Az alkonyokban benne van a hajnal, a villásreggeli, ami történetesen tojásból és füstölt szalonnából állt. Persze a bokortanyák kincsét felhasználva. Kukoricán nevelt, sárga kaparójú tyúkok tojták és akácok alatt túrogató mangalicák adták a tányérjára, persze vonakodva. Benne van a táfelspicc, amit a világért sem hagyna ki, benne a száraz furmint szerelme a szikvízzel, benne az barna lány, akit a Dózsa György út egyik kapualjában pillantott meg, benne az a konok mélabú, ami szentül öleli, benne van, hogy ezzel a nappal is kevesebb Isten szent ege alatt és benne a fáradság, a renyhülő izmok lanyhulása. Az alkony szépen foglalta össze a születéstől az elmúlásig terjedő órákat. Ízeket, imákat, szerelmeket. Jázminok, lila- és fehér akácok meseillatát és a reményt, hogy talán holnap. Holnap lesz a napja, hogy kiáll a világ elé és elmondja, hogy köszöni szépen, ennyi volt a nagy színjáték, ő befejezte. Jöjjenek a jobbak, a kufárok, roncs- és szívkereskedők, a kabriókban nevetgélők, a térköveken nőtt nemzedék. Ő meg visszamegy a barlangjába, vissza a leglaposabb kavics alá. Fel a Zemplénbe, annak is a közepébe. A Hutákba. A Sólyom-bércről szárnyalva még köröz majd egyet a fösvény világ felett és eltűnik. El. Amíg meg nem áll az angyal a kavics előtt és azt nem mondja; bolond, bolondom, ideje volna, ideje.

"Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg."