Az Austria Airlines gépen a lányok Rotkäppchennek (Piroskának) öltöznek. Amikor az utas megjegyzi, hogy micsoda kiskosztümben parádéznak, akkor a bécsi lányok csak ennyit felelnek, mosolyogva; Geschmacksache! Persze illik tudni, a fehér-piros lobogó, a hófehér Airbus, meg a pirosba öltözött lányok, mind-mind Bécs felé terelnek. Tudod, hogy Strauss zene szól majd (an der schönen, blauen Donau), a menüben tizenkét euróért bécsi szelet, meg főtt krumpli petrezselyemmel szerepel, na meg almás strudli, de nem hiányozhat a sárga rókagombával turbózott szósz, hozzá gőzben párolt zsemlegombóccal. Mivel a földön már ettem ezekből a remekművekből - Sniclit a bécsi Fligelmüllernél, rókagombát a subeni Labmayer fogadóban, strudlit meg Grazban -, és tudtam a repülőn mindezek a finomságok hervasztóan mutatnak majd egy faramuci, design alutálkában, esetleg egy parányi törhetetlen tányéron és az ízük is olyan lesz, mintha édesanyám remekbe szabott, vasárnapi rántott húsát két nap után megmikróznám, így egyszerűen csak a fülembe tettem a zenét és hagytam, hogy elálmosítson a repülés.
Szendergésben kívülről láttam magam. Mintha kiszállt volna belőlem a lélek s idegenként tekinthettem volna a jól ismert porhüvelyre. És ahogy kívülről néztem ezt az embert, akkor láttam meg, hogy micsoda zsákot cipel a vállán. Amikor visszakaptuk Apagy határában a zsebkendőnyi földet, nagyanyám örökségét, akkor krumplit termesztettünk. A dombrádi Tisza-parti víkend után, gyakran álltunk meg 2-4 zsák krumplit szedni. Először a korai Kleopátrát, aztán, ahogy öregedett nyár a Désire-t. Apám a kapával ügyesen suhintott, majd rántott egyet és ahogy a francia mondja, a „földi almák” malacrózsaszínnel gurultak elő. Szép krumpli termett a 41-es mellett. Az első évben, amikor nagyapám élt és végignézett a több száz méteres szíjparcellán, meg is jegyezte; „ejj, de jól nősültem…”
A krumpli nyikorgó vedérbe került, majd ha ez tele lett, akkor bele a zsákba. Végül bekötöztük, egy ügyes, kötöttfogású mozdulattal a hátunkra került és aztán megkezdődhetett az erőltetett lépkedés a puha, porhanyós anyaföldben, a végtelenségben parkoló autóig… A körmöm alatt a nagyapámnak tetsző, fekete földdel, hajamban, testemen a végighulló porral, bokáig süllyedve lépdeltem a kocsi felé. A zsák engem nyomott, én a zsákot és fájtam a krumplinak, ahogy nekem a krumpli. Lihegve érkeztem meg, és tudtam még lesz legalább egy forduló. A zsákot óvatosan le, nehogy törjön a drága áru, hiszen étteremnek, konyhának ment legtöbbször…
Szóval ahogy kívülről láttam magam, egy pillanatra mindent megbocsátottam annak az embernek, aki az életet krumplis zsákban, lihegve, izgatottan cipeli magán. Letehetné. Az árokba dobhatná, de hát az anyjától, az apjától szerzett kincsek is benne vannak, meg az élete, a szerelmek, az egy szerelem, meg nyarak, virágok, csókok. Benne van abban minden hiba, tévedés, minden bűn és büntetés. És ahogy néztem az embert (ecce homo), néztem, ahogy sétál az elmúlás, a semmi, a végtelen némaság és sivatag felé, akkor elszégyelltem magam, miért nem szeretem jobban, miért utálom néha ennyire, miért haragszom rá, miért ostorozom, miért várok el tőle mindig többet, jobbat, értékesebbet…
Néztem az embert, aki én vagyok, aki egy nagy krumplis zsákkal jár-kel és liheg, izzad, ki van vörösödve.
Kinek bizonyít? Kinek magyaráz? Kinek viszi azt a böhöm nagy zsákot?
A gép aztán a nyugati viharban rázkódva szállt le, úgy dobálta az égi madarat, mint valami műanyag szappantartót. Amikor a kerekek fekete csíkot húzva csókolták az aszfaltot, valami feloldozásféle zsolozsma nyugtatott meg. Mindez a schwecháti mezőn. Valahol ott, ahol Móga elvesztette az október végi csatát Windisch-Grätz ellen... De már ez sem bántott.
Már nem érdekelt a hajnal, a holnap, nem érdekelt vagyok-e benne, vagy benne van-e a világ. Már csak az érdekelt, hogy abban a zsákban ehető-e a krumpli, hogy lehet-e belőle bármit (ki)főzni…
