Motoros lábtámasz, érintőképernyőről vezérelhető klíma, családi részleg, csendes fülke – Nyíregyházán mutatta be a MÁV a legújabb fejlesztésű IC+ kocsikat. A hétvégén még csak megcsodálni lehetett az új járműveket, ám a szerencsés utasok a napokban már élesben is kipróbálhatják a MÁV legújabb büszkeségeit. A magyar vasúttársaság ráadásul mostantól nem csak keleti kényelmet biztosít az utasoknak, de nyugati sebességet és versenyképes menetidőket is ígér.  

A Vércse és Viola kör IC-k utasai próbálhatják ki először a vadiúj IC+ kocsikat. A MÁV vezérigazgatója elmondta, két hétig felár nélkül használhatók a Szolnoki Járműjavító új büszkeségei. A nemzeti vasúttársaság ilyen kocsikat kíván hadrendbe állítani a főváros és a megyeszékhelyek, azaz a nagyobb vidéki települések között. Ezzel pedig nagyot lépnek afelé, hogy olyan kényelemben, színvonalon vonatozzunk, mintha az áldva-átkozott „Nyugaton” élnénk. Az első osztályon van minden, ami villantós; érintőképernyőről irányítható klíma, meg gombnyomásra működő lábtámasz. Létezik csendes kocsi a pihenni vágyóknak. Sőt a másodosztály sem piskóta, ott meg például külön szeparét alakítottak ki a családoknak, az ülések mindenhol formatervezettek és anatómiailag is megfelelnek. Az első osztályon persze, valódi bőr recseg majd alattunk. Illetve nem is recseg, mert egyszerűen csak puha, azt hiszem napa bőrből készült a kárpit.

160 az álom!

A MÁV ráadásul a keleti kényelem mellé, tisztességes büfé-kocsit is kialakított és még ígérni is mert Homolya Róbert, elnök-vezérigazgató. Sietve tette hozzá, jövőre Debrecenig végre tokkal-vonóval elkészül a vonalfejlesztés, ami azt jelenti, hogy végre Budapest és a cívisváros között már 160-nal is suhanhatnak a vonatok. A sínek, szerelvények már egyébként is bírnák, most a kiszolgáló berendezések fejlesztése folyik.  Ha minden összeér, akkor jöhet a száguldás.

A vonalfejlesztés pedig megy tovább! A következő cél, hogy Nyíregyházáig is 160-nal suhanjanak a szerelvények. A szabolcsi megyeszékhelyen ez pedig azt eredményezheti, hogy például a Tokaji úti vasúti átjáró, aluljárót kap, amivel több évtizedes álom válik valóra. Itt ugyanis rendszeresen előfordul, hogy sokat kell várakozni az autósoknak. A forgalom nem kicsi, itt található az ország egyik legnagyobb piaca, és az átmenő, ingázó forgalom is jelentős.

Bevallom őszintén, azt hittem a MÁV emeli a tétet és rögtön 200 km/h-ás sebességet ígér. Ezek az IC+ kocsik ugyanis bírnák a tempót… Így végeredményben az hangzott el, hogy Debrecenből valamivel több mint két óra körüli idővel lehet kalkulálni a Nyugatiba érkezéssel. Hogy ez sok vagy kevés, azt mindenki döntse el maga.

Májusban, egy Oscar-kisbusszal két óra alatt érkeztem haza Nyíregyházára. A viteldíj sokkal olcsóbb volt, mintha vonatoztam volna, ám kényelemről nem beszélhetek. Heten összezsúfolva, mint a szardíniák üldögéltünk és alig vártuk, hogy a kényszerű auravizsgálat véget érjen a szabolcsi fővárosban.

A vonat ettől sokkal kényelmesebb, van asztal a lap-topnak, és egy kis felárért, még valamiféle privát szférát is vásárolhat az egyszeri utazó. Már most írom, hogy az IC+ kocsik használata október 25-e után plusz ezer forinttal terheli meg majd a pénztárcát.

Másrészt, azt is fűzzük hozzá, ha a zsúfolt M3-as autópályán baleset, torlódás alakul ki, akkor máris oda az Oscar előnye. Sőt, a biztonsági szempontból se elhanyagolható. Nyugodtan kijelenthetjük, vonattal utazni százszor biztonságosabb, mint autóval…

Az utolsó érvem pedig zöld. Magyarország az unió többi tagállamával együtt vállalta, hogy 2050-ig 90%-kal csökkenti a közlekedésben keletkező üvegházhatást növelő gázok kibocsátását. Ehhez pedig minimum duplájára kellene növelni a vasúti személy- és teherforgalmat.    

Tudom mit gondolsz kedves olvasó! Lennél te zöldebb, ha a vasúti közlekedés, gyorsabb, kényelmesebb, tisztább, megbízhatóbb és olcsóbb lenne. Mert még emlékezünk arra, hogy 2:45 perc alatt értünk fel Pestre a 90-es évek közepén. Akkor Nyíregyházáról indultunk, és csak és kizárólag Debrecenben állt meg az IC. Ha most két és fél órát ígérnek, az még kevés lesz ahhoz, hogy tömegével csábítsuk vissza az utazókat. Az elmúlt években a késések, a zsúfoltság, sok esetben előforduló fejetlenség és egyéb őrület teljesen elfordította az embereket a vasúttól. A hosszú zakatolás csak arra volt jó, hogy ha Pesten jártál egyetemre, volt 3 és fél órád arra, hogy tanulj... Pedig az irány jó lenne. Jó lenne kényelmes, gyors vonatokkal utazni. Ha és amennyiben… A tervek, álmok jók. Legalább is a megtekintett IC+ kocsik alapján!    

Az egyik nyáron, nagy bánatomban azt sem tudtam, hogyan lesz tovább. Már-már ott jártam, hogy külföldre költözöm a szívem elől, akit egy lány ellopott. Szóval, ebben nagy bánatos állapotomban, Szoboszlai Gyula, aki apám helyett apám, beültetett a kocsijába, és elvitt Monokra. Útközben tervekről, évekről, álmokról beszélt. Meg arról, hogy a vendégház kertjét teleültették kajszival és lesz abból még pálinka is. Meg kell majd kóstolnom, véleményt kell mondanom. Meg sem állt a nyelve, ahogy szokott. Az én gondolatom meg messze járt, a lánynál, és azt sem tudtam, hogyan dolgozzam fel a velem történteket, de Gyula csak mondta a magáét, azzal a pergő szavajárásával, kizökkentett, terelte a gondolataim, majd azt mondta; az élet megoldja a legnehezebb feladványokat. Így vagy úgy, de megoldja.

Emlékszem arra, amikor Gyula ült így nálam a Bujtoson, néhány évvel korábban, fogalma sem volt, hogyan tovább, mi lesz velük. Az élet akkor is megoldotta feladványokat.

Persze, arra is emlékszem, amikor életemben először Stroganoff-bélszínt készítettek nekünk még a főiskola konyháján, mert talán akkor lett Venesz-díjas? A Jóég tudja csak, hogy miért, de bekerült a híradóba és jó vendéglátóként, ott a kamerák előtt főzött és vett le minket a lábunkról a csodálatos ízekkel. Gyula emlékszel? Hogy faltunk, Lőrinczy Kornéllal, meg Nyánku Mikivel, Te meg Cica, csak néztétek az éhes médiamókusokat…  

Aztán jött a chef-csata, meg a Mestervacsorák sora. Bár Tarczy Gyula, sokkal jobb konferanszié lett volna, te bíztál bennem, meg mondogattad, megellik az három tőggyel is; Z. Pintye is megoldja.

Sokan Gyulát szigorú tanárként, főnökként, mesterként ismerik. Kérlelhetetlen, impulzív, odamondogatós és nem fél konfrontálódni. Emlékszem a kis Gyuszinak volt egy barátnője, szintén szakmabeli, úgy félt Tőled, hogy az már legendás. „Gyula bácsi olyan szigorú…” – mondta nekem és én nevettem; egy emberről beszélünk?

Mert én a csupaszív, segítőkész, mosolygós mesterszakácsot ismertem meg benned, aki mindig megkínál, étellel, pálinkával, aki mint egy rossz gyerek, mindenből is poént gyárt, nevet és szeret élni. És akinél olyan könnyű leköteleződni, mert egyszerűen meghálálni sem lehet azt a sok gesztust, azt a sok teli tányért, azokat a jó pálinkákat!

Mondom, Gyula szeret élni, meg azt hiszem egyszerűen csak szereti az embereket. Na meg a családját, a feleségét, a lányát, és a fiát, akire roppant büszke!

„- Tudod, mi karácsonykor odaállunk a fa köré, megfogjuk egymás kezét és közösen éneklünk, még mindig…”- mondta nekem egyszer kint Sóstón és láthattam, ahogy egy nagy könnycsepp reszket a szeme sarkában.   

Mások lapcsánkakirályként emlegetik, pedig emlékszem én micsoda lendülettel készült a szakácsolimpiára, vagy milyen gondossággal készítette el a mestervacsora fogásait.

És akkor tegyük hozzá, hogy Gyulának köszönhetem a Cziránku Cicával, István Andrissal, Konyári Sanyival, vagy éppen a Huszár Tibivel kötött barátságot.

Jó csapat ez, és a főnök persze ez az örök gyerek, Gyula bá’! Év elején kétszer is főzni ment a horvátországi földrengés áldozatainak, az elmúlt hetekben meg talán egy napot sem pihent a rengeteg rendezvény miatt.

Adósa vagyok! Adósa, mert ugyan csütörtökön ünnepelte születésnapját, de be még eddig nem csöngettem hozzá, hogy Isten éltessen! Adósa, mert meg kellene írnom az Ízkirályok történetét, interjút kellene összehoznunk, amiből az is kiderülne, hogy a nagyszabású mestervacsorák után egyszerűen megáll a Burger Kingben egy Whopperre, mert amikor odaér, már talán valami le is tud csúszni az izgalomtól összeszűkült torkán, akkorra már talán enged annyit a stressz…

Gyula! Fura köszöntő lesz ez, mert olyan töltött káposztát posztolok, amivel az elmúlt 3 hétben kétszer is megvendégeltél. Tudod jól, ez a birkás káposzta, aminek nagy rajongója lettem. Lefotóztam, ebbe a köszöntős posztba be is szúrom és úgy írom; az Isten sokáig éltessen!!!

Sose feledd, a család, meg a citrommal teli télikert az első, de azért jöhet még egy kis lapcsánka, meg birkás káposzta is a népnek, az istenadta népnek!

“The proper function of man is to live, not to exist. I shall not waste my days in trying to prolong them. I shall use my time.” (Jack London)

Kedves James!

Két év után visszaültem a moziba. Most éppen szabad és miközben beszippantott a világod, el is gondolkodtam. Köszönök mindent! Köszönöm, Vesper Lyndet, a Tennyson idézetet, na meg a "hattyút" (Léa Seydoux-t) is.

Tho’ much is taken, much abides; and though
We are not now that strength which in old days
Moved earth and heaven; that which we are, we are;
One equal temper of heroic hearts,
Made weak by time and fate, but strong in will
To strive, to seek, to find, and not to yield.

Köszönöm, hogy együtt korosodtunk, hogy mindig arról álmodtam, hogy úgy fogok csajozni, ahogy te, hogy úgy áll majd rajtam az öltöny, mint rajtad és én is annyit bírok majd inni, na meg nőt ölelni, mint Te. Persze köszönöm, hogy megmutattad; létezik a nagy szerelem, és hogy egy férfinak mégiscsak az a legnagyobb dicsőség az életében, ha gyermeke születik.

Kedves Daniel… elnézést James! Köszönöm, hogy elhitetted velem; lehet belőlem is hős, szerelmes, meg igazi pasi.

Ma elbúcsúztál. Azt mondtad, hogy 53 évesen, már nem neked való ez a szerep. Ma elbúcsúztál. Elvitted magaddal az elmúlt 15 évet. A Nagyszerű Britannia, ma egészen más mint 2006-ban, vagy éppen 2012-ben. A világ meg? Hát kap majd egy fekete, tökös lányt, aki simán hiszi, akarja a szereped, a helyed, és remélhetőleg képes majd megmenteni minket, a mozit, a filmet, meg a karaktert is.

James! Fogok én még írni. Arról is. Addig meg nosztalgiázzunk! Amikor először találkoztunk, harmincon innen, hát épp akkor akartam megenni az oroszlánt, nyersen. Most pedig, miközben bámultam a vásznat, csak arra gondoltam, túl annyi háborún, békén, annyi álmon, illúzión, annyi magányos éjjelen, tévedésen, csalódáson, túl annyi szép reményen, elátkozott éjszakán, keserű hajnalon, annyi semmirekellő napon, meg kell értenem, egy pasinak fontos, hogy hagyjon valami nyomot maga után.

Várj csak! Meg örökösen tanuljon… És higgyen, picit még reméljen is...

Furcsa ez. Amikor a próbavetítésen végignézted a saját végjátékod, a saját halálod, akkor vajon Rachel Weisz megszorította-e a kezed?  

Tudod, úgy látom, és úgy gondolom, egy öt éves fruskának almát hámozni, majd büszkének lenni, hogy lám erre is képes vagyok, mindennél fontosabb. És most már tudom, hogy vigyáznom kell a tűzijátékokkal. Kusza lett ez a néhány sor. Első felindulásból történt, aludni kellett volna rá, hogy elmondjam, Malick gyenge, a többiek csak statiszták, kivéve Ana de Armas-t, aki olyan üdítő kivétel volt a vásznon, hogy attól még mindig mosolygok. 

Felixet sajnáltam, meg azt is, hogy így búcsúzunk el.Ilyen végérvényesen. Jó lett volna, egy titkos motorcsónak, vagy mittudomén, épp arra jár egy modern Nemó kapitány... Szigorú dolog ez. Meg egyébként is, ha a legféltettebb kincsed nem tudod megölelni, megsimogatni, akkor úgy sem ér semmit az egész...

Keretes szerkezet, temetőben kezdünk, temetéssel zárunk.

Ég veled!

Biztos vagyok benne, hogy Sean Connery, meg Roger Moore is tapsolt odafent…

A szeptemberi nyár a nyíregyházi Kossuth téren csupa tűzijáték, sziporka, élmény. A városháza alatt a kávézók csalogatják az egyszeri újságírót; ülne le, foglalna helyet, igyon kávét, egyen egy bagelt a Szifonban és nézze, ahogy elgyalogol előtte a fél város. Ez kérem, a színtiszta Nyíregyháza, mert nekünk zsugorian mérték a kiülős helyeket, nincsenek eldugott kis utcáink, meg zegzugos belvárosunk, hiába alakította át sétálónak a fél Dózsa György utcát, 2007 körül az önkormányzat.

Szóval ez a szeptemberi nyár szirénhangon azt énekli, hogy hagyd a dagadt munkát másra. A kertek alatt a hosszú, hűvös és szeles ősz, a nyírségi télről meg ne is beszéljünk. Nem embernek való, na. Most meg nincs is holnap, csak a napsárga városháza, alatta a cinkos kávézókkal, meg a sose fázó, sose izzadó, mégis mindig indulni készülő Kossuth Lajossal.

Szóval a szeptemberi nyár arra csábít, hogy nevessünk, igyuk a feketét, és bámuljunk. Ki a fejünkből, nézzük a nyírségi lányokat, forduljunk utánuk, beszéljük ki őket, pletykáljunk, hahotázzunk, szólítsuk le az arra járó ismerősöket, fizessünk egy feketét bárkinek, aki képes megszínesíteni egy (manic) hétfő délelőttöt.

Aztán éhezzünk meg és szaladjunk bele abba, amibe nem szabad. A városháza alatt, pont a polgármesteri iroda alá pozicionálva működik a Continent Wine and Coffee. A vendéglátóipari egység egykor arról lett híres, hogy meglepően színes, izgalmas, látványos (plafonig rakott) borválasztékkal csábította a látogatókat, ráadásul a kávéjuk is megjárta. Tonino Lamborghinitől származik a fekete. Ami izmos, erős, karakteres. Nyáron itt rendszerint egy DJ is rendelt péntek-szombat este, nagy LCD tv-én lehetett nézni az EB-t, és az Irsaijuk sem volt rossz. Arra is emlékszem, hogy három éve a város legjobb pizzáját ettem itt. Ki lenne ez találva, nem beszélve a csinos, kedves, édes felszolgáló lányokról, akiknek csak a GDPR miatt nem írom le a nevüket!

Szóval itt a szeptemberi nyár, ne menjünk máshová, ugorjunk neki egy ebédnek is. Menüben gondolkodunk, megint, és ismét. Nem akarunk sokat, nem akarunk nagyot, csak egyszerűen finomat, szokás szerint „nem horror” áron. A „papír” szerint ráadásul van fitnesz menü, jelentsen is ez bármit. Ilyenkor én bátran odaírnám, hogy 1000 kalóriánál nem eszel majd többet vagy mit tudom én, nem megy fel a savad, a délutáni könnyed szunya a gép előtt garantált vagy akármit; megmozgat, helyetted égeti a kalóriákat, csakhogy tényleg felébressze bennem a  Réka&Norbi vékonypáros szigorú ápdét-gasztroizgalmát…

Brokkolikrémleves virslichips-szel, na meg mozzarellás csirkemell rizzsel a kínálat. Nem bonyolult, nincs cifrázva, túlmagyarázva, túlbeszélve. Jöjjön, aminek jönnie kell! Tűz a nap, tessék hideg szódát hozni, míg elkészül, aztán mehet tovább a bámulunk mint a pulyák és kiskirályok vagyunk a főtéren. A szomszéd asztalnál egy keresztapa a barátaival pont ugyanezt kérte, és már falatoznak is, ha nekik jó, akkor nekünk sem lehet rossz.

Sokat, nagyot nem várunk. Dizájn-tányérban érkezik a lé. Vékony, ízetlen, nyomokban brokkolit is tartalmaz, talán csak a virsli menti meg. Nem is tudom, honnan vehették, egész fűszeres és roppanós de még ez sem tudja megmenteni az első fogást a sorstragédiától. Mert épphogy langyos. Ez otthon simán a hideg kategória. Raknád vissza a kerámialapra, a mikróba, sütőbe, akárhova, hogy legyen forró, mint a babám szerelme. Vissza nem küldjük, mert tudjuk, ha panaszkodunk, akkor megy vissza és úgy fog megérkezni, hogy a kanál beleolvad. Tartunk az őszinte, magyarosch vendégszeretettől.

Jöjjön az a csirke. Meg a mozzarella, hátha mentőövet dob, hátha kisegít. Jön is. A téglalap alakú dizájn-tányér most is blikkfangos. A vékonyka mellen, mozzarellkabátka, rajta koktélparadicsomok, egy apró kurgánnyi rizs, meg sebtében összepakolt salátával kedveskednek az 1450 forintért cserébe.

A második sem forró. Értjük már. Nem itt főtt, nem itt sült az étel; ha jól sejtjük akkor a Sóstói úti „főhadiszállásról” kerül a belvárosba a menü. Ha jól sejtjük, még délelőtt elkészült, aztán utazott egyet, nagy, melegen tartó dobozokban, közben öregedett, meredt, hűlt, mint a kifolyt láva, meg a könnyek a szemed sarkában.

Ez van. A rizs vendéglátós, a saláta gyors, a csirke meg tucat. Nem kell sokat várni, tömeg sem volt. Kértük. Adták. A happy end csak a kávé, ami még mindig jó. Borravaló most elmarad. Holnap visszamegyünk a Chloéba, de kávézni majd jövünk, meg borozni is, az erre járó csajok miatt…   

Tízéves lehettem. Otthon játszottam. A kisszobában, ami egy elvarázsolt párhuzamos univerzumban kialakított birodalom lehetett, tele LEGO-val, kisautókkal, modellvasúttal és építőkockákkal. Édesanya aztán benézett hozzám. Ez volt a szuperereje, képes volt belenézni ebbe a párhuzamos univerzumba. Vasalni kezdett. Apám szigorú, sötétkék köpenyét. Nálam a vonat körbe járt. A villanylokomotív. És én akkor a nagy gyermeki boldogságomban, hirtelen, megmagyarázhatatlanul pityeregni kezdtem.

- Zsoltikám! Hát te meg miért sírsz? – pityogta anyukám, akinek miattam a szeméből nagy kövér könnycseppek folytak. Felálltam a rengeteg színes, zakatoló és izgalmas játékok közül. Mint egy kiskirály, aki egy pillanatra arra készül, hogy átlépje birodalma határait. Egy kis időre otthagyja a katonákat, a rendületlenül körbe-körbe járó gőzmozdonyt, a Legóból fabrikált űrhajót, a rettenthetetlen mozgathatós katonákat, meg a miniatűr Pontiac Firebirdet… Odaléptem anyukámhoz és átöleltem a derekát. Szörnyen zokogtam.

- Anya! Én nem akarok felnőtt lenni! Én nem akarok soha felnőtt lenni – és ekkor már ketten zokogtunk. Édesanyám és hozzábújva egyetlen, kicsi fia.

- Jajj fiam… - suttogta anyukám – hát nem olyan rossz az…- és már akkor kiskirályként is tudtam, hogy nem mond igazat… Csak vigasztal. Csak füllent, csak lódít…

Visszaléptem a birodalmamba, összekucorodtam a modellvasút közepébe és ott, ahogy körbe-körbe járt a kisvonat még lehettem az univerzum kellős közepe… És akkor még semmit sem tudtam a szerelemről. A félreértésekről, a szívről, az álmokról, még semmit árulásról, irigységről, csalódásról. Védett édesanyám, meg a folyton zakatoló mozdonyom. Mindentől is.

Bevezetés

Hetek óta tervezem, hogy elindítom a nyíregyházi menükritikát. Rettegett dolog lesz ez, szőrszálat (isten ments a levesben) hasogatva, kekeckedve és elektronmikroszkóp alatt elemezve. Vagy csak a gasztro-hermeneutikát kihasználva, kalandozva, gondolatban egészen máshol járva. Amatőr dolog, de nagyon remélem, hogy a vége jó, mint a friss kenyér fara, khm… elnézést dumója, meg a happy end a moziban!

Tárgyalás

Tetszik emlékezni a nyíregyházi Rolling Rockra? Az órákra a falon, melyek az okostelefonok előtt is mutatták, most ébrednek San Franciscóban, meg a hétvégi szemezgetős „hölgyválaszra”? Meg arra, hogy Horváth Ági gondolt egyet és míg az apukája Spanyolországban nyaralt, átalakította az egész éttermet? Akkor kapta az érdekes Chloé New Yorkban nevet. Meg az elmúlt évekre, amikor bérlő(k) kezébe került? Bevallom a Street Food, Felzabáltuk Nyíregyházát műsora után gondoltam egy nagyot; érdemes lenne ismét beülni régi emlékeim helyszínére.

A menü, az Nyíregyházán is csak menü. Nem a fine diningra gondolsz közben, csak „nem horror áron” szeretnél valami anyukáméra hasonlító levest meg másodikat, sebtiben elfogyasztani. A vége persze kávé; lesz még délután is, meg meló, meg szaladgálás. Szóval a menü az menü, nem vársz sokat, de nem is fizetsz sokat, jössz, kapod, mész. Futószalag, de azért mégiscsak remélsz valamit (titkon), mert étterem, mert kell az illúzió, hogy valaki kihozza, leteszi, gőzölög, meg íze is van, meg tápláló, meg nem fast, hanem slow…Mint a motion, meg a barátnő a fürdőszobában… Tudod, mondod a leckét, a férfi „öt perc múlva otthon vagyokja”, pont ugyanaz, mint az asszony „öt perc múlva készen vagyokja”…

Palicz Gyuri hívta fel a figyelmem, hogy Szindbád mindig arra panaszkodik, hogy sose jut jó ételhez, a hús rágós, a pörkölt vizezett. A menü is ilyen. Sokszor. Sok(k) esetben. Nem ritkán. Olyan, mint a gyors, tartalom, mélység nélküli szerelem, vagy a reggeli, gyors szeretkezés. Olyan is, meg nem is. Kell, de nem lesz nagy emlék… De az illúzió, mondom, kellene, hogy akár… Vagy csak csábítás, vagy csak bepillantás, mert jó, csak kevesebb, mert nem annyira díszes, fényes, nem egy nagy szeretkezés előjátéka, csak a hétköznapok szükséglete…

Szóval a Chloéban, a múlt héten kanalaztam zöldborsó levest, amiről egészen jó emlékeket őrzök. No, nem az a nyár eleji, anyukám főztje, amiben a zsenge cukorborsó, meg a fiatal répa flörtöl a házi nokedlivel, de jó volt; egészen ízes, illatos, zamatos, így a szeptemberi nyárban is jólesett. De tegyük hozzá, a leves legyen forró, mint a babám szerelme. Ne langyos, mint ott jártunkkor, mert azt az úristen is kiköpi... Aztán meghozták a kijevi jércét, egészen ehetően, persze észrevehetően, hogy korábban készült, egy kis mikrót látott, de még így is finom, a rizs elfogadható, nem olyan pergően Uncle Bens-es, de mondom ehető, és még uborkasali is van kérésre, szóval árban, értékben körülbelül értelmezhető, tápláló, hozza a formát. A leves talán jobb, mint a második, de lehet ezen még javítani, meg hát van összehasonlítási alap.

Aztán megfigyelve az ajánlatot, kitudódott, hogy van „szpesöl offer”, hogy kb. nem sokkal kétezer felett (leves meg második) már van olyan, ami izgalmasan is hangzik, már nem menü, hanem „álákárt”, de attól persze gyorsabban, heti ajánlatban, mérsékelten mennyiért is…

Ebben pedig kínálnak „Pho” levest. Aki tudja mi ez a csoda, annak rögtön beindul a nyáltermelése, meg chimichanga, hogy Vietnámból egyből Mexikóba kössünk ki. Szóval a pho, az egy fogalom a vietkongok földjén, marhából egzotikus fűszerekkel, meg tésztával. Ahol értik, tudják, ott az valami szakrális pillanat, ha kanalazhatod. A chimichanga meg a texmex varázslata, a sombero tulajdonosok vitték a  receptet az USA-ba, hogy aztán mindenkit ezzel csábítsanak. Sikeresen. Marhahús lepirít, paradicsomszóssal, vagy inkább salsával nyakon önt, sok fűszer, sok boldogság, tortillalapok palacsintaformában, barnára sütve, sok sajt…

Jajj, értem én mit jelent a Viva Mexikó, még a mezcal, meg tequila nélkül is.  

Szóval, a Chloé ebédre összedob neked egy kis nemzetközit. Persze én vagyok a buta, hogy nem gondolkodom; levesben marha, akkor a másodikban már boci ne legyen, ugye Szobi Gyuszi? De sebaj, marhára kívántam mind a kettőt és nem is jártam rosszul. Persze a leves és a második is nagyon európai, nagyon szelíd, semmi csípős, semmi eltúlzott egzotikum, csak villant valamit, hogy a hét tengeren túl másképp is lehet a dolgokat főzni, értelmezni enni, te meg úgysem állnál neki otthon, mert azért itt nincs telefonos segítség, mint egy magyarosch pörkölt esetében, édesanyától. 

Befejezés…

Szóval összességében, vissza fogunk menni. Maradjunk annyiban, hogy a Chloé-ban ráadásul a kávé sem rossz, terasz is van. Amikor másodszor a hűvös bezavart, akkor mondjuk a cumci-cumci zenét lehalkíttattuk, de a pincérek kedvesek, segítőkészek. A nyíregyházi Chloé inkább négyes, mint hármas a menü világában, ha 10 pontos lenne a zsűri lapja, akkor valahol hét és nyolc csillagocska között. Ám ami furcsa, hogy alig volt vendég, kevesen voltunk. Nem tudom, van-e törzsközönség, ha igen, akkor ők most hol? Hogy a Tirpák fesztiválon pakoltak-e fel, vagy van még a hétvégiből, egyébként is.     

A fiatalságot könnyű szeretni. A szépet, a sportost, az arányost, a harmonikust, a csodást. Az egészséget könnyű szeretni. A szépséget könnyű szeretni. Egy édes babát könnyű szeretni. Egy kölyökkutyát könnyű szeretni. A jólétet könnyű szeretni. A gazdagságot, sikert, a csillogást, a szép ruhákat, a drága utazásokat, a behűtött bort, a méregdrága ruhákat, egy irányítható embert pláne…

És milyen nehéz egy konokot, egy önfejűt, egy korosodót, egy ragyást, egy kövéret, egy szegényt, egy szerencsétlent, egy beteget, egy hisztist, egy bolondot, egy makrancost, egy depresszióst, egy magába zuhanót, egy magába fordulót, egy szánalmast, egy butát, egy ostobát, egy együgyűt, egy csúnyát, egy szakadtat, egy semmit, senkit, egy niemandot, hazugot, árulót, csalót, köpönyegforgatót, éhenkórászt, haszonlesőt…

Egy hideg követ, egy mocskos éjszakát, egy soha, de soha szűnni nem akaró fájdalmat, egy halált…

És állok a mocsárban, a mocsokban, állok az élet „B” oldalán, szakadt hátizsákkal, lyukas szívvel. Állok a szürke tenger partján, ami csak mocskot, szemetet és hínárt köp. Megjártam Jónás cetjét, álltam a város szélén, amikor Szodomát és Gomorát pusztította az isten. Én írtam az utolsó hírt; vége van.

Sószórómból Lót feleségéből hullanak a finomra darált darabok. És láttam, amikor Káin agyonütötte Káint. Jóbbal sokat ittunk együtt, miközben cafatokban hullott róla a bőr…

És még most is az Isten dicsérem, még most is hittel hiszek, még most is nagy betűvel írom; Ember. Még most is remélek, még most is szeretek. Végtelenül és nagyon…

Át. Egy zártkerten. Lopjuk az almát. Hogy a torkunkon akadjon. Át. A váron. Le a Macokba. Fogvacogva? Beiratkozol. Aztán Andornaktálya mellett megnéztük a mezőt. Táncoltak a kukásemberek. Te én szeretem a szeptembert. Most szerettem bele ezekbe a gyorsan sötétedő estékbe. Át. A tavon. A víz felett. Lebegve. Fogjad a kezem, mert fogom a két kezed. Ez az élet. Ez? Ez egy fos! És nevetsz. Megellik három tőggyel is! Meg. Meg már akkor is kiment a divatból, amikor be sem jött. Dikk. Nézlek. Reggel. Délben. Este. Aztán nekifeszülök. Hány percet töltenek a csúcson a Mount Everest hegymászói? Fotó készül, ima elmond, aztán le. Át a hegyen. Át. Túl árkon bokron. Odaadom az életem. A szívem már rég nem itt lakik. Jönnek a levelek. Senki nem veszi át. Lesajnál a postás. Jönnek a kényszerek. Zubbonyok. Jönnek a tüzek. Te, a kazánt szerelem. Pedig csak víz nincs benne. Nevetek. A véredények mosatlanok. Beszáradt szerelemvacsora. Halfarok, és egy visszadobott tintahalgyűrű… Te veszek bort. Megyek pincéken át. Rántok húst. Sose jobbat. Szerezz sonkát! Vagy csak tészta lesz, rizstejszínnel, meg a hősétől zavarba jött garnélákkal. Szaladok álmokon át. Minek reggel ébredni? Maradtam volna ott, ahol összeérnek az éjszakák. Tegnap sarki fény remegett a hálószobában. Magányon át. Tömegen át. Rímeken át. Aztán egyetlen tő krizantém alatt majd imádkozom. Hallani fogod…     

Aki utánanéz a Vadászati Világkiállítás programjának (és nem prüszköl tőle), talán meglepve tapasztalja, hogy vidéki helyszíneket is megjelölnek a szervezők. Több vidéki város is szerepet kap a nagyszabású rendezvényben, többek között Vásárosnamény is. Aki ismeri a környéket és a települést, az tudja, hogy Naménytól nem messze található például a Bockereki erdő, ami tán nagyzás nélkül kijelenthető, hogy az egyik legjobb vadászterület Magyarországon. Ha valaki kapitális dámvadat szeretne lőni, az az utóbbi időben ide hozza a puskáját.

Az sem titok, hogy ezen kívül is számos kiváló vadászterület található Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Egyet biztosan kiemelnék közülük, ez pedig a napkori Támba Miklós tulajdonában lévő vadászbirtok, ami írd és mond 900 hektáron nyújtózkodik és olyannyira felkapott, hogy korábban János Károly spanyol király is meglátogatta, hogy itt lépjen Nimród nyomdokába. A Nyírséget, a Bereget a középkorban is kedvelték egyébként a királyok, ha vadászatról volt szó.

Híres vadászok nyomában

A vásárosnaményi Kiss B. Zoltán évek óta sokat tesz azért, hogy a térség vadászhagyományai ne merüljenek a feledés homályába. Ő maga is vérbeli vadász, tehetős ember lévén, szívesen áldoz a hobbijára. Nemcsak itthon, hanem külföldön is szívesen szafarizik. Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond, Nagy Endre nyomdokában számos nagyvadat ejtett már el, melyeket meg is lehet tekinteni!

Kiss B. Zoltán ugyanis megvette a naményi régi dohánybeváltó épületeit és az elmúlt években szép sorban fel is újította őket. Így alakult ki az impozáns Hunor étterem és szálló, melyek le sem tagadhatnák, hogy egy vérbeli vadász álmodta meg őket. Az enteriőr, a kiegészítők, falakon található képzőművészeti alkotások mind-mind azt sugallják, Hunor kései leszármazottja a tulajdonos.

Ha valaki pedig veszi a fáradságot és felmegy a harmadik emeletre, akkor pedig bizton állíthatom, leesik az álla. Itt már a trófeák is jelzik, a csodák birodalma következik. A súlyos, szépen faragott, színes ólomüveggel ellátott tölgyfajtó mögött pedig Kiss B. Zoltán vadásztrófeái láthatók, de nem is akárhogyan! Az elejtett állatok preparálva, élethű körülmények között, akár egy természetfilm kimerevített pillanatképeiben mutatkoznak meg. Egy oroszláncsalád épp egy rémült zebrát ejt el és mindezt többek között egy elefánt, na meg egy rinocérosz kíséri figyelemmel.

Eddig csak az afrikai vadászatok trófeáit lehetett megtekinteni, a parádés tárlat azonban most a világkiállításra a Kárpát-medence élővilágával, valamint egy Ázsia és egy Észak-Amerika bemutatóval is bővült. Több mint 1000 négyzetméteren lehet itt több mint 600 vadállat preparátuma és trófeája között sétálgatni. A bámészkodást ráadásul digitális túravezető segíti, ugyanis a mobiltelefonok segítségével pontos információ is kapható arról, amit látunk.

Ha másért nem, ezért a kiállításért biztosan érdemes a következő napokban Vásárosnaményba utazni. Csendben teszem hozzá, hogy a Hunor konyháját többször is teszteltük. Talán ez az egyetlen hely az országban, ahol az alig több mint 1000 forintos menüben, gyakorta fordul elő vadhús. Legutóbb nevetséges 490 forintért olyan vadkacsa levest ettem, hogy alig bírtam vele megbirkózni…

Színes, ízes, látványos programok

A Vadászati Világkiállítás naményi programjai egyébként szeptember 26-án kezdődnek. A református templomtól díszes sereg vonul majd a Hunor udvarára. A sort a honfoglaláskort idéző vadászok nyitják, de lesznek középkori jelmezbe öltözött résztvevők is, szekereken, hogy a sort a modern, zöld egyenruhában parádézó vadászdalárda zárja. Három püspök áldja majd meg a résztvevőket, ünnepi beszédet mond Semjén Zsolt. Előadást tart a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatója, Kovács Zita. A térség természetfotósaként számon tartott, egyébként rendkívüli szakértelemmel is felvértezett tájegységvezető, Habarics Béla, pedig „itthon” is megmutatja a legszebb felvételeiből összeállított szemkápráztató fotókiállítását. Mónus József, biztosan nem snassz íjászbemutatóra készül és koncertet ad a Trio Consort.

A programok ráadásul ezzel nem érnek véget. Október 15-ig számos vonzó eseményre várják majd az érdeklődőket. Szeptember 28-án Böjte atya misézik a városban, 30-án vadászíró-olvasó találkozó várható. Október harmadikán a vadászkutyák körül forog majd a világ. Október kilencedikén pedig nagyszabású vadásznapra készülnek, gím- és dámszarvas trófeamustrával. Ekkor még Kásler Miklóst, az EMMI miniszterét is Vásárosnaményba várják. Akiről eddig nem derült ki, hogy vadászni is szeret, de úgy tűnik most ki fog. De az is lehet, hogy csak a vadból készült ételek csábítják! Emellett sok-sok zene, és kulturális rendezvény lesz még.

A szervezők azt remélik sok vadász és még több érdeklődő jön majd el a Bereg fővárosába!  

Van húsz percem. A nap úgy ragyog le ránk, mintha soha, de soha nem lehetne vége ennek a szeptemberi nyárnak. A zöld füveken csodálkozó galambokat kérdeztem, hogy élik meg ezeket a kellemes éjszakákat? Néztek rám nagy szemekkel; tanulj meg repülni! Ennyi! Tanuljatok meg repülni! Volt egy álmom. Még kölyök voltam. Repültem. Könnyű volt. Iszonyú könnyű és álmomban tényleg elhittem, ez ennyi; nekifekszel a levegőnek és suhansz, lebegsz, végigszáguldasz a házak, az emberek felet, meglebbented a lányok szoknyáját és megleslek, miközben a kocsihoz sétálsz, miközben kitolod a LIDL-ből a kosarad. Csak téged figyellek, csak rajtad jár az eszem, és azt hiszem ez küldi a széttárt karajaim alá a felhajtóerőt. Hogy mondjam el, hogy ha most kiállok a Napra, akkor cirógató sugarakban a kezed érzem, ha az égre nézek akkor látom a szemed, érzem az illatod, pedig…

A boldogság néhány bolond, törékeny másodpercbe költözik. Akár egy macska a szűk kartondobozba, akár…

A szeptemberből lehet nyarat csinálni. Te tanítottad. Egy álmos októberi hétvégéből virágos májust. Tengervíz permetez, konyakot töltök a kávéba és fék nélkül indítom az autót a szerpentinnek. Te! Odaállok az ablakod alá a kabóca-szimfónikusokkal, odaállok és reggelig toljuk a szerelmest. Vagy jazzt, vagy mittudomén. Bármit... 

Sose voltam tiszta, sose voltam normális, kergült birka, bolond kecske, vénülve ifjodó szívvel, újrahasznosított álmokkal és vadonatúj szárnyakkal. Addig csináltam az átimádkozott éjjelekből nappalt, amíg el nem készült, amíg meg nem tudom mutatni, hogy a hátamra is ülhetsz, akkor sem zuhanok le, soha, soha többé…