Majd, amikor végigmész az utcán és már nem ég, nem fáj, már nem hasít, már csak érzed, hogy de jó volt így, hogy semmi értelme sem lett volna egy másodperccel sem tovább. Mert akkor nem lett volna ilyen fergeteges, akkor nem egy király-királynődráma, hanem szappanopera. És amikor végigmész és tudod a szerelmed Oscart ért, de az sem fontos, hogy ott kimondták-e, te vitted el a szobrocskát, csak nézel a ragyogó május égre és te vagy a legboldogabb, mert őrizlek, viszlek és van néhány közös pont, fogódzó, van néhány történet, mese, dal, illat, csók, van néhány, ami egyszer fontos volt, de benőtte a fű, belepte a por. De  hát az is kell a fű, meg a por. Kell itt minden, összefügg az álmatlan éjszaka, az átmotorozottal.

És a kapitány, akkor is boldog, ha évekig nem fúj a szél... Mert ő a tengert szereti. Neki csak az kell. Viharban, alkonyban, szélcsendben. Csak a tenger; big waves, no beach... 

És hagyja hogy a Jóistennek legyen igaza; "és ha kihalok is, mint a dinoszauruszok, küldök még egy szívdobbanásnyi bitbe, byte-ba csomagolt mondatot. Küldök még tavaszt, nyarat. Küldök még könnyet, meg szelet, hogy szárítsa fel. Küldök még nevetést, kacajt és küldök még egy atomot a hamuvá porladt szívemből…"

Nincs nálam boldogabb.