16 vonal, több mint 200 kilométeres hálózat, 300 állomás és naponta 4,5 millió utas. Csak a számok nyelvén is elképesztő Párizs metrója. Pedig a hideg tények képtelenek megmutatni ezt az épített, sajátos és lenyűgöző világot. A rendszert, ami a világváros jelképévé is vált, és amiről azt mondják, homogén az építészeti stílusa. Persze a meghatározó csapást a szecesszió jelölte ki. Ez az a világ, amelynek állomásnevei is általában sokat mondóak, vagy egyértelműen a felszín világára utalnak. A párizsi Kontroll egészen más film lenne. Már csak azért is, mert többnyire hülyebiztos. A legtöbb helyen plexifal választja el az öngyilkosjelölteket a veszélyes „féregjáratoktól”.  A párizsi metró szerelvényei, ráadásul inkább valami százlábúra hasonlítanak, ahogy a sok-sok gumikerekeken és az irányváltást segítő görgőkön haladnak sietve tova. Néha aztán a szerelvények feljönnek a fényre, hogy meg-megcsodálják a világ egyik legnagyobb, leginkább kultúrával átitatott városát. Néha feljönnek, hogy a Szajna hídjain szaladva meglássák sietős képmásukat és fémgigájukat fel-alá járatva szomjazzanak a folyó édes, világos vízére.   

Az én egyik kedvenc, föld alatti állomásom a Louvre-Rivoli lett. Nem azért, mert a fotóautomatából épp Amelie lépett ki és nem csak azért mert a város alatt értettem meg, hogy miért nem szeretnék a konyhámba metro-csempe világot. Épp azért, mert ez a megálló annyira elüt a többitől. Eleganciájával, meghökkentő kultúrkínálatával. Sötét, vulkanikus kőzeteket idéző járólapokkal a talpam alatt, bézs márványutánzat a falakon és minden kis nyílásban egy-egy híres szobor, egy híres alkotás másolata… A föld alá bujtatott történelem, kultúra és esztétika világa ez. Az egyiptomi írnoktól, Hammurapi törvényoszlopán át, a lenyűgöző milói Vénuszig. (És itt nyer új értelmet Michelangelo Haldokló rabszolgája, a járványhelyzet és a kijárási tilalom alatt...)

Hány világ létezik a Louvre alatt? Hány járat, katakomba, hány metró rohan el a palota alapjai alatt? Ki tartaná ezt számon? Egy biztos, amikor kinyílik a szerelvény ajtaja és a híres alkotások előtt lépdelsz, melyeket még Szabóné tanárnő, meg Krivács tanár úr mutatott életed hajnalán egy-egy nyírbátori rajzórán, akkor sóhajtasz egyet. Nagy mély sóhaj ez. A magyar ugar sóhaja.

„Cseregdi” Bandi meg leszólít; „- Hogy te is cimbora? Te is?” És bólogatok, hogy persze. Itt ámulok a szent ámulások nagy városában, Bandi bátyám. Itt vagyok a „Bakonyodban”. Itt nézek ki a fejemből és gyújtok fényt az alagút végén…  

Egy tanulmány szerint 2050-re Párizs lakosságának 80%-a fekete lesz.

Nekik majd mit mondanak ezek a hófehér szobrok?

Olvassák-e majd Maupassant, Dumas-t, Victor Hugot?    

Istenem de naiv vagy. Indiában alapból minden nyavalya van, a médiának meg mindent elhiszel te is csak egy unalmas fotellakó vagy aki önállóan képtelen gondolkozni. De gratulálok hogy beadattad magadnak azt amit pár hónap alatt összedobtak egy nem izolált akármire, de most nagy a szád 15 év múlva meg ne sírj ha bármilyen betegséged lesz akkor gondolj arra h milyen buta voltál, sorra halnak meg az oltás után a környezetünkben is arról nincsen szó...

Aludni kellene, sokat, mélyen, de elkövettem egy öreg hibát, kinyitottam az ablakot. Eső előtti „csend” sompolyog a Bujtosi-tó felett. Hosszú hetek óta, most először enyhült meg az idő és lett hamisíthatatlan tavasz-illatú az éjszaka. Hogy mondta „Bandi bá’”;

„Virág, dicsőség, mámor

Tavasz-heroldok szállnak…”.

Jajj, hogy tudok rajongani ezekért az éjjelekért. Minden fecseg, duruzsol, suttog, sóhajt, minden párt keres, vagy párja vállára hajtja fejét, fiókát igazgat szárnya alá, bolond bőregerek cikáznak és nagy éjjeli pillangók indulnak a fények felé. „Feltámadt Krisztus!” – mondtuk mosolyogva alig egy hónapja, de igazán csak most érzem, hogy a Mindenség Ura, ismét mindenben jelen van, felkelti a hétalvókat, turbékot csepegtet a galambok torkába és már valami cincér zenél a cseperedő, kerekedő, zsenge lombok között. És illatok töltik be az utcát, forr a víz, mert a halak is érzik és nagy varangyok ássák ki magukat az iszap fogságából, boldog teknősbékák tempóznak a zöldellő nádpálcák között, a távolban dankasirályok követelik a panaszkönyvet és a vöcsökpár nyaka úgy fonódik össze, mint szerelmetes kígyók. Ezek a tavaszi éjszakák hívnak, löknek, csábítanak, kérges lelkemből kikövetelik még féltve őrzött, jobb időkre tartogatott ifjúságom és tüzelnek; tanuljak meg szerenádul, tanuljak meg ablak alá állni, bolondot csinálni magamból, tanuljak meg rőt arccal, mások lesajnáló tekintetét állva szavalni; van még ebben a szívben szerelemmorzsa, szerelempalánta, van még itt, ami nagyot álmodik, amit hív, vonz, magához ragad a tavaszi éjszaka, hogy naivul hiszem az élet több, mint születni, enni, inni, kicsit szeretni pénteken és szombat délután, nőt ölelni, majd nagyokat hazudni és aztán gyáván meghalni, eldobni életet, hitet, reményt, örök és érthetetlen körforgása.  

Az ember több attól, hogy hazudjon magának, hogy csak jóllakjék. Több attól, hogy hitét, fejét veszítve rohanjon az elmúlás felé. Az embernek lenni kell néhány emlékének, érzésének, lenni kell szerelmének, melynek édes rezgését, annak hullámokba nyomatott lenyomatát sokáig, a végtelenségig őrzi majd a világegyetem. Lenni kell egy nagy oszcilloszkópnak, amibe ha belenézel, egyből látod, mi lakik mélyen bennem, félúton a dobogás és a kérlelhetetlen ész tiszta logikája között... 

És tudd, neked már legalább két életed van. Egy a saját, egy pedig az én szívemben…

Szindbád ködös, hosszú, őszi estéken szívesen vette nagyító, vagy éppen mikroszkóp alá a lelkét. Vizsgálgatta, mint egy gyermek, annak minden kíváncsiságával és konok örömével. Mosolygott hozzá, bár ahogy öregedett minden mosolyában volt némi vicsorítás is, hogy milyen értelmetlen ez így; az idő elveszi a haja színét, roncsolja az emlékezetét, de még a fogait is, de a mosolyt, a nevetésre való hajlamot meg meghagyja. Szindbád az időre úgy nézett, mint a Sátánra. Az időben vélte felfedezni a rosszat, mind azt, ami múlttá teszi a legszebb órákat, amely kicsavarja kezéből, a görcsösen szorongatott fiatalságot, elrabolja a vágyait, ellopja szerelmeit és összekuszálja, halványítja a korábban oly ragyogóan élő emlékeit.

Ilyen estéken Szindbád sokszor nem bírt magával. Lelkét alufóliába csomagolta, zsebre vágta, felvette kedvenc kabátját és nekivágott az üres városnak. Bezárt kiskocsmák és bádogkrisztusok előtt lépkedett. Volt, hogy keresztet vetett, volt hogy csak dünnyögött, hogy ilyen masszív ködben a Jóisten sem látja merre jár…

Szindbád lelkének volt egy apró zárványa, vagy talán jobb úgy fogalmazni, mert ő maga kórosnak érezte, amolyan cisztája. Amiben a giccs, az önmagától is meghatódni képes ember, a könnyek szerelmese lakott. Ezt a darabot egyszerre szerette és átkozta. Ha verset olvasott fel szépséges fehércselédeknek, ez a kis darabka nagy gombócot gyúrt a torkába, ez lepte meg nagy kövér krokodilkönnyekkel a szeme sarkát és ezzel valahogy nem tudott mit kezdeni. Szégyellje? Örüljön neki? Apaja picsogásnak nevezte volna, a nagyapja pedig vele sírt volna, szóval genetikailag sem egyértelmű ezeknek a feltoluló érzéseknek a sorsa.

És amikor a nagy sétákból hazatért, amikor a saját maga által kreált nyomora, lelki magánya újból és újból meglepte, akkor elő-elővette azokat a zenéket, amitől éppen ez a „lelki zárvány” kezdett el ragyogni. Minél teátrálisabb volt egy muzsika, egy dallam, minél szívfacsaróbb egy tétel, annál inkább ragyogott ez a ciszta és ő annál hangosabban zokogott. Olyannyira, hogy idő után éppen ebben a zokogásban találta meg az Istenhez hanyatló lélek igyekezetét. Ilyenkor tudta, hogy képes fejet hajtani, térdre rogyni és belátni, bár jól esne elhinni, hogy minden érte forog, hogy minden tőle függ, hogy ez a világ csak az ő rossz álma, elfogadni, hogy semmi és senki, még maga az atyaságos Jóisten sem, az imádságok, versek, szavalatok és hosszú irományok ellenére sem ismeri. Nem tudja, hogy van, létezik, álmodik, imádkozik, hogy született, hogy Bibliát olvasott, hogy szeretett, mint soha senki, talán úgy szeretett, ahogy egyetlen isten sem képes. Úgy szeretett, mint ahogy tenger a partot, ahogy a hullámok követelik vissza a megfeneklett hajót, ahogy búvár a mélységet, toronyugró a zuhanást, ahogy megbántott nők a becéző ölelést, ahogy elhagyott gyermek anyja karját…

És amikor a zene magasba hágott, amikor eljött a lyukas lélek perce, akkor átzuhant rajta az élet, mint falánk fekete lyukba az univerzum anyaga és siratta semmi, értelmetlen kis, vidéki életét. Siratta, hogy nem is akart felnőtt lenni, hogy bár kívánta, rég megátkozta a szerelmet és siratta, hogy ez a perc, ez az óra is el fog múlni. Hogy le kell feküdni, hogy ki kell pihenni ezt zaklatottan áldott órát, hogy a legködösebb ősz is el fog múlni…

És tavasszal meg majd jönnek az Újak. Ordítanak, táncolnak az utcán, felkeltik álmából, az ő karjukon jönnek majd a legszebb, fiatal menyasszonyok… És mégsem átkozódott, csak ült merengve, és akár Kosztolányi azon részeg hajnalon, megköszönte, hogy ugyan nyomokban sem volt teljes, de azért elég szép kis csoda volt...

Uram, csoda volt!!!    

Néhány éve Szatmárcsekén készítettem vele interjút. Az M1 szalajtott minket, volnánk szíves, ott a művésznő, meg egyébiránt is, olyan fontos lenne. Szaladtunk. Másfél óra az út. Az utcán, a járdán, a paplak előtt készült az interjú. Törőcsik Mari nagy lendülettel beszélt arról, hogy neki még sok dolga van a világban, egyelőre nem tervez a halállal. Persze nem én hoztam fel a kérdést, ő maga kezdett el beszélni arról, hogy mindenki megöregszik és  ha tehetjük, mi ebben ne kövessük a példáját... A fontos dolgokra visszatérve meg bátorkodott kijelenti, hogy például itt van a csekei, fiatal, református pap, oszt kéne neki egy rendes feleség, és ő bizony meg nem halhat addig, amíg nem kerít neki egy formás, kedves, aranyos, tisztességes jányt…

A pap pirult, mi nevettünk. Nyár volt és  hittem, hogy Törőcsik Mari sose hal meg, mert neki mindig lesz dolga; színpadon, Szatmárcsekén, vagy mittudomén, valami nőegyletben…

Más...

Sose felejtek el egy disznóvágást, Apagyon. Értelmem akkor nyiladozott, és már a spórban pirult a véres, meg a májas, nagyapám már rázendített, fogyott a bor rendesen, nagyanyám már a plafonon szégyenében, na meg mérgében. A tiszta szobában, meg én ébredtem meg, mert a korai kelés, meg a hideg, meg a munka... és akkor a tévében egy Máté, meg egy Mari nagy szerelmét vetítették. Akkor értettem meg először, hogy hát kérem van ez a Törőcsik Mari, meg a Soós Imre, meg a Fábri Zoltán, tette hozzá apám sietve...  Meg van egy csuda Magyarország, ami már mennyország, mert olyan erő tud lenni abban, ami szívből, lélekből jön, olyan döbbenetes energia feszül itt kérem a Kárpát-medencében, hogy egyszerre van kedved sírni és kacagni tőle. Hát nagyapám meg is tette. Egy nagy sörös kirgliben hozta be a fröccsét, ami nyomokban szódát is tartalmazott, gigáját kiakasztotta és nyelte a nedűt, majd felkapta a fejét és velem együtt nézte a Körhintát…

Köszönöm Törőcsik Marinak. Köszönök megannyi élményt, filmet, kedves és fontos percet, köszönöm, hogy halála után is marad nekem, hogy sokat emlegethetem, hogy nézhetem…

És most mégsem a Körhintával búcsúzok, hanem azzal a jelenettel, ami annyira Törőcsik Mari nekem.

Isten vele, Művésznő! Isten vele Mari! Mi megsiratjuk, Fábri, Garas, Maár Gyula, meg Soós Imre meg már nagyon várta… Odafent…

Hány éves is volt Ábrahám, amikor gyermeket bízott rá az Úr? Mennyi? Gondolta, hogy rossz térdével, izületeivel, köszvényre hajlamos ujjaival nem tud majd focizni a fiával? Gondolta, hogy majd kinevetik az iskolában, hogy miért a nagypapa hozza a kis lurkót? Félt-e a holnapi haláltól, stroke-tól, trombózistól az öreg? Rettegte-e, hogy nem lehet majd ott az ifjú lakodalmán? Ilyen ember lett volna? Aki fél az időtől, holnaptól, jövőtől, amikor fiút adott neki az Úr?

Foied vino pipafo, cra carefo… vagy elhagyva a faliszkuszit… Hodie vinum bibam, cras carebo….

Ma még élünk. Ma még hideg a bor! Ma még ha hívsz, felveszem. Ha csöngetsz, ajtót nyitok. Szakítsd le a pillanat virágát, élj a mának… Carpe diem, nézd egy percig az órád, indítsd el a  stoppert. Hallod? A szívedben már perceg a szú, hajadban percek kérdése molyok tanyáznak és már talán repülni tanul a légy, mely a nyüvek seregének Téged nézett ki!

Isten hozott élet! Isten éltessen! Ma bort iszom… holnap? Holnap nem lesz…

„Kedden 285, többségében idős, krónikus beteg hunyt el, ezzel 24 265-re nőtt a koronavírussal összefüggő halálozások száma…"

Többségében idős, krónikus beteg… Untig ismételve… Ennyi marad belőlünk, egy szám. Egy rubrika tartalma a statisztikában. Elhunyt. Koronavírussal összefüggésben. Az élet meg megy tovább. Nyitást, teraszt, munkát, bulit követelve. Kormányt, intézkedést, vakcinát átkozva. Az élet megy tovább, az életnél fölényeskedőbb, érzéketlenebb, részvét- és kegyelem nélküli „izét” nem ismerek. Elhunyt közel 25 ezer beteg. Összefüggésben. Vagy ki tudja hány? Ki tudja hány, aki a  „háborús helyzet hiátusa” miatt távozott az élők sorából…

„A bácsika talán meghalni megy? Maradjon még egy kicsit közöttünk! Olyan fontos lenne, hogy egy nappal több legyen!”

„Ne csökkenjen semmi!” -mondta nekem a tiszavasvári Lakatos Emese, 2012 őszén. „Ne csökkenjen semmi!” - Édes Emesém, de igazad van! Ne csökkenjen semmi! Főként ne a lakosság, főként ne menjenek el idő előtt azok, akiknek még lenne itt idejük, helyük, szavuk… És amikor azt kimondják, hogy elhunyt, hogy elment, hogy eltávozott, szavalják már Kosztolányit! Könyörgöm, mondják már ezeket a sorokat fennhangon, ne csak a papok, ne csak a szónokok, Te is, aki most ez olvasod, mert a harang érted is szól!!! Ne légy fafej!

„Keresheted őt, nem leled, hiába,

se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,

a múltba sem és a gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem.

Többé soha

nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.

Szegény a forgandó, tündér szerencse,

hogy e csodát újólag megteremtse…”

Szóval keresheted az összefüggéseket… Keresheted őt aki elment, kimehetsz a sírjához… Meg merenghetsz azon, hogy te ne veszel fel, „sebtiben összetákolt” vakcinát. Meg verheted a melled, hogy neked van a világon a  legjobb immunrendszered… És hivatkozhatsz unortodox véleményekre, bolond csodadoktorokra, felmondhatod az összes összeesküvéselméletet és lehetsz a normális életért küzdők élharcosa…Azt hiszed, hogy van más út… Azt hiszed, hogy van időd. Azt hiszed, hogy van kiskapu, meg lehet úszni, ki lehet kerülni, hogy neked sikerül… Mindenki azt hiszi, hogy vele nem történhet meg. Ivan Iljics is szentül hitte. Mindenkivel, de vele nem… Így vagyunk összerakva, kételkedünk, tagadunk, aztán valahogy csak megtörténik…

Egyszer, egyetlen egyszer lázadtam. Tavaly májusban. A maszk ellen. Aztán beláttam, bolondok királya leszek, ha majd élre állok és követelem, hogy engem is vigyenek a vágóhídra…

Persze ne higgyetek önjelölt sztároknak, ne Zalatnay miatt oltassatok, vagy ne azért, mert Nagy Feró is… Ne azért mert birkaként is lehet élni. Hanem a saját magatok, jól felfogott érdeke miatt és ne arra figyeljetek, aki a leghangosabb, aki eltorzult arccal ordít, aki üvölt, aki rázza a karanténketrecet.

Hanem figyeljetek a szelíd életre. Nézzetek a gyerekekre, szülőkre, nagyszülőkre.

Nagymamám a halála előtt megszorította a kezem. (Pedig, hol volt még a koronavírus...) Szeméből egy nagy könnycsepp gördült ki. Letöröltem. Egyre fénytelenebben, lassuló lélegzetvétellel nézett rám. Mindketten tudtuk, ez az utolsó találkozásunk.

Olyan fontos lenne, hogy egy nappal több legyen…

Ui: Ja, tegnap délután óta a beoltottak közé tartozom….

Az alkonyatban zengnének itt

Tovább a szent dalok.

Kivágtatna a vasszörnyeteg

És rajta egy halott.

Egy ismeretlen, bús kis állomásnak

Képét így őrzöm, vitt a gyorsvonat,

Azt hittem akkor, hogy öröm vár másnap,

Mely felzendíti rekedt sorsomat…

Száz vasútat, ezeret!

Csináljatok, csináljatok!

Hadd fussák be a világot,

Mint a testet az erek.

Amikor a Budapest-Berlin szerelvény hajnalban elhagyja Csehországot és megérkezik Szászországba, a felhők ölelik át a vasszörnyeteget. Kúszik az acélkígyó, végig az Elba mellett és amikor megpihen Bad Schandauban, akkor elgondolkodsz, hogy mégis igaza van annak, aki hiszi, aranyat lel, aki korán kel… Hegyek, fenyők, zöld paplan, pára, folyóillat kúszik be a lehúzott ablakon és egy pulóvert keresel, hogy tied legyen ennek a hajnalnak, minden pillanata… Decin és Bad Schandau között egyszer megértettem, az élet nem a rántott hústól a kerek krumpliig tart és még csak nem is egy hűtőből kivett, tejfölös uborkasaláta egy rekkenő nyári napon, hanem örök mozgás az összetartó síneken…

Amikor kora délután a Liszt Ferenc expressz rátalál a Rajna völgyére, szőlők és örökké pucolt városok illatát hozza a szél. Rizlingillatú ez a völgy és valami végtelen nyugalommal nézed, hogy ennél sem láttál talán szebbet. A Loreley sziklája alatt épp egy „S” betűt fut, robog a vonat és te szavalni kezded; Ich weiss es nicht, was soll es bedeuten…   

Brüsszel és Antwerpen között meg nem is érzed. Csak tudod, mert csíkká változik a világ, hogy vonatra ültél.

Vonat volt a jelem az óvodában. Apám, a rettenetes Szovjetunióból egy kisvasutat hozott nekem. A szobámban egy vasparipa apró, de nagyon valósághű mása kezdett el körözni és én a kör közepébe feküdtem és néztem, hogy nézzem, őrizzem, míg az zakatolva járja boszorkánykörét a szobámban. Aztán a nézésbe belefáradva, ott aludtam el, a körben.

Budapest és Nyíregyháza között vizsga előtt, vizsga után a kantinban ücsörögtem. A nagy, lusta Alföldön át, a Nyugatiig. Aztán onnan fel a várba, hogy magam mögött tudjam az ugart, a lapos földeket, a rögöknek imádkozó, apró embereket, a véreim. Akkor még mentem, rohantam volna innen, most jönnék, most kérlelnék, még a nyakas (nőnemű) Debrecent is, hadd legyek hűséges szeretője.

És utaztam Nyíregyháza és Szalka között lassabban, mint egy temetés, lett rekviem minden haza tartó útból, mert akkor még nem tudtam, hogy életem legszebb heteit emészti meg az idő.

Aztán elhagytam a síneket, hűtlenül magára hagytam a vasszörnyeket. Pedig de sokat láttam, de sokat tanultam, míg zakatoltak a kerekek.

Imbolygó életem, egy vonaton nyertem. Valahol Apagy és Nyíregyháza között. Imbolygó életem egyszer sokkal szebbre színeztem Semjén és Pócs között…    

És továbbimbolygok majd, hegyek, tengerek felé. Tudom, egy idő után mindenki leszáll, csak én maradok. Nem lesz több utas, nem lesz kalauz és a mozdonyvezető is hazamegy, csak én ülök majd rajta. Egyedül, de soha nem magányosan.  

HOZZÁ!

Arany hajad, mint a nap sugára

Vet fénykévét ruhácskád fodrára.

Reng ruhádban a karcsú termeted:

Rózsaszálon a gyémánt permeteg.

Szemed a mély tenger csillogása,

Égen földön nincs, nem akad mása.

Ha engem látsz, lecsukod csendesen,

Sugaráért od'adnám életem!

Lelked nyájas holdsugár az éjben,

Ringatózik mély tenger ölében.

Óh! előlem felhők takarják el!

S ha várok rá... eltünik - a nap kel.

Szíved? Óh! a szíved nem találom,

Ez az én bús, szomorú halálom.

Széttörnélek! - de kezemen bilincs:

Meghalok érted, mert szíved az nincs.

Száz évvel, meg egy nappal ezelőtt, egy görögkatolikus kamaszfiú vetette papírra ezeket a sorokat. Tizenhat tavaszt látott, ennyi volt csak a háta mögött és a vers tanúsága szerint igen szerelmes. Attilával többször megesett ez a dolog. Talán a világirodalomban is kevés olyan alkotót ismerünk, aki ennyire szomjazta a szeretet, aki így tudott volna szerelmet, figyelmet koldulni.

És tudjuk, mindannyian tudjuk, hogy minden ott kezdődött, amikor rimánkodott, toporzékolt, de Pőcze Borbála nem hagyta a dagadt ruhát másra, csak teregetett némán és nem vitte fel a kisfiát a padlásra. Nagy László a „mindenség sommáslegényének” nevezte sommásan. És talán a mai napig nem tudta két ilyen erős szóban kifejezni, hová is kellene helyezni az univerzum költészeti múzeumában, József Attilát.

A költőt, akit talán mindenki ismer, akitől gyerekként megtanuljuk hogy a villamos álmában csenget egy kicsit és tűzoltók is lehetünk, meg katonák és ha úgy akarjuk, ha valóban szentül hisszük, akkor vadakat terelő juhászok is…

Aztán ifjú szerelmesként József Attilát idézzük Lillafüreden, a Szinva patak partján és miközben a kedves haját, meg domborodó kebleit nézzük, akkor így mormoljuk; „látom előrebiccenni hajad, megrezzenni lágy emlőidet…”

És kéz a kézben hittel mondjuk;

Szeretlek, mint anyját a gyermek,

mint mélyüket a hallgatag vermek,

szeretlek, mint a fényt a termek,

mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek

halandók, amíg meg nem halnak.

 

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,

őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.

Elmémbe, mint a fémbe a savak,

ösztöneimmel belemartalak,

te kedves, szép alak,

lényed ott minden lényeget kitölt.

és végül, amikor az ágyunkat mutatjuk meg, akkor mosolyogva annyit fűzünk hozzá: „Ahol én fekszem, az az ágyad…” A rendszerváltás idején át akarták értékelni. Ki akarták dobni. Mondvacsinált indokokkal. A finnyásoknak „kommunista” volt. Valaki, valami, ami ancient regime-nek is szent volt. Aztán a versei a kukákból is visszabeszéltek. Kimásztak a szemétből és újból helyet követeltek maguknak az örökkévalóság Parnasszusában.

Legutóbb Ady esetében hallottam azt a csacsiságot, hogy Bandi bátyám helyenként az antifásokra hajaz. Cifrát káromkodtam. Tudok. A Hortobágy poétája köpni, káromkodni is tud. Eszetek ne veszítsétek…

De maradok Attilánknál. Maradok annál a fiatalembernél, aki olyan örökséget hagyott ránk, amiből a következő 100-150 évben is nyugodtan mazsolázhatunk, imádkozhatunk, lehetünk szerelmesek anélkül, hogy megkopna a fénye, hogy rozsdásodna…

Sokáig fogjuk még nézni vele a Duna-parton, hogyan úszik el a dinnyehéj, és kérni ezt az országot; „édes Hazám, fogadj szivedbe, hadd legyek hűséges fiad!” Ő fogja elmondani, hogyan rándult egy picikét a válla a kedvesnek, amikor az uccán átment…  Tőle tudjuk, hogy a langy melegben tapsikolnak a jázminok… és tőle tudom, hogy hozzád vonszolnak, löknek tagjaim, hogy számban tartalak, mint kutya  kölykét, és nagyon szeretlek, hisz magamat szintén nagyon meg tudtam szeretni veled… És ő kér bennem, ha mondom, hogy tedd a kezed a homlokomra… És vele úgy tudunk várni, mint a vacsorát az este, hogy a holt csillagvilággal, esengve, csak szállunk tehetlen, mint a kövek és míg itt hadart s hazudozott az óra, te fölbámészkodtál egy dobogóra s a szétterült ütem hálójában remegtél nélkülem.

József Attila 1905. április 11-én látta meg a napvilágot. Rövid élete harminckét éve alatt olyan örökséget hagyott ránk, amiből legalább 100-150 évig bátran mazsolázhatunk anélkül, hogy fénye megkopna…

 Olvassatok, hallgassatok ma egy verset tőle és kívánjatok boldog születésnapot Neki és a Magyar Költészetnek is!

Az első Zsolt napon, amikor már felfogtam, hogy ez valahol megannyi drusza között az én napom is, szemerkélt az eső. Hűvös tavaszi idő köszöntött ránk, a súlyos, szomorkás fellegek áztatták a földeket. Még a feltűnően narancssárga Kispolszkink is megszürkült azon a napon. Hétvége lehetett, hiszen papóhoz, meg mamához mentünk Apagyra, ahol a házba belépve csendesen pattogott a spórba rakott tűz. Valami ajándékot is kaptam, játékot talán, de arra jobban emlékszem, hogy apám hosszan magyarázta, nemsokára itt a húsvét, meg a nyár.

A duhaj Zsolt napok a főiskolán köszöntöttek rám. Tóth "Isu" István, Galamb, Papp "Töki" Gyuri, Sipőcz "Sipi" András, Makkos Péter és Fisli Gyula társaságában, a FŐHÉ-k idején tanultam meg, hogyan kell áldomást mondani, pálinkával koccintani és azt is, hogy ha a szobában hagyom a Zsolt napi pálinkacsokrot, akkor bizony mire visszatérek az előadásról egy párna összes tolla a szobában fog szálldosni és a szobatársam pedig teljes alakos, jakuza-tetoválást kap, fekete filctollból…   

Boldog évek! Ott tanultam meg, hogy az április tele van olyan névnapokkal a Zsolt mellett, (Tibor, Gyula, György), amelyek bőven kimerítik a casus bibendi fogalmát!

És micsoda FŐHÉ-k voltak azok! Micsoda hetek! Tessék elképzelni húsz év forma, egészséges fiatalokat, akik reggelire oroszlánt esznek, estére mocsári sárkány szívéből pörköltöt, össze vannak zárva egy nagy, koedukált kaszárnyába, ahol az egyik szobából házi pálinka, a másikból gyöngéd női parfüm, a harmadikból pedig valami szerelemből és álmokból gyúrt filozófia illata párolog. Ahol mindig történik valami, hol sírnak, hol nevetnek, hol szeretkeznek, hol búsulnak egy jegyzet felett, ahol valaki éppen eszik, iszik, vagy ahol nem lehet, de nem is akarsz egyedül lenni. Ahol az alagsorban mindig szól a zene, és az „alvilágnak” valódi romantikája van a Metróban, a Teaházban, a Kávéházban, na meg a hírhedett Hermanban…  

A mesés Zsolt napok néhány évig tartottak. Aztán bedarálta őket az élet. Munka, család, feladat, szürke hétköznapok.

Mostanában csak tervezzük, hogy majd egyszer csinálunk egy emlékezetes (értsd; ordenáré nagy) Zsolt napot, ahová mindenkit meghívunk, ahol mindenkinek jut egy tányér étel, egy vizes pohárnyi pálinka, egy nevetés, egy vicc, egy hátba veregetés.

Ahol hazafelé mindenki kap egy szépen csomagolt darab tavaszt, meg még útravalóra is egy üveg pálinkát.

A Zsolt napnak nálam ugyanis azért van tisztessége, mert úgy gondolom, Magyarországon április tizedikétől, az októberi óraállításig érdemes lakni, aztán délre (tegyük fel Görögországba, Krétára) kell költözni, mint a fecske, meg a gólya és hagyni a szürke napokat azokra, akik szeretik.

Isten éltesse a Zsoltokat!