Mikor csókoltál utoljára? Olyan igazán. Úgy mintha nem lenne holnap? Úgy, ahogy Boris Kovac kérdezi, mit tennél, ha megtudnád, ez lesz az utolsó este a Földön? Mit tennél? Kihez mennél el? Kitől kérnél bocsánatot, ki előtt borulnál le? Kinek mondanád, csókolj meg, még most utoljára? Kinek a karja között lennél végül a legboldogabb?

Forget about the despair, take your riches with you, just in case, let God come with you, if he feels up to it. Bacchanalia implied, take your nearest and dearest with you...

Aztán meg ott van az a szegény Faust, mit mond félig vakon, amikor meghallja, hogy mégis csak van értelme az életnek; „Verweile doch, du bist so schön!” Ha mester vagyok, te vagy a Margarita? Ha beleszédülnék a Rómeó szerepbe, leszel hát hajnalban Júliám? Ha kis hercegnek öltöznék, akkor te rózsának? A következő első ötszázezer randira ha kérnélek, ha veled ugranék szilkáról tengerbe? Hosszú is ez… 

A szerelem nélküli hónapok, olyanok mint a savas esők. Csontra marják az embert; eltűnik rólad, hús, ín, izom. Eltűnik rólad, minden, amit a szem ismer. Eltüntetik a mosolyod, a ráncaid, a szád sarkát bontó nevetést, el a kacsintásod, a hajad hullámait, a szempillád ívét és az életre rácsodálkozó szemöldököd. Eltüntetnek mindent és olyan leszel, mint Samu a biológiaszertárban.   

Aztán a Hungária székháznál rám köszön az Isten, egy zöldellő parlagfű képében. A piros téglák között nevet a júliusi napsugárban. Rám köszön és azt firtatja, hittem-e már ma, volt-e eszembe, hogy hálát, imát mondjak, hogy a fogam között a kedvencem a Mennyi király vigasztaló, igazságnak lelkét mormoljam, hogy a székesegyházban odalépjek Szent Ritához és a kezemmel megsimogassam a „facipőjét”. Szóval, ahogy sétálok ezen a „nyíregyházi ugaron” egyszer csak rám köszön az Isten a jó méteres parlagfű képében és mosolyogva azt kérdezi; „fiam, tudsz-e még hinni?” Én meg elszégyellem magam. Kezemben hideg a víz, egy picit távolabb fagyit is árulnak, de most nem ettől lesz gombóc a torokban. Hanem, hogy hallom hozzám beszélni a parlagfüvet, hogy a Jóisten hangján köszön rám, hogy megismer, hogy kérdez, hogy faggat...

És aztán lányokat látok, büszkéket szépeket. Látom a szemükben a nagy, színes, szélesvásznú álmokat. Látom, hogy ma csókolni mennek. Nekem száraz a szám, egy ideje már tart ez a szívből induló klímaválság, az elsivatagosodás, és tudom, valahol távol a semmiben, az Atacama-ködben, ott vagy két hegy között, akár egy csoda oázis, pálmafák hajbókolnak előtted, ott vagy, napozol. Abban a bikiniben… Melletted egy búvárszemüveg… és vársz.  

Csókra szomjasan…    

Apám azt mondja, hogy igen jókedvű volt a Jóisten, amikor Görögországot teremtette. A nagy jókedvében aztán bőséggel mérte a kedves öblöket, hagyta, hogy a tenger beleszeressen a partokba, hogy a türkiz minden árnyalatát nekiadja az embereknek. Aki járt már a Jón-szigeten tudja, hogy Odüsszeusztól, Sissy-n át, Durellig sokan hagyták itt a szívüket, mert ezek a törpe, tenyérnyi, öklömnyi csodák a vízben misztikus, szerelmetes helyek. Járnak ide istenek, császárok, királyok, édes ködben barangoló jegyespárok, járnak ide elveszett lelek, hogy a kabócák örökös énekében ismét meghallják lelkük szimfóniáját, hogy a ciprusok, olívák, fügefák alatt ismét megleljék magukat.

Korfutól Zantéig tart itt a csodák lenyűgöző, szavakkal alig-alig leírható világa.

Érezted már magad szabadnak? Nem? Hát indulj, vágj neki! Szaladj, fuss oda, ahol a Nap, a szél, a Hold meg a hullámok formálják majd a lelked, mint a sziklákat. Légy bátor, ugorj be a vízbe, sziklákról, merülj, nézd, vizsgáld meg a víz alatti világot. Légy kagyló, sellő, nagy hal, légy az, aki még soha nem voltál és ha kedvessel mennél, úgy szeresd a lányt, mint Zeusz; istenként, úrként, nagyvonalúan. Úgy ölelj, mintha nem lenne holnap, itt nem tudsz sok lenni, itt egy-egy parton, sziklán állva semmi sem elég, semmi világos, csak hogy élni kell még! 

Mert álltam én Angelokastro büszke váránál, kúsztam be Szent Jeromos barlangjába, láttam törpe, de szilaj lovakat az Ainos hegyen. Leheltem új életet a Navagio öbölben megfeneklett, rozsdás csempészhajóba és ugrottam életem legnagyobb akváriumába a Trampolino beach-en, a Potamitis szélmalom alatt és mutattam meg Neked a Keri sziklákat...    

Ne aludj, álmod itt szürke, magányos és faragatlan lesz. Fotózni is csak álmélkodva, mert úgysem tudod majd senkinek elmondani, elmagyarázni legfeljebb képernyőn, keretben megmutatni, hogy hol, merre jártál, hogy honnan ugrottál a mélybe, hogyan tekeredett a kezedre a menekülő polip és hogyan csócsálták a sérült héjú tengeri sünöket a durbincsok.

Nem tudod majd elmesélni, milyen kapitányként állni egy motorcsónakon. Meztelenül fürödni, kismotoron számolgatni az ezredik vadvirág méz illatát. És énekelni, mosolyogva: kedves elviszlek oda, ahol senki sem ismer, de értem a szót… Meg kék öböl, narancs vitorlák… Ja és wonderful world…

Wonderful…

Te mondok majd neked egy mesét! A végén a mesélő is mesés lesz. Vagy nem is lesz. De legalább boldogan él, amíg... mesél... Te ismerem az utcátokat! Azt a zsákot is. A végén a kórházzal. Te emlékszel, amikor költöztél, hoztad a görkorcsolyád és ráejtetted a kocsimra. Akkor haragudtam. Tudod a mesélő általában pasi. Vagy mittudom én, csak egy majom. És a kocsija... Hányszor fordultunk? Háromszor? Valami lámpa el is törött. Meg a mécses is. Aztán voltam abban a lakásban. De a legnyomasztóbb hely ott a belvárosban volt. De palota lett belőle. Az az apró szoba, meg bálterem. És a mese egyre szebb lesz, egyre magával ragadóbb, egyre inkább színesebb. Te, ez már nem is mese, hanem eposz. Nem is tudok énekelni, de valahogy egy buta musical jut eszembe, egy réges-régi szerelem. Tudod olyan, amiben valahogy senki nem kételkedik, hogy a legjobb helyen, a legjobb időben él. Na nem mesélek én semmit, mert hiányoznak a mesék. Megyek tekerek egyet. Közben meg énekelek. Mint a Hazudósban a lány, aki végül ugyanazt a mesét mondja a gyermekének... Egyszer egy csillag, lejött fürödni a Bujtosba... Te voltál az a csillag... Hallod! Most meg hova futsz? Mondom, hogy Te voltál!

- Több mint mulatságos ez! Sokkal több attól! Erősködni az élettel, szkanderozni, olyan igazából mint az Istennel sakkozni. Ő minden lehetséges lépést ismer, önnek pedig ezzel a nehéz tudattal kellene játszani. Így kellene jobbnak lennie, sokkal jobbnak. Aztán abban bízni, hogy szereti-e Önt annyira, hogy hagyja nyerni!?! Vagy talán a nagy Úr jobban tudja, hogy egy jó vereség többet ad Önnek, mint a boldogság ígérete –  így morfondírozott Thomas Mann, miközben cigarettára gyújtott.

- Maga az idősebb – felelte Hemingway - maga talán jobban tudja. Ám én nem bízok a sorsban… - egy újabb pohár fehér rumot töltött a poharába. – Kicsit sem bízok a sorsban, abban bízok, hogy kézben tudom tartani a dolgokat. A döntéseimmel. Egyszerűen csak jól kell dönteni. Néha kegyetlenül. Magunkkal szemben is. Úgy dönteni, hogy fájjon, de eltökélten, a szándék vezéreljen. Aztán lehet bukni, esni, törni, az már úgy is legenda lesz. A küzdelmet, by the way, nagyon szeretik az emberek. Abban a bátorságot látják, a férfias erőt, azt, hogy legalább megpróbálta. Itt a lelkem mélyén, ilyen az én hősöm is – belekortyolt az italába.

Thomas Mann, lassan szívta a cigarettát, Hemingway már harmadszor töltötte meg a poharát.

- Maga érzelmes…csak ezzel macsó jelmezzel akarja elfedni! – mosolygott a német.

- Meglehet - cuppantott egyet az amerikai, miután gyorsan legurította a rumot. - Meglehet! Érzelmes vagyok, de nem bolond, az érzelmeim kordában tartom. Persze ne gondolja, hogy nem volt még olyan nő, akinek ne tudtam volna a bolondja lenni. Csak éppen.... De ezt hiába is magyaráznám magának. Nem tud maga ilyen faragatlanul férfi lenni, nem tud dühből, indulatból élni. Ahogy én iszok. Maga számol, fejteget, lehántja a lélek utolsó páncélját is, hogy megnézze a remegő kis véglényt alatta. Én öltöztetem. Napba, erőbe, cicomázom. Az én hősöm mindig Akhilleusz, a magáé Narkisszosz. Az én virágom mindig a tövises rózsa, a magáé a hervadó nárcisz. És maga szereti magát, én meg inkább azt akarom, hogy engem mások szeressenek. Lehetőleg a nők - hahotázva folytatta. - Lehetőleg mind. Lehetőleg mind lássa bennem a nyers vadászt!

- Maga egy óvodai farsangba ragadt kisfiú! – nevetett Thomas Mann.

- Az, egy kisfiú, aki már úgy tud nőt ölelni, ahogy egy férfi – válaszolt Ernest és az utolsó fél decit már nem a pohárból, hanem az üvegből nyelte le.

Megalkuvások. Lázadások! Éjjelsírások. Éjjelfutások. Sokatfutások. Elfutások. Kifutások. Világból. Most jön a forróság, most jön, hogy nem bírod tovább nyomja a fejed, nyomja a szíved, nyomja ki belőle.

Küldd ki! Hívd be!

Mindig sameszként, mindig szolgaként. Kis senkik között leolvad róla a sosem volt nagypolgár álarca. Azért szerettem az arcod, mert láttam benne a királynőt. Nőt. A csodát. Több van mi csodálatos, de  a Nőnél, ergo nálad...  A finomat, a nemest, a felsőbbrendűt. Azt kérdezték tőlem, ha nem lett volna tested, a szíved, a lelked, akkor is? Gondolkodás nélkül igen lett a válasz. Aztán fordul a kocka, telnek a hetek, hónapok, szárít aszal a nyár, az év. Lúgoz, mélyebbre lök, ott ahol egyre nagyobb a forróság... És félek, ha a szerelem puskaporos hordójáig jut... 

Azon gondolkodtam, hogy te vagy az ünnep, te vagy a húsvét, a pünkösd, te vagy a karácsony, te magad vagy az ajándék. Te vagy a szép idő, a langyos szél, az első nyári este, te vagy a fülemüle, a dalos rigó. Te vagy a vers, és te vagy a tenger... 

"– Szerette?

– Avvót a baj.

– Mír?

– Mer akit szeret az ember, annak mindent megbocsát."

Az elején mindent megkapsz. Egy családot. Egy édesanyát, egy apát. Nagyszülőket. Minden a tied, az összes Rudi a hűtőben. Innen indulunk. Kisbicikli, csilingelő karácsony, Kisjézus. Innen indulunk, jó iskola, sport, tudás, ballagás, érettségi, szerelmek, diplomák. Az elején mindent megkapsz. Minden új. Minden szűzies, minden törékeny, de minden vadonatúj. Aztán jön az élet és ahogy mész bele a sűrűbe, hirtelen megtapasztalod, hogy az élet, ami korábban két kézzel szórta neked a kincseit, az most szépen lassan vissza is tud venni. Először csak villámcsapásszerűen, aztán menetrend szerint...

El tudja venni a legnagyobb szerelmed. Azt a lányt, aki úgy tűnt a legszebb, legokosabb folt a zsákodon. Aki borsó meg a héja...

El tudja venni a fiatalságod, az egészséged, a családtagjaid a barátaid. Mindent el tud venni. Mindent is. Aztán ott állsz egy júniusi reggelen. Amikor minden olyan zöld, hogy attól meg kell veszni, őrülni, amikor a város olyan szép, hogy abba bele kell szeretni, amikor a Nap pont úgy süt rád, amikor a verebek megköszönik a mekis zsömle "farát", amikor nézed a Bujtost, nézed ezt a várost, ami adott és ugyanúgy elvett, mint az élet. Nézed az autód, a házad és majom vagy, mert megkönnyezed az életed, mert megköszönöd a Jóistennek, hogy kaptál... Még ha el is vitte... Még ha el is vitte. Megköszönöd a percet, az órát. Mert tudod, az egész nem több egy torzónál, egy short story-nál. Mert tudod a boldogság attól még létezik, hogy benned most épp nem akar megfoganni. De ki tudja? Lehet már kinézett magának? Lehet már jár utánam? Már foglalkoztatom a gondolatait? Lehet, hogy épp úgy vágyik rám, ahogy én rá? Vagy az is lehet, hogy ez a boldogság; a várakozás, az izgalom..?

Még a Stadion utcán laktam, amikor egyik délután így köszöntél rám a kiskocsma előtt. Kezedben egy sörrel, azzal a hamiskás mosollyal dobtad nekem a kérdést, hogy mekkora balek vagyok, én még csak most jövök haza, miközben te már beleszaladtál a délután örömeibe.

Ugyanezzel az arccal álltál a sidari apartman ajtajában, amikor bekopogtál, hogy keljünk felfelé, a görögök már kiszegelték az égre a Napot, a kocsi előállt, elviszel bennünket a szokásos szigettúrára. Tiszteletbeli korfui polgár voltál, mindent olcsóbban kaptál, mindenki ismert, még azt is tudták, mit fogsz rendelni. Csak a tested járt haza Magyarországra, te lélekben igazából görög voltál, a nyár, a tenger, a vodka-narancs, meg a Metaxa-kóla örök szerelmese. Egész évben két dolog tudott lázba hozni; az egyhetes síelés, meg a kéthetes korfui holiday.

Úriember voltál, Tibi. Egy lezser, őszinte, az életet könnyedén kezelő dzsentri. Élni tudtál, élni mint Marci Hevesen, te voltál az, aki nem foglalkozott pénzzel, holnappal, te magad voltál az „egyszer élünk!” létező, megelevenedett szobra. Ha kortársak lettetek volna, rólad írt volna regényt Jókai, Mikszáth, Kosztolányi. Te voltál a mi nábobunk, a Noszty fiúnk, Cseregdi Bandink.

Okos voltál, szellemes, rafinált, de soha nem ártottál senkinek, szánt szándékkal biztosan nem. Utáltad a kötöttségeket, a parolát, a fene nagy hajbókolást, de szeretted, ha valaki úrként, gazdagként, politikusként is képes ember maradni.

Szép reményű gyerekként kezdted, te voltál a makulátlan fiú a teniszpályán. Jól tanultál, akár házakat is tervezhettél volna, a debreceni diplomád szerint arra is képes lettél volna. De te a médiát választottad. Ott is a legjobb iskolákat végezted el, maradhattál volna Pesten, lett volna helyed a rádióban, az induló kereskedelmi tévékben. Kellemes orgánumod, éles eszed, barátságos személyiséged simán megengedte volna. De te hazajöttél. Hazajöttél, hogy a Magyar Rádió nyíregyházi munkatársa legyél, meg tévézz, meg műsort vezess, meg itthon legyél az egyik legismertebb médiaszemélyiség.

Bár a szakmát nagyon szeretted, de ezt is úgy kezelted akár az életet, nagyvonalúan. Neked az élet, egy mosoly, egy pillanat mindig fontosabb volt, mint a becsvágy, a siker, a nagy hisztérika, meg az örök reflektorfény.

Inkább választottad a Tófürdőt, az ismerősöket, haverokat, és már most azon gondolkodom, hogyan lehetne egy napozóteraszt Rólad elnevezni.

Néhány hete beszéltünk. Elmondtad az újabb „kórházi kalandodat”. Elmondtad, hogy autót cseréltél és talán most már lenne kedved dolgozni is. Biztattalak. Egyedüli gyerek az egyedüli gyereket. Fiatalabb a tiszteletreméltó kollégát. „Csináld Tibi!”

Aztán ma reggel Laurenczy Enikő ennyit írt; „Szobi meghalt”… El sem hittem, amit látok, amit olvasok. El sem hittem. Nem akartam elhinni, hogy ennyi volt.

Szobi! Dombrádon vagyok! A Tisza-parton. Voltál itt, a házat is ismered. Süt a Nap, a madarak megveszekedetten dalolnak. Még most kezd tombolni a nyár. És hiába keresnélek ma délután a Tófürdőn, hiába mennék utánad Korfura, te már nem leszel ott. Nem lesz ott a hangod, a mosolyod. Hiába várnak Moraitikán, Kavoson a görögök. 

Keresheted őt, nem leled, hiába,

se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,

a múltban sem és gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem.

Többé soha

nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.

Szegény a forgandó, tündér szerencse,

hogy e csodát újólag megteremtse…

Isten veled! Még találkozunk!

Nettó szar nap. Odamondanál. Odakiáltanál. Szabadság! Szabadság! Ki a világból, szabadok közé válni! Odamondani.

…hogy suhant volna válaszul a bot

de akkor oda a cél a kicsi

rossz szénám hé-te-hé csavarni

lehetett volna az inget a hátamon

mint a szegény bujdosó kossuth lajosén

ott égje el a tűz

vagy ott rothadjon ítéletnapig

s már nem is a lába

a botja hozza

az én hetvenen túli

földig alázott

édesapámat…

 

Doktorország. Vágóország. Kurvaország. Rendőrország. Nemtudunknyerniország. Földighajlunkország. Onnan is felállunkország. Trianonország. Összekacsintunkország. Himnuszténeklünkország. Rokonokország. Benne van a vereség. Benne van a nemzethalál. Benne van a mindigelkúrjuk. Benne van, hogy foscsi, szarcsi vagyunk, protestálunk, nagy széles mellkassal, habzó szájjal. Tudod hol vagyunk mi Jézushoz? Tudod? Sehol! Tudod mikor vagyunk mi keresztények? Semmikor! Aztán valaki léböjtöt tart, 100%-ban gyümölcsből készült pálinkákat rendel és akkor, amikor a gátlások, feszélyek, vastag keretek hullanak le rólunk, mint  a ruha, amikor elolvad a megfelelési kényszer, akkor egyszer csak pőrén, tisztán, bűntől mocskosan ott áll a magyar, hogy „édes Istenem”…

„Ilyen jól sose játszottunk!” Belehaltunk. Hármat kaptunk. Ilyen jól, akkor sem, nagy harcosok vagytok, mint amikor jött a német, jött az orosz! Ti vagytok a legnagyobb hősök!!! Sose volt Ronaldo olyan közel az istenhez, mint ti ott 11-en! Soha! És azért széles a vállunk, mert ránk lehet terhet pakolni, lehet rúgni, ütni verni! Kurva les, kurva élet! Meg egyébként is! Aztán jön a fohász, megbünhödte már e nép… Meg. De még hogy. Van egy ismerősöm, Szlovákiában született. Szlovák állampolgár, de egy mondat nem sok, talán annyit tud szlovákul. Van egy ismerősöm. Székelyudvarhelyen él. Nem tud románul. Van egy ismerősöm, Tiszapéterfalván. Soha annyit meg nem alázták, mint az ukránok, Ungváron! Érted? Értünk?  

Vereség? Három gól. Nekünk meg nulla? Csak az nem érti, aki nem akarja.

SOHA NEM LEHET MINKET MEGVERNI! Soha… Ki lehet kapni, el lehet veszíteni csatát, háborút, függetlenséget, de soha nem lehet megverni minket…

Aztán itthon nézel ki a fejedből. Hogy is van ez. Sehogy. Ha a vágyaim… Ha az álmaim. Mindent is elvesztettem. Mindent is elégettem, mindent is. Csak a hitem, reményem, szeretetem maradt meg. Nem sok. Imádkozz. Értem is, értünk is.

Szeretek. Szeretlek. Örökkön. Örökké.