba egy leányszerelem színeibe öltöztetett kávézó is csalogat, ahol pénztárcabarát falatokat is lehet vásárolni.
A földszinten pedig remélhetőleg a város új Gasztromekkája kapott helyet, ami a keresztségben a Szindbád étterem megtisztelő nevet kapta. A vendéglátóhely kialakítása, színei, a „központi oltárra” emlékeztető Szindbád-Latinovits portré, mind arra predesztinálnák az éttermet, hogy valami nagyon helyit, valami nagyon finomat kínáljon az ínyenceknek, kísérletezőknek, meg azoknak, akik hiszik, remélik, hogy az egri Macokon, a debreceni Ikonon, meg az encsi Anyukám mondtámon kívül is van élet.
A kedves ismerősöm, Baraonda persze rögtön idevésné, hogy Mádon ott a Percze, magam miatt pedig Baktalórántházán Fenyvest emelném ki, mert az meg egy másik gasztroalkimista, Krivács András tulajdonában található, aki azon túl, hogy az árva és elfelejtett Közép-Szabolcsban tör utat, még amolyan szigorúan vett hobbiként, a Magyar Nemzeti Gasztronómiai Szövetség elnöki posztját is betölti. Keleti kereszt ez a vállán. Szóval a Szindbád egyelőre egy különleges növény, különleges csávázott magja, amely most földbe került és a bérlők nagy, mesés jövőt álmodnak neki.
Gulyás Anettékban benne van a spiritusz, az opportunizmus és az ehhez szükséges szakmai, anyagi háttér is. Nem kezdők, nem nyeretlen kétévesek. Készítettek már ők olyan rendezvényközpontot, a térképen is alig található nyírtassi pálinkafőzdéből, hogy azt manapság az ország egyik legjobb, legelitebb esküvői helyszíneként emlegetik. A Magyar Talléros fogalommá vált, nem csupán azért, mert a szemnek is szép az esztétikuma, sőt bátrán kimondhatjuk, (főként a Páva-kertről), a pompája, hanem a rendezvényekre felkínált ételek miatt is feledhetetlenné teszik. Mondjuk úgy, nem csoda ez igazából, mert itt a Nyírségben még bőven megvan a know-how. Szinte bármelyik régebbi házban megkóstolhatnánk a vasárnapi húslevest és az idősebb háziasszonyok csak mosolyognak, amikor arról kezdek áradozni, hogy az én anyukám a répa, karalábé, petrezselyem szentháromsága mellé, azért egy-egy szem krumplit, egy negyed kelkáposztát és egy kis szerecsendiót is dob a fazékba, mert egy kedves, de lesajnáló mosoly mellett, a többség annyit fog erre mondani; mi is… Vagy, ahogy hallom, a szabolcsi, lakodalmas töltött káposzta azért olyan finom náluk, mert a legjobb alapanyagokból, nyírtassi asszonyok töltik…
Degusztációs menü már van
Szóval ezen a „terroir” nyomvonalon akár el is indulhatnának, hogy legyen helyi, ami készül, származzon helyből az alapanyag; zöldség, hús, fűszer… Múlt héten, most május utolsó hétfőjét írjuk, amikor ezt a posztot szerkesztem, már egy degusztációs menüvel elkápráztatták a nyitást ünneplő, egyelőre „belsős?”, „bennfentes” vendégeket és akik megkóstolták azt mondták, jó irányban indulnak. Anették egyébként igazi hedonisták, hiszen a Benczúr-téren, néhány száz méterre működtettnek egy Hedonist nevű, trendi, modern éttermet, azonban a Szindbád, már csak a Krúdy örökség miatt is valami mást, minimum újraértelmezést kíván(na)…
De hát Krúdy…
Valóban. Ki tudja mit szólna Krúdy Gyula a „degusztációs menühöz”? Mit szólna ehhez a pompás enteriőrhöz, a színekhez? Mit szólna a kék-piros, a nyíregyházi zászló, ősi színeit idéző, fotelekhez? Talán akkor biztosan bólogatna, ha tudná, hogy minden vasárnap déltől háromig, cigányzenészek húzzák majd az úri közönségnek, hogy a jó ebédhez nóta is szóljon. Na de azért bennünk a kisördög, és ezt Krúdy nagy rajongója, Palicz Gyuri barátom említette kritikaként, hogy Szindbád „saját” bevallása szerint is inkább vizezett, rágós pörköltökhöz jutott hozzá és talán csak a Huszárik film miatt emlékezünk rá gourmet-ként. Krúdy maga meg az óbudai kiskocsmákban, kockás abrosz mellett érezte jól magát, ahol a házi kosztot kapta. Imádta a tafelspiccet, az olcsó sört, bort, és jó, ha 7-10 féle ételért rajongott. A kortársak szerint a velőt, nagy cuppanások között szívta ki a csontból, nem bánta, ha kézzel falhat, ha pedig pörköltöt evett, az mindig látszott az ingén is… Szóval a mi Krúdynk megmaradt nyírséginek, vidékinek, meg alkoholpártinak. Amolyan egyszerű lélek volt, csak épp a romlásban, a múlandóságban, a penészvirágban is képes volt meglátni a szépet, a mesést, a bűbájost.
Krúdyn túl…
A mindent megszépítő emlékezést azonban nem lehet, hogy az olcsó, savanyú sör, meg a vizezett pörkölt szaga lengje be. A mai mérce, divat, elvárás, követelmény mást kíván. Most már mondhatom, hogy bő egy évtizede arról álmodom, hogy a Nyíregyháza kitalál magának legendákat. Olyan helyi hősöket, akikre büszke lehet, akiknek valahogy olyan szemüveget adott a Jóisten, amin keresztül ez a mindentől távol elhelyezkedő, nehéz sorsú vidék is megszépül. Pedig hol van ez a város Debrecenhez, Patakhoz, vagy akár Bátorhoz, Kisvárdához is. Csak egy porfészek volt, amikor a felsorolt településeken már dolgos kezek a nagy jövendőt faragták. A minap Böszörményben csodálkoztam rá, hogy a gimnázium ablakában is büszkén hirdetik a betűk, itt 400 esztendő tekint le rátok. Mert a hajdúk iskolája már 1621-ben biztosan működött, míg akkoriban Nyíregyháza még falunak sem volt csúfolható…
A legendákat most írják?
Szóval Nyíregyháza még ott tart, amikor még a boszorkánykonyhákban legendákat gyárthat. Sok még itt a szűz terület, ahová a környék lápjaiban levadászott sárkányok fogait elvethetjük. Akár kinőhet még itt egy olyan étterem-bisztró (kávézó) kombó, ahová nyugodt szívvel vihetjük el a távolról idejött, hazajött, ellátogatott vendégeinket; ezt is tudja a Nyírség! Ehhez persze az is kell, hogy a helyi „úri” közönség is érezze azt, hogy ez az „övé” is. Nem kell sokat utazni érte, nem kell másik városba menni, „nem kell mindig kaviár alapon” itt is, itthon is jó. És persze nagy az elvárás a tulajdonosok felé is. Nem valami elitista helyre van szükség, ahová a hétköznapi halandó feszengve lép be, hanem nyitott barátságos helyre, ami be- és elfogad, ahol rögtön cimboraságok születnek, ahol megy az összekacsintás... Ehhez meg érteni kellene a Cartier-shopok üzletpolitikáját, hogy még a susogós melegítőben érkezett érdeklődőknek is jár a kávé, mert nem lehet tudni, mekkora buksza van a zsebükben...
Sőt kellenek az újságírók, széplelkű tollforgatók, bloggerek, vloggerek, akik leporolják majd a régi történeteket, akik Szindbád gasztromókus oldalát is megtalálják, akik úgy beszélnek a májusi akácvirágzásról, ahogy a belőle készült nektár folyik, sűrűn, csillogón, akik képesek órákig áradozni a város egyetlen műemlék templomának mesésen jól sikerült újrafestéséről, a Kállay-házban őrzött örökség titkairól, akik tudják, hogy a nyíregyházi lakcímkártyával megajándékozott Bessenyei, igazából Tiszabercelen született, de 120 éve még annyira kellett egy helyi hős, hogy a nyíregyháziak adoptálták az irodalmár-testőrt, akinek a legenda szerint nemcsak az Ágis-tragédiáját sikerült Mária Teréziának ajánlania, hanem volt mersze egy bohém pillanatban a császárnő hátsó fertályába is belecsípni, a fényes Hofburg titkos, a kíváncsi szemektől mindent elrejtő falain belül.
Édes álmok, avagy dübörgő turizmus?
Nyíregyháza egyelőre kompkikötő. Félúton Máriapócs és Tokaj között, egy nagy lehetőségekkel megáldott oázis. Büszke a remek állatparkjára, meg a szépséges, de egyelőre kiaknázatlan skanzenjára. (De jó lenne élőszereplős bemutató a parasztházakba, de jó lenne, ha mindig lenne program, látogató, nagy bevétel, meg miegymás...Kellene egy jó vidámpark, meg csak a jóég tudja mi még...) Rendelkezik egy, a debreceni Nagyerdőt idéző Sóstóval, gyógyvíz tör fel a talpunk alól, ehhez van élmény- meg parkfürdő, a régi tó partján meg csuda pázsit, sőt büfésor is, aminek a koronázatlan királya a Deszkás és ugye bárki levághatta, szeretünk jókat enni, inni. Sőt az utóbbi években büszkélkedhetünk egy méretes Hunguest hotellal, meg egy párját ritkító állatkerti szállodával, a Pangeával.
Nyíregyházának az evangélikus tótok, a számtalan görögkatolikus, a nyakas reformátusok, meg a negótikára hajazó „templomjelképet” adó római katolikusok sajátos keveredéséből, rég gyúrnia kellett volna, valami olyan mixturát, ami sehol az országban nincs. Mert itt még ráadásul gyökeret adnak a Szarvasról, meg Békéscsabáról ide költözött tót atyafiakon túl, az örmények, svábok, ruszinok, mócok is. Itt még él a szintézis, ez még mindig az Ady-féle dagasztóteknő, ahol a gének úgy keverednek, ahogy a szokások, és a hagyományok. Ez a sok betű pedig annak szól, hogy egy új Szindbád étteremnek ebből kellene táplálkoznia, ebből kellene újat, eredetit és meglepőt varázsolnia.
„Csak tiszta forrásból” – jut eszembe és ekkor azon mosolygok, hogy koncertezett a mi ősrégi, és a közelmúltban belsőleg felújított Korona szállónkban Bartók és Kodály is.
Csak tiszta forrásból és sikerülhet! Szurkolunk!
