- Minden emberben van egy igazgyöngy. Jó mélyre kell lemenni érte, de meg fogod találni – idézi Hrabalt magyar unokaöccse, a búcsúszentlászlói kacajfilozófus Bödőcs. És miközben a reggellel küzdök azon gondolkodom, hol, milyen gyöngyszem van bennem. Egyáltalán hány és hányféle olvasata lehet egy embernek? Hányféle szemszögből vizsgálhatod? Hányféle szemüveg lehet rajtad; szeretet, gyűlölet, közöny, rajongás, megvetés... 

Egy extrovertált ember megírja, megteremti, kitalálja a saját személyiségét. Ezt már többször leírtam a blogomban, hogy az életem egy komoly része hazugság, összehordott, kitalált, mesterségesen fabrikált legenda. Semmi köze a valósághoz. Maga-magamról. Egy másik része meg szentül hitt legenda, és persze valahol mélyen ott az igazság is.

De miért baj az, ha az ember szüleit, nagyszüleit héroszoknak, olimposzi isteneknek látja? Miért baj az, ha jobb akarok lenni attól, ami vagyok? Miért baj az, ha az életem úgy akarom látni, mint egy gestát?

És persze miért baj az, ha éppen ezért mások, kevésbé elfogadók, engem utálók csak azt veszik észre, hogy vidéki suttyó vagyok, aki hazudik magának, másoknak magáról?

Mert ilyen az ember; szimplán gyarló. Mert ilyen az ember általában; álmodozó, hazug, lusta, bármilyét eladná egy tál lencséért, de azt szeretné, ha ezt mások mindjárt megértenék, azt kívánja, hogy nézzék el a hibáit.

Kosztolányi a „lárpúrlár”-ra hivatkozva azt mondja, hogy annak a lénynek, akinek meg kell halnia, mindent is lehet.

És ha nem bántok senkit, nem ártok vele senkinek, akkor miért ne képzelhetnem magam görög mondabeli hősnek, miért nem viselhetek Batman, Amerikai kapitány, Vasember jelmezt? Miért nem lehetek én Perseus, Akhilleusz vagy Héraklész?Vagy Mann Düdülü bácsija, aki kimegy esténként a pályaudvarra, felemeli a kezét és tényleg elhiszi, ő irányítja a vonatok forgalmát.

Például most itt ülök a Bujtos-tenger partján és simán költőnek és hadvezérnek látom magam! A tükör hazudik? Simán vagyok Periklész, Nagy Sándor és Leonidász. Vagyok Ady Endre rokona (és tényleg), József Attila unokaöccse, Kányádi Sanyi bátyám apródja…

Meg vagyok megvetett, utált, beképzelt, hazug, Geréb, vagyok az utálatos kép, amire köpni illik, vagyok az, aki bosszant, aki miatt elkapcsolsz, akit vicsorogva olvasol. Vagyok napraforgó, kétkulacsos, hízelgő, köpönyegforgató. Vagyok, aki soha nem szerettem volna lenni…

Tőled függ, minek látsz, mit szeretnél bennem látni! Tőled függ, hogy le akarsz-e menni a mélybe és megkeresed-e bennem az igazgyöngyöt, látod-e bennem Jézus arcát, az esendőt, az embert, a biológiai lényt, aki fáj, akit bánt, ha a háta mögött rosszakat mondasz róla. Tegyük fel a barátainak, szerelmének, rokonainak.

És tudd, nekem is meg kell majd halnom. Nem ma, talán még csak nem is holnap. Hanem egyszer. És tudd, ugyanaz az út vár majd rám. Elszámolni valóm magammal pedig csak nekem lehet. Nekem kell majd ott állnom Ő előtte és magyarázni a bizonyítványom.

Ugye érted?