Van húsz percem. A nap úgy ragyog le ránk, mintha soha, de soha nem lehetne vége ennek a szeptemberi nyárnak. A zöld füveken csodálkozó galambokat kérdeztem, hogy élik meg ezeket a kellemes éjszakákat? Néztek rám nagy szemekkel; tanulj meg repülni! Ennyi! Tanuljatok meg repülni! Volt egy álmom. Még kölyök voltam. Repültem. Könnyű volt. Iszonyú könnyű és álmomban tényleg elhittem, ez ennyi; nekifekszel a levegőnek és suhansz, lebegsz, végigszáguldasz a házak, az emberek felet, meglebbented a lányok szoknyáját és megleslek, miközben a kocsihoz sétálsz, miközben kitolod a LIDL-ből a kosarad. Csak téged figyellek, csak rajtad jár az eszem, és azt hiszem ez küldi a széttárt karajaim alá a felhajtóerőt. Hogy mondjam el, hogy ha most kiállok a Napra, akkor cirógató sugarakban a kezed érzem, ha az égre nézek akkor látom a szemed, érzem az illatod, pedig…

A boldogság néhány bolond, törékeny másodpercbe költözik. Akár egy macska a szűk kartondobozba, akár…

A szeptemberből lehet nyarat csinálni. Te tanítottad. Egy álmos októberi hétvégéből virágos májust. Tengervíz permetez, konyakot töltök a kávéba és fék nélkül indítom az autót a szerpentinnek. Te! Odaállok az ablakod alá a kabóca-szimfónikusokkal, odaállok és reggelig toljuk a szerelmest. Vagy jazzt, vagy mittudomén. Bármit... 

Sose voltam tiszta, sose voltam normális, kergült birka, bolond kecske, vénülve ifjodó szívvel, újrahasznosított álmokkal és vadonatúj szárnyakkal. Addig csináltam az átimádkozott éjjelekből nappalt, amíg el nem készült, amíg meg nem tudom mutatni, hogy a hátamra is ülhetsz, akkor sem zuhanok le, soha, soha többé…