2018 december óta annyi minden megváltozott bennem. Másképp látom a világot, másképp élek meg dolgokat. Sokkal könnyebben érzékenyülök el és ehhez még az is társul, hogy amikor hetekig várod, hogy összeforrjon a bokacsontod, akkor az élet még a türelemleckét is feladja. Ma azonban egy nyolcvan feletti nénitől tanultam valamit. Képzeljétek el, hogy a nénike a kórház belső udvarán fokról-fokra küzd meg a nagy SZTK, nagy lépcsőjével. Olyan apró nénike, hogy beleférne a tenyeretekbe. Egyik lábán ortopéd cipő, nagy vastag talppal. Bal kezében három lábú bot, jobbal húzza-vonja magát a korláton. Lépdel, fokról, fokra küzd, harcol, megy felfelé... Mintha az Everestet mászná. Hihetetlen akarattal, döbbenetes erőfeszítéssel. Fekete kabátban, fején kendővel.

Odapattanok hozzá;

"-Tessék belém kapaszkodni, úgy könnyebb lesz! Segíthetek?"

Kérdezem, mert nagymamámat látom benne, meg egyébként is.

"Ó kedveském, ez az én keresztem és még szeretem cipelni!"

- válaszolja kedvesen, belenyugvó mosollyal. Erre mit lehet mondani? Elköszönök. Zavaromban magára hagyom. Aztán a lépcső aljából még visszanézek. Három fok maradt még... Miközben megyek vissza az operatőr kollégához, nagy könnyek gördülnek ki a szemem sarkából... Végiggondolom az én keresztem, az én életem.

Aztán felnézek az égre. Sarlósfecskék szállnak, boldogan vijjogva a májusi szélben...