Úgy térek vissza Mátészalkára, mint a saját univerzumom középpontjába. Tizenhat aligha lehettem, amikor a szalkai művelődési házban Ki mit tud? selejtezőt rendeztek. Én ifjonti hévvel úgy döntöttem, hogy megmérettetem magam. A gimnázium lapjában is megjelent, pokoljáró Tar Lőrinc parafrázisát előadva, csönd lett a teremben. Nem kínos, hanem a rácsodálkozás, a meglepettség csendje. Sokat gyakoroltam. Esténként a bátori strand (ma Sárkány fürdő) parkolójába bicikliztem és ott ordítottam túl az éjjeli szeleket.

Aztán egyszer csak ott állt a nagyközönség előtt egy semmi, bátori, taknyos kis kölyök a színpadon. És életében egyszer megérezte, milyen az, amikor a világot jelentő deszkákon csak és kizárólag rá figyelnek. Amikor több száz szempár kerekedik, amikor képes vagy lekötni, megbolondítani a közönséget.  Amikor valami olyasmit tehetsz, amitől megáll a kés a levegőben, amitől egy pisszenést sem… Most meg csak számolok, veled akkor lehetett épp várandós az anyukád…

Aztán eltelt jó két év és az Esze Tamás Gimnázium egy pályázatot hirdetett, fiatal tehetségeknek. Két verset küldtem el nekik. Nem volt nagy visszhangja. Ám hagyták, hogy a színpadon elmondhassam. És akkor ott Mátészalkán, a művházban újra vastapsot kaptam. Újra nekem zúgott az a terem, ahol olyan jót nevettünk Kőhalmin. És nagydíjat kaptam. A kis tejfeles képű Nyomasek Bobó... Bátorból...  (Csak csendben jegyzem meg, aa két verset aztán a közölte a Élet és irodalom is Ladik Katalin méltatása mellett... Akkor még nagyon akartam "valaki" lenni"). Kicsit olyan ez, mint Neked az Úr érkezése szavalóverseny... 

Vannak napok, hetek, hónapok, talán vannak évek is, melyek egy élet, szürke reggelekkel, munkával küszködő monoton világából legendaként emelkednek ki. Vannak napok, találkozások, szerelmek és vannak sikerek, utazások, melyek meghatározzák azt, mit és miként gondolok emberi kapcsolatokra, világra, értékekre.    

Ha most az égre nézek, csak köszönettel tartozom… Köszönöm Istenem, hogy így…

Aztán ma, amikor újra Mátészalkára siettem, amikor újra elmentem a művház, az UFO alakú víztorony, a Mustafa gyros, meg az Ipari út előtt, akkor arra gondoltam, hogy föl-földobott kő, hogy szédültem, elbúsultam és lehulltam a porba, melyből vétettem, de az elült magyar vágyak, újra és újra felhorgadnak, ezek a szent, megáldott vágyak, amitől sós víz remeg a szememben, ezek a vágyak, amelyek emberré, tesznek, esendővé, balgává és az Istenhez hasonlatossá.

Már csak annyi bűnöm maradt, hogy születtem, hogy vágytam, hogy hittem, már csak annyi bűnöm maradt, mint csecsszopónak, aki anya ölébe vágyik, már csak annyi, mint fűszálnak, mely melengető napsütést és langyos esőket remél…

Már csak annyi bűnöm maradt, hogy veled megszerettem magamat.